Heves Megyei Hírlap, 2020. április (31. évfolyam, 78-101. szám)

2020-04-03 / 80. szám

2020. ÁPRILIS 3., PÉNTEK SPORT 15 Valter Attila egyelőre itthon, nyomja a háromheteseket Készül az újraindulásra A sportolók közül a hosszú­táv-, illetve a tájfutók mel­lett talán a kerékpárosok - legalábbis az országútiak - életét befolyásolja a leg­kevésbé hátrányosan a ko­­ronavírus-járvány. Valter At­tila, a CCC csapat 21 éves magyar profi bringása igyek­szik kihasználni a verseny­szünetet, keményen edz. Novák Miklós szerkesztoseg@mediaworks.hu KERÉKPÁR Valter Attilának minden oka megvolt arra, hogy nagy reményekkel kezdje meg a 2020-as idényt. Egyéb ered­ményei mellett tavaly itthon is megmutatta magát, össze­tettben harmadik lett a Tour de Hongrie-n, 2019-ben a leg­jobb magyar kerékpárosnak választották, s felkerült a CCC „nagy”, World Tour csapatá­ba, azaz megnyílt előtte a lehe­tőség, hogy betörjön a három­hetes viadalok forgatagába. A bringások között inkább magas (186 cm), ám természetesen vé­kony, „inas” alkatú sportolót fi­zikai adottságai eleve a körver­senyekre predesztinálják, nem csak a hegyeket bírja, az időfu­tamokon is jól teljesít. Februárban a profik között is megcsillantotta a képességeit. A háromnapos Tour de Var el­ső szakaszán olyan nagyágyú­kat megelőzve ért célba ötödik-A CCC csapat 21 éves magyar profija a Giróra készült, most a Tourt várja Fotó: AFP ként, mint Nairo Quintana, Ro­main Bardet és Richie Porte. Összetettben tizedik lett, el­nyerte a legjobb fiatalnak járó fehér trikót. Újabb lépést tett afelé, hogy bekerüljön a CCC keretébe a Budapestről rajtoló Girón. Aztán közbeszólt a jár­vány, de Valter nem csügged, tudatosan készül a versenysze­zon újraindulására.- Hiányoznak a versenyek, de a jelenlegi helyzetnek is vannak előnyei. Itthon lehetek a családommal, a párommal, nincsenek fárasztó utazások, amelyek sok erőt kivesznek belőlem is, s csak az edzések­re kell összpontosítanom. So­kan a versenyekre esküsznek, mondván, az ember olyankor tudja kihozni magából a ma­ximumot. Ez rám is igaz, ám a versenyek alakulása kalkulál­hatatlan, elsősorban a vetély­­társakon múlik, az edzéseket viszont pontosan meg lehet ter­vezni, úgy érzem, ez szolgálja jobban a fejlődésemet. Nem eb­ből kívánok előnyt kovácsolni, de Olaszországhoz és Spanyol­­országhoz képest, ahol kijárási tilalom van, mi sokkal kedve­zőbb helyzetben yagyunk. Ennek megfelelően Valter keményen edz ezekben a he­tekben. Azt gondolhatnánk, hogy a kijárási korlátozás alatt kisebb a forgalom, de e tekin­tetben vegyesek a benyomásai.- Budapesten ez látványosan így igaz, kinn, az agglomeráci­óban már nem ezt tapasztalom, elsősorban az országutakon te­kerek. Csömörön lakom, rend­szeresen választom a Szent­­endre-Visegrád útvonalat, többször megyek Pécel, Dány, Isaszeg irányába, de továbbra is sok a kocsi. Sőt, mintha az autósok türelmetlenebbek len­nének, mint máskor, sokan du­dálnak vagy intenek rám azt ajánlva, maradjak inkább én is otthon... Pedig a munkámat végzem, ráadásul a szabadban való mozgás nemhogy tilos, ki­mondottan ajánlott. Valter Attila sem sejti, mikor kezdődhet újra a versenyidény. Csak bízik benne, hogy meg­rendezik a Tour de France-t. Ha másként nem, hát nézők ki­zárásával.- Elképzelhető, hogy idén lé­nyegében a Tourral kezdődik a szezon. Furcsa lenne a viadal nézők nélkül, de inkább így, mint sehogy. Sok csapat ab­ból él, hogy a nagy körverse­nyeken, mindenekelőtt a Tou­­ron három héten át ország-vi­lág láthatja a lógójukat, így hát létüket fenyegetné e versenyek elmaradása. Arról már nem is beszélve, ha a válság az anya­­vállalatok alaptevékenységét is érintené - említett további szempontot. A lábbelik gyár­tásával és forgalmazásával fog­lalkozó CCC-t ez egyelőre nem érinti, s a csapat vezetői nem is kezdeményeztek még bértár­gyalásokat.