Heves Megyei Hírlap, 2020. április (31. évfolyam, 78-101. szám)

2020-04-25 / 97. szám

szerkesztoseai tereoaszta KARANTENPERCEK helyőrség Farkas Wellmann Endre Időnként hosszú, kitartott percek, időnként meg épp olyan gyorsan telnek, mint rég. Nézem a napisajtót, ha nem is egyfolytában, de mindennap gyakran visszatérek a hírtartal­makhoz, most már nem is abban reménykedve, hogy valahol rá­bukkannék valami olyan közlésre, amit ebben a helyzetben mindany­­nyian várunk, hanem nem hagy nyugodni a járványhiszti működé­si logikája. E logikán belül pedig az egyik fő vonal a pánikkeltés, a másik a politikai gyalázkodás, a harmadik pedig azoknak az el­hivatott szakembereknek a józan törekvése, hogy tisztességesen és hitelesen tájékoztassanak a hely­zet állásáról. A téma első elemét boncolgatva a legelszomorítóbb, hogy a karan­ténhelyzet, mint afféle tűpontos pszichológiai teszt, sok mindenki­ről sok mindent elmond. Akinek a szociális csápjai eddig is a virtuá­lisba kapaszkodtak, s akiknek a közösségi hálókon a gyűlöletkeltés volt eddig is a fő tevékenységük, azok még eszeveszettebb lelkese­déssel szemetelik tele a világhálót, holott ők maguk is nyilvánvalóan tudják, hogy hazugságokkal ke­resnek olcsó népszerűséget vagy keltenek félelmet, pánikot és indu­latokat. A politikai gyalázkodást nagyjából ugyanennek a közegnek egy alcsoportja műveli, akik eddig ugyan nem a koronavírus apro­póján, de ugyanezt tették, megra­gadva az értelem nélküli locsogás ingyenes és szép internetes lehe­tőségeit, újonnan most átvedlet­­tek felkent fotelvirológusokká, és ugyanazokat a hülyeségeket szaj­kózzák, mint eddig. Amivel önma­gában nem lenne baj, az ember fel­röhög, továbblapoz... De amikor az ország szakmai kiválóságaiból ösz­­szeálló operatív törzset vagy ennek a tagjait cikizik vagy gyalázzák, egyszerű állampolgárként felfor­dul a gyomrom. Az egyik célpont Müller Cecília doktornő, országos tiszti főorvos asszony, akit egyéb­ként ebben a helyzetben a legsze­­rethetőbb közéleti személyiség­nek tartok. Anélkül, hogy sok szót vesztegetnénk az őt bántókra, csak azt a kérdést tenném fel, hogy ki volna még egy olyan ember, pláne az ellene hőbörgők háza táján, aki ilyen szakszerűen és megnyugta­tóan tudna kezelni egy pandémiás helyzetet? Aki naponta, végtelen türelemmel, mint anya a hülyegye­rekének, elmondja bárhányszor a provokatív és tendenciózus újság­írói kérdésekre a tényszerű vála­szokat, aki orvosként még ebben a helyzetben is a katonás fegyelem mellett szeretettel tud hozzááll­ni a szenvedőkhöz és derűs szak­maisággal képes lelket önteni egy egész országba? Kosztolányi sza­vaival orvos, aki a szenvedéssel hi­vatásszerűen is foglalkozik, hamis káprázatok nélkül. Ezzel a szak­mai és emberi nagysággal érdemes szembeállítani a közösségi terek vírushőbörológusait, sokszor az egyes sajtóorgánumok munkatár­sait, akik ezért a gyűlölködésért még havi fizetést is kapnak ese­tenként. Minden politikán túl az emberségre apellálnék itt, vagyis ennek a hiányára, ami a jelenlegi járványhelyzetben egy legalább ilyen intenzitású morális válsággal sújtja a társadalmat. Mindenképpen