Heves Megyei Hírlap, 2020. április (31. évfolyam, 78-101. szám)
2020-04-18 / 91. szám
^fíTTTTT. helyőrség 5 vers Kodolányi Gyula Ami nem az enyém A világtól lassan búcsúzóban, visszaszeretek a világba személytelen szenvedéllyel. A bársonybőrű szirénnek már csak gondolatban üzenek, mikor a tücsköket hallgatom magányosan. Emlékéből elillan a személy, s elegendő üdvöt ad estévé lett tekintete, fekete kavics a kedves partról, hullámverés. Ezzé lett ő. Ebből lett istennővé hajdan, s most visszalényegül tücsökcirpeléssé, e személytelen szenvedéllyé, s álmomban eljön néha, mint a szemüveges lány, az idegen, aki ölébe kapott mint gyermeket s fényes kacagással továbbröpített magával Indiába, mikor keresztjére vont annyi éretlen halál. Ez lett ő, kavics, hullámverés, tücsökzengés: világ. Ami nem az enyém, amit személytelen szenvedéllyel szeretek. Ami az enyém. A szél jött be szobámba Régi költő üzen a széllel Ami majd elhangzik A szél jött be szobámba, hozzám ő beszél? Útvesztőmbe tőle érkezik a válasz, a levélzizzenés? A régi költő az? Akihez a szél szólt egykor, s most ő beszél hozzám, hogy mondatát majd én adjam tovább? Mért is élek, merre tart ostromlott éltem, higgadt, hideg fejjel ezen tűnődtem a hajnali órán. Kinek, mire szolgál énem, makacs világfalógépem? Hogyan magyarázzam, ha megkérdi lányom, fiam, mért kell élnie, mért kell élnem? A szél szólt: „mindezért itt, hogy részese légy”. így hangzott, valahogy így. Ez elég? faggattam. „Elég.” Álmomban hallom, szöszög, rebeg a levél. Hajnali halászat Háromóra, hajnal. Álmodtam, riadok. Indulnék, mint prédára vadállat. Mint ősöm, moccanok, talpra pattanok'. Mintha kezdődne a hajnali halászat, indulnék, a csendbe merítve hálót. Padló reccsen. Puha neszek. Óra ketyeg. A szoba. Üvegén át a várost látom, ezer csillaga lent pára-tóban rezeg. Háló, halász, csónak, zsákmány. Mindez álom. A verőér lanyhul. Ernyed izom, ideg. Visszavár az ágy, az anyaméh-meleg. Oldalamra fordulok. Merítném hálóm, örökölt hajlékán álmodnék tovább. Mintha megválthatnám álmommal a halált. VII. Ismét reggel Ismét reggel. Hála Neked, Nagy Isten, hogy megérhettem. Szétárad bennem is a fény, kis Napom bevilágítja a has lágy, szunnyadó vidékeit. Májam megtisztult, vesém felderült, s a bordák hajlékában kedvvel ébred szívem. Álmaiból felbukkan a test. Hihetőbb formákba szelídül éji tombolásából a képzelet is. E jó-rossz társak nélkül ébredni, szemtől szembe Veled, milyen lesz, Napunk? Milyen lesz, mikor testem rokoni tájait magukra hagyja Napjuk, a távozó lélek, és a semmibe hullanak? Erőm lesz-e, hogy ne kéijek Tőled újakat? Keresem-e majd égi másukat, keresem-e új arcomat, szeretteim új arcát? Tudok-e majd csupaszon nézni szembe Veled, lélekké szegényükén, te Örök? „Lásd, az, akit nem ismerek, a szél, bejön szobámba és hozzám beszél.” TuFu Ötvenen túl, nyári éjen neszre riadsz. Gyomrodból a hideg testedben szétoson. Kegyes, kegyetlen sorsodtól még mennyit kapsz? Tűnődsz, számolgatsz, az éveket számolod. Idegben, sejtben szétterjed a dermedés: lesz-e még egy, kettő, három, egy tucat, húsz? Adatik-e még egyetlen nap, lesz-e éj még több, vagy végső fagyba bénul most a hús csontjaidon, mert magára hagyott szívet, elmét a csömörlött, állhatatlan lélek? Lesz még napod ismerős, biztos, amit a szív édesnek érez. S átdereng a másik fény, hív