Heves Megyei Hírlap, 2020. április (31. évfolyam, 78-101. szám)
2020-04-11 / 86. szám
5 'Amr\L helyorseg in memóriám József Attila Istenem Dolgaim elől rejtegetlek, Istenem, én nagyon szeretlek. Ha rikkancs volna mesterséged, segítnék kiabálni néked. Hogyha meg szántóvető lennél, segítnék akkor is mindennél. A lovaidat is szeretném és szépen, okosan vezetném. Vagy inkább ekeszarvat fogva szántanék én is a nyomodba, a szikre figyelnék, hogy ottan a vasat még mélyebbre nyomjam. Ha csősz volnál, hogy óvd a saijat, én zavarnám a fele vaijat. S bármi efféle volna munkád, velem azt soha meg nem unnád. Ha nevetnél, én is örülnék, vacsora után melléd ülnék, pipámat egy kicsit elkérnéd s én hosszan, mindent elbeszélnék. 1928 eleje/1934 Milyen jó lenne nem ütni vissza Mikor nagyokat ütnek rajtunk, Milyen jó lenne nem ütni vissza Se kézzel, se szóval, Világitni a napvilággal, Elaltatni az éjszakával, Szólni a gyávaság szavával, De sose ütni vissza. Leikeimmel pörölnöm kéne S élvén is vagyok most a béke. Kristály patakvíz folydogál Gyémántos medrü ereimben. Szelíd fényesség az ingem És béke, béke mindenütt, Pedig csak én élek vele!... Fölemelnek a napsugarak, Isten megcsókolja minden arcom És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem A pusztaság fele. Csak a tenger jött el Melled két pólusa közt a kék sugár - A kötéltáncos álma áll azon. A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess És én már túlsókat kerestelek -Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz. S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon, Szivükbe írszep, zöld tüzek égnek, Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik S az Úr Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott áll az útjuk végén... De én nem vagyok fáradt, kedvesem - Csak a tenger jött el a küszöbömig. 1926. márc. Ti jók vagytok mindannyian Ti jók vagytok mindannyian, Miért csinálnátok hát rosszat? Néha úgy vagytok a rosszal, Mint a gyerek a csavargással. Ujjong, eltéved, sirdogál S hazakívánkozik. Ti mindannyian örültök a jónak S fontoljátok meg, mit mondok: Nem sánta az, aki Együtt lelkendezik a csúszkáikkal! 1924 első fele \ Belső tér (olaj, vászon, 90 * 100 cm, 19911 Kiáltunk Istenhez Isten! * Kiáltunk hozzád: Légy a mi érző, meleg bőrünk, Mert megnyúztak bennünket, A fájdalomtól már semmit se látunk És hiába, hiába tapogatózunk, Nem érezzük meg a dolgokat, Csak azt, hogy irtózatosan fájnak. Mi haszna, ha tudjuk, de nem látjuk, Hogy belőlünk lobbannak ki tavasszal a rügyek, Hogy fáradságnál hősebb a karunk S agyunk robbantóbb minden dinamitnál. Szavunk gyapjúja megpörkölődik És keserű füstként hordozza a szél, Mert nem takarózik senki sem bele. Mindenkiből kicsurog a lelkünk, Mint rozsdalyukasztotta kannákból a tej. Szeretetünkkel sajttá ojtjuk mégis, Hogy legalább a fiáké legyen, Mert most leaggathadd magadról a csillagokat, Itt a garasok fénye maradandóbb. S nem fogad az asztalához senki, Hegyek barlangos gyökereit rágjuk, Az égen sem nap - aranytallér ragyog, A mezőkön kutyatej sem érik. Ó, légy a mi érző, meleg bőrünk, Hogy a fájás leperegjen rólunk, Mint a ludak tolláról a víz, Hogy végre egyszer megfaraghassuk már A márványszobrot és a deszkalócát - Nem akarjuk, hogy holnapra maradjon S a vizeken már delelnek a felhők, Eztán már az árnyak sokasodnak, Dologvégzetlen kell, hogy hazatérjünk, Meghálni lecsukódó szemeid alá. 1923. dec. 15. „NE RÁNTSON EL A SEMMI SODRA" Bonczidai Éva „a mama kártyát vetett / a fia nagy ember lesz” - írja József Attila a Szabad ötletek jegyzékében. Nővére, József Jolán pedig a családi legendárium egy másik történetéről tudósít, miszerint az édesapjuk álmot látott: „megjelent neki egy ősz öreg ember, aki elmondta, hogy fia születik. És a fiút nevezze Attilának, mert híres ember lesz belőle.” Mindkét jóslat beteljesedett, mégis megtorpan az ember, ha belátja, hogy hiába József Attila születésének 115. évfordulóját ünnepeljük, mégsem tudunk nem a halálára gondolni. Mert vannak történetek, melyek nem tudnak másként végződni. Végzet - kellemetlen utóíze van a szónak. Mint ahogy kényelmetlen látni, mit tud kezdeni az utókor a