izgalmasan ala­kul a helyzet. Olyan szempontból is, hogy sokan már a koronaví­­rus-járvány utáni jövőt tervezik, erről képzelegnek. Utópiákat és disztópiákat olvashatunk minden­nap, minden felületen, mindenki változásokat vár vagy remél. De kikkel fog ez a változás bekövet­kezni? Akik ebből a járványból sem tanultak semmit? Akikről fentebb írtam, hogy ugyanúgy húz el felet­tük ez az egész helyzet, mintha mi sem történt volna? Nem csak a hi­vatásos gyűlöletkeltőkre gondolok itt, hanem azokra különösen, akik a közösségi hálón a személyes te­reikben, baráti közegükben voltak és maradtak vállalhatatlanok? Az lesz majd a jövő embere, aki el­mondhatja, hogy beszóltam Győrfi Pálnak? Milyen változásokra vá­runk, nem tudom. Csak fellapozom időnként a napisajtót, elröhögöm magam vagy elszomorodom. tarca IDÉN MEG A JARDA-SZIGETEKRE SE JUTOK EL Nálam a nyár eddig egyenlő volt a nyaralás­sal. Kikapcsolódás, elhúzni otthonról, ahol az évből legalább háromszáz napot töltök. Azonban, ha így folytatódik a jelenlegi hely­zet, akkor még a Járda-szigeteket is csak az ablakból nézegethetem. De minél többet agyalok ezen, annál inkább tetszik a gondo­lat, hogy otthon, bezárva töltöm a nyarat. Legalább nem kell lefogynom, hiszen a lakásban úgysem hordok bikinit. Eddig utáltam a sarokkádamat, de most, hogy wellnessközponttá alakítom a lakást, kez­dem megszeretni. A saját kádamban leg­alább a cápaveszély nem fenyeget, a sós víz meg két nap után amúgy is szétmarja a szám. Homok sem megy a seggembe, Strandon (akvarell, papír, 43 * 29 cm) mert csempe borítja az anyaföldet. Nem szól rám senki, ha nem zuhanyoztam le pancsolás előtt vagy hogy vegyek fel'pa­pucsot. Sőt, az úszómester vagy bárki más sem üvölt rám, ha a kádamban borozom és pizzát eszem. (Engem nem zavar egy kis kukorica a fürdővizemben.) A mellet­tem úszó bőrkeményedéstől nem ráz ki a hideg, mert biztos vagyok benne, hogy az enyém. Nem rúgják le a vesémet a víz alatt és nem kell paráznom a csapnivaló úszótudásom miatt, hisz a saját kádamban* való megfulladáshoz már tehetség kéne. Végre nem leszek idegbeteg, amiért tört angolsággal kell elmagyaráznom a lengyel bálnáknak, hogy egy napágyon is elfér a combjuk. Nem kell órákig köröznöm, hogy hova tudnám letenni a törölközőmet és a táskámat, hisz csak én leszek egyedül - ez az én privát strandom. Nem kell a törölkö­zőmmel letakarnom a táskámat, még csak azt a neonszínű, nyakba akasztható szart sem kell kötőfékként magammal hurco­­lásznom, ugyanis nem rabol ki senki. Egy anyuka sem hagyja bűzölögni - minimum fél napig! - a nyugágyam mellett a gyereke használt pelenkáját. Egy hülye sem ugrik a nyakamba, mert nincs csúszda a fürdőszo­bámban. Nincs gumimatrac, gumilabda, se kis sátor, se nagy sátor, és nem esem át senkinek a félig kipakolt házán. Nem üvöl­tözi senki tízpercenként a fülembe, hogy Pistike, hol vagy. Mert nincs Pistike, sem pedig más. A söröző papák nem stírölnek szájukat nyalogatva és pocakjukat simo­gatva, miközben a lépcsőn napozó nénikék között bukdácsolok. Az ötven fokban való sorban állás a büfé előtt már a múlté, mert a saját