már, felizzik a hasító ígéret. Ne félj! A szél jött be szobámba, hozzám ő beszél. Egy történet kell, amiben elmondhatom, ami majd elhangzik. Történet: véletlen, ürügy, amiben ott az ismeretlen szerep, amit elfogadok. Amiben hallgatom, amit majd kimondasz, a sötét és fényes szavakat, rebbenő foszlányokat, s látom bár nem nézem, a tört ívű tökélyt, látom valódi fél-mozdulatod, lopva nézem pupillafüggöny mögül, hogy neked hagyjam de meg is tartsam s újra lepergessem: igy tárul fel a büszkeség, a rejtelem, így indul a felséges érintés-dallam. A némaságból kiszólalok. Megírom történetünk: testedre testemmel írom. Üzenet Lászlóffy Csaba után „Barbár! Földöntúli szelíd ízek után futó” Álom a Szent Jobbról Hova lettel, könnyű léptű, kedves mutatványos ember, kinek kezei mindig csordultig tele szóval, s belőlük fényes légvárakat varázsolsz? Merre jársz barátom, ki a világot kaleidoszkópon nézed, finom fordulattal új rendbe rántva a törött szócsillámokat? Láttattál bennük varázsos Kolozsvárt, az enyémet is, melyet álmokban bejárok. S nyeltél savanyú mosóbenzin-füstöt, fuldokoltál málló betonkocka-ketrecek között. Ha megláttál olykor, félrevontál lelkesen, s könyvvel ajándékoztál meg engem is, te mesés bőségű magvető. Hívtál, menjek le hozzátok. ígértem, s nem mentem. A szó s a tett bennem mélyebben ül, súlyosabban figyel, s csak akkor moccan, ha hasad a föld, hasít szerelem, halál, születés. Reméltem, hogy érted ezt. Tudod, hogy a kézszorítás átadja, amit majd elmond egyszer a vers. Ámítás volt-e varázslatod? Nem: az egyetlen, ami való, s lényegként lebeg a zagyva karavánszeráj felett. Csupa Fellegvár, csupa Házsongárd, csupa Donáti-kert. Bűvös világod: neki nyílik a nők szíve s öle, neki ajánlják fel magzatukat s álmaikat. Élni csak ott. abban a varázslatban lehet s érdemes. V. Kenneth Burke vers az öreg filozófusról ahogy a sötétségbe lépett át az üres telken szálló papírok közt a manhattani porviharban az állomásra maga-maga hetvenötévesen kezét kalapjára szorítva aktatáskát lóbálva cammogó falu bolondja akit heroinos se bánt a táskában dokumentumok az élet szennyezéséről /mert ez a rák rág mindenütt ma folyóba engedett rovarméreg fáradtolaj mosószerek /a tisztaságára a sejtekbe záródó ólom és azbeszt hangrobbanások és legfőképp az újság minden reggel minden délután Régebben ilyen könyveket írt: Az indítékok grammatikája Az indítékok retorikája Hónapok múltán Hónapok múltán arra ébredek, hogy eloldoznak. Elemei, visz az ár, feltolul bennem az a dagály, az álombéli, szív a nyakgödör, hívmagába, belecsapódni. Tolul az ár: öblét kitölteni, belesimulni. Lebegek hát, van lebegés ilyen, suhanok akaratlan a nyárral az ár hátán, suhanok az elfeledett, felszabadult árral, odacsapódni tenger ölébe, ölére, nyakgödörbe. Micsoda csillagzat sodor, forgolódom az áradó dagály színén, lebegek, visz oda ismét a sodrás, hova? Hol az a nyakgödör, hol ez a csillagzat... Hónapok múltán a nyakgödör számemlékében, szám a nyak gödöremlékében: szivárog fel mélyről a mozdulat, még rezzenetlen, formátlan, emelkedik. Tolul tengere öblébe, csillagzata alá; hónapok múltán, már éberen, lebegek nyár hullámán, álmodok öbölről, nyakgödörről, apályról. Jel és Árnyék (fotó, brómezüst barit kasírozva, 1975] ’ iL 2020. április IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
