Heves Megyei Hírlap, 2020. április (31. évfolyam, 78-101. szám)
2020-04-18 / 91. szám
2 viüüTjr helyőrség szerkesztoseqi terepaszta HUSVET UTÁN Szentmártoni János Ha most nem írom meg ezt a cikket, akkor soha. „S ha kiszakad ajkam, akkor is...” Dúlja áprilist egy láthatatlan ellenség. Üzenünk neki hadat verssel, zeneszóval. Közben kivirágoznak gyümölcsfáink, s a tavaszi napfény még akkor is jól esik, ha vírus tizedel minket, s magunkra zárjuk magányunk ablakait. Még! Még! Most nem szabad föladni! Pillantsunk le lelkünk Mariana-árkaiba, ne féljünk attól, mit rejt a mély! Itt az alkalom és az esély, hogy feltérképezzük önmagunkat! Mert egy percig se gondoljuk azt, hogy már mindent tudunk, már mindent ismerünk. Ne hőköljünk meg a mélytengeri csöndtől! Figyeljünk befelé, hallgatózzunk, s előbb-utóbb meghalljuk valódi hangunk. Nem azt, amit mások akarnak hallani tőlünk, nem azt, amit a világ visszhangzik bennünk, nem azt, amit megfelelésből erőltetünk. Hanem azt a hangot, ami a leglényegünk. Hívhatjuk lelkiismeretnek is, de annál többről van szó. Többet rejt a mély! Valamiféle igazságot, amely csak velünk megfeleltethető, csak ránk illik, csak minket igazol, másokra nem érvényes. Mások ezt nem hallják. Csak akkor tudunk igaz és hiteles életet élni, ha nem zárjuk el magunkat e hangtól, ha nem rekedünk kívül ezen az igazságon. Mert akkor magunkon kívülre kerülünk, és nehéz visszatalálni. Sokan el is vétik, nem sikerül nekik, ezért sem értik, miért olyan idegesek, miért érzik úgy, mintha másvalaki életét élnék. Még, még, most nem föladni! Talán kimoshatjuk magunkból a sok képmutatást, a sok önfeladást, a sok hazugságot. Ha köröttünk nagy is a zaj, mi csönddel fizetünk a békéért, amelyre oly régóta vártunk. Hogy ne kelljen szégyellni magunkat a nagy elszámoltatáskor. Hogy ne kelljen többé kisomfordálni a mellékajtón. Merjük vállalni a tetteinket. Merjünk jó ügyekért síkra szállni, s ne csupán sodródó áldozatok legyünk. Hogy miután legyőztük a tébolyt, ne váljunk mi magunk vírussá, ellenséggé, egymás farkasaivá. Húsvétkor feltámadtunk, ha karanténban is, ha belső száműzetésben is, ha furcsa és önként vállalt dermedtségben is. Kiléptünk a fénybe, megfürödtünk benne, még ha vértől iszamós úton jutottunk is el odáig. Megválthatjuk egymást és önmagunk, ha átvesszük a keresztet. Megválthatjuk egymást és önmagunk, ha megismerjük a magunk keresztjét. S rogyjunk le akárhányszor is a porba, mindig fölállunk, hogy jobbá tegyük a világot. Még, még, most nem lehet föladni! Most leckét kell venni önmagunkból, emberségből, hitből, bátorságból. Most reményt kell magunkból kicsiholnunk. Nem illúziók délibábját - reményt! Nagy levegőt veszünk, teli a tüdő, feszül a mellkas. Ez a lélek tornája most! Átmozgatja magát bennünk a lélek. Új utakra fordul. Zsong bennünk minden, mint ez a vészterhes, mégis gyönyörű és rügyekben pattanó, szirmokban havazó, földmélyből körénk lobbanó tavasz. tarca AZ ÚJSZÜLÖTT ÉS AZ INTIMITÁS Juhász Kristóf A legfőbb jó a vízhez hasonló (fotó, brómezüst barit kasírozva, 100*100 cm, 1969] mellett olyan, mint egy káromkodás. Ez a három arc együtt meg szentségtörés. A legförtelmesebb blaszfémia. Olyan mélységes romlottság, amihez képest az összes sátánista black metal zenekar összesített dalszöveggyűjteménye csak afféle óvodai teadélután, amire a Jóisten megértő mosollyal legyint: játszódjatok csak ördögösdit, ha így ráértek, báránykáim. A virtuális térben, ahogy a valódiban is, mindenki a maga bőrét viszi a vásárra. Akkor is, ha más orcájával takarózik. De újszülött gyermekünket önnön virtuális népszerűségünk valutájaként tőzsdére vinni több mint ízléstelen. Erkölcstelen is. Ma nevetünk a barbár kultúrkorszakokon, mikor szokás volt eldugni az újszülöttet, nehogy szemmel verjék. Nevet is csak akkor kapott, ha túlélt pár hetet-hónapot. Nem járt neki név, amíg meg nem erősödött, hogy el ne vigye a hirtelen túl sok bizalmas információ birtokába jutó ördög. Most posztmodern idők járnak: a hasi ultrahang segítségével előbb látom a saját leszármazottam csontvázát, mint a síri férgek. Együtt drukkolhatok az anyjával, hogy egy-egy magzati pózváltás során láthatóvá válnak-e az elsődleges nemi