költő létezésének tényével. Kellemetlen ember kínosan provokált vitákkal, suta udvarlásokkal, elvetemült és otromba tréfákkal - a kortársak visszaemlékezéseiből sokszor csak ezt látjuk. Valakit, akit szabad volt kinevetni. De szó esik az izzó tekintetről, a finom kézmozdulatokkal kísért felolvasásokról is, arról, hogyan tudott lelkesedni egyegy verssor szépségéért és igazságáért. Valami földön túli tisztaság volt ebben, pedig csak furcsának tűnt. Majd asszonyok jönnek, hogy megrajzolják egy magányos férfi portréját. Könyvek születnek arról, hogy ki mire emlékszik, gesztusokból, mondatfoszlányokból próbálják megérteni azt, ami szemtől szemben sem volt megragadható, nemhogy tükör által homályosan látva. József Attila életműve és kultusza is jó esettanulmány lehet az alkotó jogainak biztosítását sürgető vitához, hiszen mai napig számtalan megdöbbentő esettel találkozunk, amikor vérségi kötelékekre vagy az egykori szenvedélyre hivatkozva valakik műalkotások fölött úgy rendelkezhetnek, hogy évtizedekre zárolják őket, vagy csak valamely szimpatizáns közösség számára teszik elérhetővé. Elherdálás ez is, mint ahogy József Jolán a költő kéziratait osztogatta hálából, vagy mint ahogy az egykori élettárs, Szántó Judit, akit a hagyaték feldolgozásával bíztak meg, az állam által megvásárolt anyagokat önkényesen kezelte, adta elő vagy épp titkolta el. Ő gondoskodott arról is, hogy József Attila neve mellett évtizedekig ott fityegjen a proletárköltő titulus, vagy hogy a család beleegyezését sem kérve 1959-ben a költő testét exhumálják, és áthelyezzék a Kerepesi úti Munkásmozgalmi Panteonba. 1963-ban Szántó Judit hamvait is a költő síijába temették - a kisajátításnak igen morbid esete ez, különösen a Juditnak 1936 októberében írt szakítóvers záró sorainak tükrében: „Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk, ha már szétesett. Hideg csillagok égnek tar fák ága közt. Merengsz még? Aludj, egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze s rám ne haragudj.” A költő nővére, József Etelka és gyermekei 1994. május 17-én viszszatemették József Attila földi maradványait korábbi nyughelyére, a „Mama” mellé. Rövid, zaklatott életét a halálban sem követte csendes nyugalom. Nem tudom, van-e még ilyen költő, akit, mint József Attilát, nyilvánosan boncolnak nap mint nap. Félelmeit, gyötrődéseit, frusztrációit mind-mind kiteregették már, gondolnánk, titoktalanul áll immár előttünk, pedig csak pőre. Mezítelenségét látva pedig mi szégyelljük magunkat. Mint a röfögve röhintő kamaszok, akik a szabad ötletek bugyraiból feltekintve egyszer csak megértik, milyen elkeseredés mondat átkot és imádságot.„Bogár lépjen nyitott szemedre!” - sziszegjük, vagy „Ijessz meg engem, Istenem, / szükségem van a haragodra. / Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra” - mormoljuk a legőszintébb pillanatainkban. A költészet Isten kegyelmének különös megnyilvánulása. Hálásak lehetünk József Attiláért. Az emberért is, akin szabad volt gúnyolódni. A költőért is, aki gyermeteg módon örült, ha megtalálta a legigazabb verssorokat. Nyugtalanító sorsa már-már példázatértékű. Ennek egyik legkülönlegesebb összegzését Radnóti Miklós feleségének, Gyarmati Fanninak a naplójában olvashatjuk: „A napokban megint előjött bennem Attila. Álmomban láttam, mintha feltámadt volna, az ajtó előtt várt, és Mik nem mert kijönni. Megkeményítettem magam, és kimentem hozzá. Csak a fél arcát mutatta felém, a másikat tapintatból nem akarta, azt mondta, az volt, ahol a vonat keresztülment, és tréfás, kötekedő hangján bekiáltott Mikhez, hogy ugye fél és irigykedik, József Attila 1924 körül - Homonnai Nándor felvétele mert ő nem olyan halállal halt meg, ahogy általában a költők szoktak, tüdőgyulladásban meg hasonlókban, ő maga választotta a legkülönösebbet. És örültem is, hogy ott van előttem, meg borzadoztam is. Azután reggel megint rémesen gyászoltam, és gyötört a gondolat, hogy a mi kortársunk így eltűnt az életünkből. Nem álltunk eléggé mellette, pedig igazán ő megérdemelte volna. Elállták tőle az utat a »barátai«.” 2020. április IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET l