- Remélem, erre nem is ke­rül sor - jegyezte meg. - Ha mégis, akkor be kell látni, kö­zösek az érdekeink, bizonyos pontig muszáj lojálisnak lenni. A kedvezőbb forgatókönyvben bízom, abban, hogy legkésőbb júliusban beindul a szezon. Fazekas Nándor a Veszprémben töltött évekre a legbüszkébb a pályafutásában Visszavonul az első számú második • f,U Nincs hiányérzete a karrierjében Fotó: Tumbász Hédi KÉZtLABDA Bejárta a világot, számos trófeát gyűjtött, két olimpián is részt vett a Balaton­­füred 43 éves kézilabdakapu­sa, Fazekas Nándor, aki a visz­­szavonulás mellett döntött.- Jókor hívjuk?- Éppen edzek, visszahívna egy kicsit később? Mondjuk, fél háromkor, mert ötig be va­gyok táblázva, és már csak ez az időpont szabad... Folyama­tosan csörög a telefonom. Ed­dig csak a lábgyakorlatokat csináltam meg, nem tudom, a felsőtestre jut-e idő. Amúgy a műtétem utáni rehabilitáci­ómat végzem: még az év ele­jén, az Eger ellen összeszed­tem egy térdsérülést, majd a visszatérésem előtt, egy edzé­sen elszakadtak a szalagjaim. Nem így terveztem a vissza­vonulásomat, de ez van, a sors akarta így. Ami jó hír: szinte biztosan a sportban maradok, de még nem szeretném elkia­bálni.- Talán összebeszélt a barátjá­val, Sterbik Árpáddal?- Nem, noha kedden fel­hívtam, hogy boldog névna­„Nándit 1993-ban ismertem meg, egy év múlva pedig szö­vetségi edzőként el is vittem az ifjúsági Európa-bajnokságra, a csapat stabil pontja volt - akár­csak a felnőttválogatottban, ahol szintén alapemberként pót kívánjak neki. A világ leg­jobb kapusának tartom, aki negyven felett is kiváló telje­sítményre képes. így jött ki a matek: egyszerre hagyunk fel a kézilabdával.- Az önéletrajzi könyve az Első számú második címet kapta. Ez mire utal?- Eredetileg a szerző, Zatkalik Dávid ötlete volt a cím, habár nekem is tet­szett. A pályafutásomra utal, ugyanis sok helyen lehettem volna első számú kapus, de valahogy mindig akadt vala­ki, aki nálam jobban teljesí­tett. A karrierem szempontjá­ból azonban nincs hiányérze­tem: 238 alkalommal képvi­selhettem a hazámat váloga­tott meccseken, világesemé­nyeken. Kihoztam magamból a maximumot.- Edzőként ki volt önre a legna­gyobb hatással?- A kilencvenhét-kilencven­­nyolcas idényben a Veszprém­ből Dunaújvárosba kerültem kölcsönbe, és Kolics János lett az edzőm. Egyszer fél óra alatt egy labdát fogtam, a fél­számítottam rá később - mondta Skaliczki László mes­teredző, volt szövetségi kapi­tány. - Szakmailag, emberileg is tökéletes lett volna csapatka­pitánynak, de sosem akart az lenni. Mindig maximális erőbe­idő előtt már remegtem, hogy „úristen, most lecserélnek!” Az öltözőbe érve meg is kér­deztem: „Ugye, mester lejö­vök a pályáról, mert kaptam egy csomó gólt?” Mire ő: „De­hogy jössz, a védők hibáztak!” dobással elvégezte, amit rábíz­tak, és ha kellett, megfeszült, hogy befejezze a munkát. Be­állt a sorba, de sosem tolta ma­gát előtérbe. A modern kézilab­dában a kapusok szerepe meg­nőtt, mivelhogy a védőjáték az Kolics kihozta belőlem a leg­jobbat, olyan önbizalmam volt nála, hogy mindenkinek le­esett az álla. Abban az évben megszorongattuk a veszpré­mieket, talán az volt életem legjobb szezonja. alapja mindennek: egy jó ka­pus stabilitást és biztonságot ad. Nándi ezt mindig jól oldot­ta meg. Egyetlen dolog hiányzik a karrierjéből: sok világverse­nyen volt, amelyeken egy érmet megérdemelt volna.”- Azért álmodik még a londo­ni olimpiáról és az Izland elleni negyeddöntőről is?