Heves Megyei Hírlap, 2020. április (31. évfolyam, 78-101. szám)
2020-04-25 / 97. szám
szerkesztoseai tereoaszta KARANTENPERCEK helyőrség Farkas Wellmann Endre Időnként hosszú, kitartott percek, időnként meg épp olyan gyorsan telnek, mint rég. Nézem a napisajtót, ha nem is egyfolytában, de mindennap gyakran visszatérek a hírtartalmakhoz, most már nem is abban reménykedve, hogy valahol rábukkannék valami olyan közlésre, amit ebben a helyzetben mindanynyian várunk, hanem nem hagy nyugodni a járványhiszti működési logikája. E logikán belül pedig az egyik fő vonal a pánikkeltés, a másik a politikai gyalázkodás, a harmadik pedig azoknak az elhivatott szakembereknek a józan törekvése, hogy tisztességesen és hitelesen tájékoztassanak a helyzet állásáról. A téma első elemét boncolgatva a legelszomorítóbb, hogy a karanténhelyzet, mint afféle tűpontos pszichológiai teszt, sok mindenkiről sok mindent elmond. Akinek a szociális csápjai eddig is a virtuálisba kapaszkodtak, s akiknek a közösségi hálókon a gyűlöletkeltés volt eddig is a fő tevékenységük, azok még eszeveszettebb lelkesedéssel szemetelik tele a világhálót, holott ők maguk is nyilvánvalóan tudják, hogy hazugságokkal keresnek olcsó népszerűséget vagy keltenek félelmet, pánikot és indulatokat. A politikai gyalázkodást nagyjából ugyanennek a közegnek egy alcsoportja műveli, akik eddig ugyan nem a koronavírus apropóján, de ugyanezt tették, megragadva az értelem nélküli locsogás ingyenes és szép internetes lehetőségeit, újonnan most átvedlettek felkent fotelvirológusokká, és ugyanazokat a hülyeségeket szajkózzák, mint eddig. Amivel önmagában nem lenne baj, az ember felröhög, továbblapoz... De amikor az ország szakmai kiválóságaiból öszszeálló operatív törzset vagy ennek a tagjait cikizik vagy gyalázzák, egyszerű állampolgárként felfordul a gyomrom. Az egyik célpont Müller Cecília doktornő, országos tiszti főorvos asszony, akit egyébként ebben a helyzetben a legszerethetőbb közéleti személyiségnek tartok. Anélkül, hogy sok szót vesztegetnénk az őt bántókra, csak azt a kérdést tenném fel, hogy ki volna még egy olyan ember, pláne az ellene hőbörgők háza táján, aki ilyen szakszerűen és megnyugtatóan tudna kezelni egy pandémiás helyzetet? Aki naponta, végtelen türelemmel, mint anya a hülyegyerekének, elmondja bárhányszor a provokatív és tendenciózus újságírói kérdésekre a tényszerű válaszokat, aki orvosként még ebben a helyzetben is a katonás fegyelem mellett szeretettel tud hozzáállni a szenvedőkhöz és derűs szakmaisággal képes lelket önteni egy egész országba? Kosztolányi szavaival orvos, aki a szenvedéssel hivatásszerűen is foglalkozik, hamis káprázatok nélkül. Ezzel a szakmai és emberi nagysággal érdemes szembeállítani a közösségi terek vírushőbörológusait, sokszor az egyes sajtóorgánumok munkatársait, akik ezért a gyűlölködésért még havi fizetést is kapnak esetenként. Minden politikán túl az emberségre apellálnék itt, vagyis ennek a hiányára, ami a jelenlegi járványhelyzetben egy legalább ilyen intenzitású morális válsággal sújtja a társadalmat. Mindenképpen izgalmasan alakul a helyzet. Olyan szempontból is, hogy sokan már a koronavírus-járvány utáni jövőt tervezik, erről képzelegnek. Utópiákat és disztópiákat olvashatunk mindennap, minden felületen, mindenki változásokat vár vagy remél. De kikkel fog ez a változás bekövetkezni? Akik ebből a járványból sem tanultak semmit? Akikről fentebb írtam, hogy ugyanúgy húz el felettük ez az egész helyzet, mintha mi sem történt volna? Nem csak a hivatásos gyűlöletkeltőkre gondolok itt, hanem azokra különösen, akik a közösségi hálón a személyes tereikben, baráti közegükben voltak és maradtak vállalhatatlanok? Az lesz majd a jövő embere, aki elmondhatja, hogy beszóltam Győrfi Pálnak? Milyen változásokra várunk, nem tudom. Csak fellapozom időnként a napisajtót, elröhögöm magam vagy elszomorodom. tarca IDÉN MEG A JARDA-SZIGETEKRE SE JUTOK EL Nálam a nyár eddig egyenlő volt a nyaralással. Kikapcsolódás, elhúzni otthonról, ahol az évből legalább háromszáz napot töltök. Azonban, ha így folytatódik a jelenlegi helyzet, akkor még a Járda-szigeteket is csak az ablakból nézegethetem. De minél többet agyalok ezen, annál inkább tetszik a gondolat, hogy otthon, bezárva töltöm a nyarat. Legalább nem kell lefogynom, hiszen a lakásban úgysem hordok bikinit. Eddig utáltam a sarokkádamat, de most, hogy wellnessközponttá alakítom a lakást, kezdem megszeretni. A saját kádamban legalább a cápaveszély nem fenyeget, a sós víz meg két nap után amúgy is szétmarja a szám. Homok sem megy a seggembe, Strandon (akvarell, papír, 43 * 29 