hűtőmhöz akkor férek hozzá, ami­kor csak akarok - ráadásul senki nem néz hülyének, ha a lekváros palacsintámra re­szelek egy kis sajtot. A hangyák nem pofát­lankodnak bele a kajámba, egy darázs sem landol a képemben. Teljes nyugalommal napozhatok - szőrös bikinivonallal - a sa­ját erkélyemen, ahol egy nyugdíjas se tart majd hangos felolvasást a magazinjaiból, mert baromira nem érdekel, hogy Ékkő Réka magassarkút hord-e szülés után. Az éjszaka közepén nem fog felébresztem ni ordibáló gyerek, buliból szabadult fiata­lok, esetleg nászutasok, ahogy ez egy hotel vagy panzió papírfalai között megeshet­ne. Az is kimarad, hogy végighallgatom, amint a részeg párok agresszívra isszák Szilágyi Zsófia Emma magukat, és sűrű anyázások közepette trappolják végig a hotelszobát. Ismerem a szomszédjaimat. Nincs gyerek, nagyothal­ló öregasszony vagy olyanok, akik úgy élik meg a szexuális aktusaikat, mint akiket vernek. Nem kell barátkoznom az új sza­gokkal, anyagokkal vagy papucsban tusol­nom, mert attól félek, hogy valamilyen ki­mondhatatlan nevű bőrbetegséget szedek össze. Az otthoni csap alá befér legalább egy félliteres palack, míg a szállásokon biztos, hogy nem. Ha a szomjhalál kerül­get, le kell menni vízért a recepcióra, ahol biztos valaki épp arról panaszkodik, hogy a vécépapír nem jó helyre lett téve vagy dörzsöl. Megszoktam a lakásom kialakí­tását, így a sötétben nem a sípcsontom és a kislábujjam fedezi fel a bútorokat, ahogy egy idegen helyen. Szükségtelen letenni a párnára a saját törölközőmet, mert nem bí­zom abban, hogy a személyzet rendszere­sen ágyneműt cserélne. Nincsenek pókok. Nem szidok semmilyen istent vagy bárki anyját, mert a free wifi pont az én emele­temen szarakodik. Nyugodt körülmények között tudok olvasni, ráadásul bármit. Egy nyaralásra hiába vinnék magammal könyvet, a hotelszoba lámpája biztos, hogy merülő stroboszkópként működik vagy egy vadászlámpa fényével vetekszik. És amúgy is mindig az a könyv tűnik sokkal érdekesebbnek, amelyet otthon hagytam. Nem kopogtat át hajnalban a szomszéd szobából az idős pár, hogy hogy kell a té­vét bekapcsolni, aztán kopogtat át megint, hogy nem tudják kikapcsolni. Ha pedig az ember a párjával akarna összebújni, biz­tos, hogy a franciaágy két összetolt egysze­mélyes, így lehet kő-papír-ollót játszani, ki fog előbb becsúszni a matracok közti félméteres hézagba. Nem jön elő belőlem a gyilkos hajlam, amiért valamelyik sznob percenként átpillant az asztalomra, hogy mennyit zabálok a svédasztalos reggeliből. Hangosan szürcsölhetem a kávét. És biztos, hogy egyszer sem hangzik majd el a számból az őrjítő mondat: Basz­­szus, otthon hagytam... Mert otthon va­gyok. Bármi kell, van. Én hülye. Tulajdonképpen tettem volna egy szívességet az idegrendszeremnek, ha korábban jövök rá, mennyivel jobb itthon nyaralni. Olcsóbb, pihentetőbb, ha pedig megunom, bármelyik percben véget vethe­tek a nyaralásnak, és már otthon is vagyok. helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: helyorseg.szerkesztosegrfgmail.com, postacím: Előretolt Helyőrség, 1364 Budapest Pf. 71. 2020. á V

Next

/
Thumbnails
Contents