- Az a büntető és a tovább­jutás kitörölhetetlen az emlé­kezetemből, de a 2003-as por­tugáliai világbajnokság több­ször eszembe jut. A csoport­meccsek után már összepa­koltunk, hogy megyünk ha­za, de végül csak kikaparták nekünk a gesztenyét. Ezt kö­vetően fantasztikus mérkőzé­seket játszottunk, majd jött a Sterbikkel felálló Jugoszlávia: kétszeri hosszabbítás után győztünk, és kijutottunk az athéni olimpiára!- A korszak egyik megha­tározó klubjában, a német Gummersbachban, sőt, a ka­tari El-Dzsaisban is kipróbálta magát. Miként emlékszik visz­­sza a légiósévekre?- Már azt szenzációs dolog­nak tartom, hogy megtanul­tam németül és angolul, így nem tudtak eladni külföldön... A viccet félretéve: huszonhét évesen kerültem a sztároktól hemzsegő Bundesligába, ahol megtapasztaltam, milyen, amikor 1200 kilométert kell buszozni egyetlen meccsért, Katarban pedig Ázsiai Bajno­kok Ligáját nyertem, és a Super Globe-ba is belekóstolhattam.- Mire a legbüszkébb?- A veszprémi évekre: tizen­egy bajnoki címet ünnepelhet­tem egy csodás szurkolótábor­ral, amit sosem felejtek. Nagy Péter, Vincze Szabolcs JEGYZET Közösségi élmény Takács Zoltán jegyzet@mediaworks.hu Jó húzás volt a nemzeti sport­­csatorna részéről, hogy ka­rantén idején újra elővet­te a 2016-os labdarúgó Eu­­rópa-bajnokságot. Miköz­ben a portugálok elleni cso­dameccs góljait néztem, nyil­ván sokakhoz hasonlóan fel­­idéződött bennem, hogy kik­kel és hol is voltam éppen akkor. Furcsának tűnhet, de dolgoztam. A Nemzeti Sport szerkesz­tőségi szintjének sarkában ültem néhány kollégával, és a megyei lapok egy részé­nek írtam összefoglalót a párhuzamosan zajló mérkő­zésekről. A fejünk fölé lóga­tott nagy képernyős tévéken mentek a meccsek, de ha a magyarok játszottak, akkor a párhuzamos találkozó ép­pen csak a legszükségesebb figyelmet kapta. Nagy volt bennünk a feszültség, hi­szen a lapzárta szorításában nem hibázhattunk, és villám­gyorsan kellett dolgoznunk. Ugyanakkor a magyar csapat csatái alatt a bennünk szuny­­nyadó fociszurkoló is előbújt. Soha nem voltam még ennyi, ezt a játékot ilyen alaposan is­merő sportújságíróval egy te­remben. De most nem elem­ző szakértőket, hanem bol­dogságtól könnyes szemek­kel ölelkező futballrajongó­kat láttam, ahogy minden magyar gólnál hosszan tartó üvöltés, ugrálás és skandálás után összeborultak. Ahogy mi is, ott a sarokban. Aztán meg sokan odakint, a fran­cia helyszíneken és itthon, a körúton. Néztem a portugál mécs­esét és Bernd Storckot, aki próbált németes higgadtsá­got magára erőltetve, visz­­szafogottan örülni a gólja­ink után, de azért látszott rajta, hogy belül majd szét­veti a boldogság és a büsz­keség. Eszembe jutott, hogy az eleinte (és később is) so­kat szidott szövetségi kapi­tány többször is feltűnt a ma­gyar sportnapilapnál. A nor­végok elleni, Eb-jegyet jelen­tő párharc után már feláll­va tapsolt neki érkezéskor a teljes szerkesztőség, ahogy a kontinensviadal utáni lá­togatásakor is. Ilyen fogadta­tás csak az olimpiai bajnoka­inknak jutott. De hát aki kita­lálta Kleinheislert a pótselej­tezőre, aki meglépte Priskin csatasorba állítását a vissza­vágón, és aki úgy összerakta a csapatot, hogy megnyertük az Eb-csoportot, annak ez mi­nimum kijárt, belga zakó ide vagy oda. Erről a tapsról persze fur­csa módon egy másik is eszembe jutott. Manapság is naponta tapsolunk, es­te nyolckor, a minap ponto­san akkor, amikor az ismé­telt közvetítésben a magyar himnusz szólt. A biztatás most az erkélyekről vissz­hangzik, és mindazok mun­káját köszöni meg, akik eb­ben a járványhelyzetben erőn felül helytállnak. Ez is közösségi élmény nekünk, magyaroknak, még ha most nem is a boldogságtól köny­­nyes a szemünk. Mindig maximális erőbedobássai elvégezte, amit rábíztak, ha kellett, megfeszült

Next

/
Thumbnails
Contents