cm) mert csempe borítja az anyaföldet. Nem szól rám senki, ha nem zuhanyoztam le pancsolás előtt vagy hogy vegyek fel'papucsot. Sőt, az úszómester vagy bárki más sem üvölt rám, ha a kádamban borozom és pizzát eszem. (Engem nem zavar egy kis kukorica a fürdővizemben.) A mellettem úszó bőrkeményedéstől nem ráz ki a hideg, mert biztos vagyok benne, hogy az enyém. Nem rúgják le a vesémet a víz alatt és nem kell paráznom a csapnivaló úszótudásom miatt, hisz a saját kádamban* való megfulladáshoz már tehetség kéne. Végre nem leszek idegbeteg, amiért tört angolsággal kell elmagyaráznom a lengyel bálnáknak, hogy egy napágyon is elfér a combjuk. Nem kell órákig köröznöm, hogy hova tudnám letenni a törölközőmet és a táskámat, hisz csak én leszek egyedül - ez az én privát strandom. Nem kell a törölközőmmel letakarnom a táskámat, még csak azt a neonszínű, nyakba akasztható szart sem kell kötőfékként magammal hurcolásznom, ugyanis nem rabol ki senki. Egy anyuka sem hagyja bűzölögni - minimum fél napig! - a nyugágyam mellett a gyereke használt pelenkáját. Egy hülye sem ugrik a nyakamba, mert nincs csúszda a fürdőszobámban. Nincs gumimatrac, gumilabda, se kis sátor, se nagy sátor, és nem esem át senkinek a félig kipakolt házán. Nem üvöltözi senki tízpercenként a fülembe, hogy Pistike, hol vagy. Mert nincs Pistike, sem pedig más. A söröző papák nem stírölnek szájukat nyalogatva és pocakjukat simogatva, miközben a lépcsőn napozó nénikék között bukdácsolok. Az ötven fokban való sorban állás a büfé előtt már a múlté, mert a saját hűtőmhöz akkor férek hozzá, amikor csak akarok - ráadásul senki nem néz hülyének, ha a lekváros palacsintámra reszelek egy kis sajtot. A hangyák nem pofátlankodnak bele a kajámba, egy darázs sem landol a képemben. Teljes nyugalommal napozhatok - szőrös bikinivonallal - a saját erkélyemen, ahol egy nyugdíjas se tart majd hangos felolvasást a magazinjaiból, mert baromira nem érdekel, hogy Ékkő Réka magassarkút hord-e szülés után. Az éjszaka közepén nem fog felébresztem ni ordibáló gyerek, buliból szabadult fiatalok, esetleg nászutasok, ahogy ez egy hotel vagy panzió papírfalai között megeshetne. Az is kimarad, hogy végighallgatom, amint a részeg párok agresszívra isszák Szilágyi Zsófia Emma magukat, és sűrű anyázások közepette trappolják végig a hotelszobát. Ismerem a szomszédjaimat. Nincs gyerek, nagyothalló öregasszony vagy olyanok, akik úgy élik meg a szexuális aktusaikat, mint akiket vernek. Nem kell barátkoznom az új szagokkal, anyagokkal vagy papucsban tusolnom, mert attól félek, hogy valamilyen kimondhatatlan nevű bőrbetegséget szedek össze. Az otthoni csap alá befér legalább egy félliteres palack, míg a szállásokon biztos, hogy nem. Ha a szomjhalál kerülget, le kell menni vízért a recepcióra, ahol biztos valaki épp arról panaszkodik, hogy a vécépapír nem jó helyre lett téve vagy dörzsöl. Megszoktam a lakásom kialakítását, így a sötétben nem a sípcsontom és a kislábujjam fedezi fel a bútorokat, ahogy egy idegen helyen. Szükségtelen letenni a párnára a saját törölközőmet, mert nem bízom abban, hogy a személyzet rendszeresen ágyneműt cserélne. Nincsenek pókok. Nem szidok semmilyen istent vagy bárki anyját, mert a free wifi pont az én emeletemen szarakodik. Nyugodt körülmények között tudok olvasni, ráadásul bármit. Egy nyaralásra hiába vinnék magammal könyvet, a hotelszoba lámpája biztos, hogy merülő stroboszkópként működik vagy egy vadászlámpa fényével vetekszik. És amúgy is mindig az a könyv tűnik sokkal érdekesebbnek, amelyet otthon hagytam. Nem kopogtat át hajnalban a szomszéd szobából az idős pár, hogy hogy kell a tévét bekapcsolni, aztán kopogtat át megint, hogy nem tudják kikapcsolni. Ha pedig az ember a párjával akarna összebújni, biztos, hogy a franciaágy két összetolt egyszemélyes, így lehet kő-papír-ollót játszani, ki fog előbb becsúszni a matracok közti félméteres hézagba. Nem jön elő belőlem a gyilkos hajlam, amiért valamelyik sznob percenként átpillant az asztalomra, hogy mennyit zabálok a svédasztalos reggeliből. Hangosan szürcsölhetem a kávét. És biztos, hogy egyszer sem hangzik majd el a számból az őrjítő mondat: Baszszus, otthon hagytam... Mert otthon vagyok. Bármi kell, van. Én hülye. Tulajdonképpen tettem volna egy szívességet az idegrendszeremnek, ha korábban jövök rá, mennyivel jobb itthon nyaralni. Olcsóbb, pihentetőbb, ha pedig megunom, bármelyik percben véget vethetek a nyaralásnak, és már otthon is vagyok. helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: helyorseg.szerkesztosegrfgmail.com, postacím: Előretolt Helyőrség, 1364 Budapest Pf. 71. 2020. á V