jegyei. És akkor ki lehet posztolni: nézzétek, kedves ismerőseim, lányom fog születni, mert a 300D ultrahang már látja az épp kifejlődni készülő klitoriszát! Tejfakasztó buli hamarosan, romkocsmát kibéreltem, a három ital elfogyasztására jogosító karszalagot annak adják a bejáratnál, aki folyékonyan elüvölti a lányom nevét, plusz azt a bonyolult latin szót, hogy klitorisz. Föl sem fogják a nyomorultak, mivel poénkodnak. Nehéz is fölfogni ma, európai kultúrkorszakunk nagy alkonyán, mit jelent alászállni a csillagokból, a kámalokából, az angyalok öléből, és mit jelent visszatérni oda. A haldoklókkal sem tudunk mit kezdeni - pont az újszülöttekkel tudnánk? Ki gyermeke születését bátor gólörömmel posztolja, az szülei halálát is hasonló stílusban hozza nyilvánosságra majd? „Megmurdeltál, fater! Minden okés volt, koszi! Azért én is örökölhettem volna a fürdőszobaszekrényt, de no comment! Lájk a koporsódra, illetve a hamvaidra, halotti tor után ne kísérts, légyszi, mert szeretném jól érezni magam, csókpuszi!” Drága gyermekek, újszülöttek, ifjú és öreg lelkek: bocsássatok meg nekik. Bocsássatok meg nekünk. És véletlenül se járjatok apáitok útján virtuális értelemben. Az az út a pokol. De nem ám olyan színes-tüzes, egzotikus fajta pokol, mindenféle szexi szadomazo-izével, mint Bosch és Giotto képein. Hanem egy nagy, lapos, szürke mező, amin a kárhozottak egymás kárhozatát nézegetik. Elrejtőzni egymás elől lehetetlen. Isten pedig a szabad akarat titokzatos belső logikája miatt nem lát oda, hogy tekintetével föloldja az egymást kukkolók szenvedését. Nekik kell elhagyni a digitális halálvölgyet, és kilépni a fényre. Vannak szörnyű, meddő, iszapos napok, mikor így fohászkodom: a fészbukos ismerősök gyermekáldásának hírétől oltalmazz meg, Uram! Nem azért teszem ezt, mert ellenemre való az emberi szaporodás, hisz magam is mívelem, vagy míveltem, a fiam szerint legalábbis. Nem is azért, mert másokra akarom hárítani önnön szellemi restségem felelősségét: kinyitottam az internetet, kinyitottam az arckönyvet, magam mentem a Szilícium-völgyi dehumanizáló gyehenna kietlen tájaira önnön kiégettségem fokozni. Kértem a pofont. Ám itt nem halandóságában és halhatatlanságában egyként búsuló, vergődő, gyötrött lelkemről van szó, nem ám! Itt egészen friss, primőr lelkekről van szó, talán először, talán sokszor születettekéről - nem számít. Ami számít, az a látás. Az újszülött, a friss testi megvalósulás, a megtestesülés, a húsba formálódó végtelen kétdimenziós adathalmazba tömörített, vizuális lokalizálása. Újszülöttek szemét, arcát, testét látom, akiket fészbukos ismerőseim hívtak le a végtelenből a végesbe, hogy jól megtestesüljenek. Illetve akik fészbukos ismerőseimet választották megtestesülésükhöz. Ez természetesen az ő magánügyük. Bár a virtuális tér okádó, felszíni önfeltárásában a magánügy csak avíttas, úrhatnám csökevény, reakciós humbug, szédelgő fantazmagória, sznob műbalhé, reszketeg blöff. Kényszeredetten vigyorgó, vajúdástól elkínzott női arcokat és gólörömtől eltorzult férfiarcokat látok, és a szülőszobán az előre megbeszélt forgatókönyv szerint cicire tett újszülöttek arcát. Felnőtt férfiak és felnőtt nők buliképei valakivel, aki egyelőre, jelen megtestesülésében nem képes akaratlagosan részt venni a buliban. Juhé, megszületett! Irány a tejfakasztó buli helyszine és időpontja! Jól vagyunk! Minden rendben! Rendszerint a boldog apa posztolja a sportteljesítményt, de olykor az anya is valami mélyről jövő kényszert érez, hogy online világgá kürtölje: átjött egy lélek a szülőcsatornáján. Ez valóban ünnep és csoda. Csoda, mint a megtestesülés, epifánia, eucharisztia. Aminek ünneplése nem ugyanaz, mint annak örömittas világgá kiáltása, hogy megcsináltunk száz fekvőtámaszt. Egy gólörömtől ittas apai arc egy újszülött és egy vajúdás után még szinte magához sem tért asszony arca Fölülről szemlélem az emberszabású ketrecet - Csutoros Sándor emlékére (fotó, dokubrom, 35*35 cm, 1973) helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Weltmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: helyőrség.szerkesztoseg n gmail.com, postacím: Előretolt Helyőrség, 1364 Budapest Pf. 71. 2020. április
