Heves Megyei Hírlap, 2020. március (31. évfolyam, 52-77. szám)
2020-03-07 / 57. szám
4 novella ymw' helyőrség Gróf Esterházy János szobra Budapesten, a Gesztenyés-kertben (Nagy János alkotása) Forrás: Esterhazyjanos.eu KEGYELEM Napok óta vele volt, bármerre ment, bármit tett, mindenüvé elkísérte, fogva tartotta a réges-régi, gyönyörű dallam, sehogy sem tudott szabadulni tőle. Halkan dudorászta, fogai közt zümmögte, egy-két sorát fennhangon el-elénekelgette. Kossuth a Batthyány Slobodu nám dali, Nech im pán Boh dopomáha V tóm uhorskom kraji. -V tóm uhorskom kraji Tambur vybubnuje, Ze nám Kossuth s Batthánym Slobodu daruje. Üdítően hatott rá a szép népdal, ahogy dúdolgatta, megmelegedett tőle a lelke. Ha szlovákul szólt is, végső soron magyar ének volt ez a javából: a magyarság dicsőséges forradalmának legnagyobbjait, Kossuth Lajost és gróf Batthyány Lajost dicsőítette. Sokat imádkozott. Igét mormolt, ha nem kulcsolhatta imára fagytól elgémberedett kezét, mert csákányt kellett vele markolnia, s Istenhez menekült akkor is, amikor úgy érezte, nincs tovább.- Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért most és halálunk óráján, ámen. A gyakorta mondott zsoltárok helyett ismét felzengett, tovább élt benne ez a mélyen a zsigereiben, tudatalattijában élő, földijeitől sokszor hallott ének. A dallam, versezet ugyanúgy szólt hozzá, mintha magyarul hangzott volna. Kossuth a Batthyány Slobodu nám dali... Jókor kerítette hatalmába a népdal, legalább száműzte kis időre a fejében kavargó, mélyre elraktározott, gyakran fel-felelevenített szónoklatokat. Amióta elítélték, egyfolytában védőbeszédeket fogalmaz kényszermunkán sínylődő rabtársai, az elhurcolt zsidók vagy a szlovenszkói magyarok érdekében... Egyre-másra azon kapja magát, hogy gondolatban beszédeket, cikkeket ír, parlamenti felszólalásra, előadásra, vádbeszédre, vitára készül. Magában érveket sorakoztat fel, koholt vádak ellen tiltakozik, cáfol, bizonyít, rávilágít az igazságtalanságokra és a visszásságokra. A jogra, a józan észre, az emberségre, a történelmi hagyományokra és a törvényességre hivatkozik, felhívja a figyelmet az autonómia csorbításának következményeire. Hiszi, eljön az idő, amikor mindezt egyszer majd hangosan is elmondhatja. Idejét eltölti, önmagát leköti, memóriáját edzi addig is ezekkel a logikus belső beszédekkel, amelyeket csak néha szakít félbe egy-egy fohásszal, imával - vagy most ezzel a kis dallal. Ze nám Kossuth s Batthyánym Slobodu daruje. Álmodni mindig magyarul álmodott. Otthon járt ilyenkor, gyermekévei színhelyén. Zöldellő réten fogócskáztak, sárból gyúrt golyóval és bogánccsal dobálóztak, szénakazal körül bújócskáztak, török ellen hadakoztak, összeverekedtek és Döme Zsuzsa kibékültek, egymás nyelvén mondókákat, versikét mondogattak, énekelgettek a falubeli gyerekek. Őnáluk szlovákul folyt a játék, de ha magyarra terelődött a szó, értették azt is mindannyian. A dallam hasonló, a sors közös, a szabadság korlátlan, a játék izgalmas, a barátság szép volt. Az őslakos szlovákok, németek, magyarok és ruszinok évszázadok óta jó szomszédként élték békés napjaikat. * A családi örökségre, egykori javaira, földjeire nem gondolt, birtokai után nem vágyódott. Szabadsága megszűntével semmivé foszlott tulajdonostudata. A régi park az ősi fákkal, a család ötezer holdja olybá tűnt számára, mintha soha nem is létezett volna. A földet már rég nem holdban - megemelendő súlyként mérte, latolgatva, hogy a fagyos talajból hány lapátnyit kell még megmozgatnia. A határ sem a saját földjei határát jelezte; a határ számára a gyalog megteendő több kilométernyi út volt, amelyet hajnali és esti szürkületben, munkába induláskor és a kényszermunka végeztével erőltetett menetben kellett megtennie. Reggeltől estig zokszó nélkül robotolt a dermesztő hidegben. Izmai megerősödtek, finom munkához, íráshoz szokott úri keze megkeményedett, tenyere, mely eleinte vérhólyagokkal volt tele, megkérgesedett. A silány tábori koszt ellenére kénytelen-kelletlen megedződött: .^em gondolta volna, hogy ennyi mindent kibír. Szívósnak hitte magát, de hetek óta érezte: fogytán az ereje. Csontjaiba beette magát a dermesztő hideg. Éjszakánként melengető napsütésről álmodott. * A faluját övező gyalogutakra és ösvényekre, a szénaillatra, a hazai ízekre emlékezett, amikor hazagondolt. Ha hajnalok hajnalán szlovák szó ébreszti, otthon érezte volna magát; sajátjának tartotta azt is. De nem szlovák, nem is magyar szó süvített bele az éjszakától alig búcsúzó virradatba.- Esterházy! Igytyí szamnoj! A gyalulatlan, vékony deszkákból összetákolt fapriccs reccsenve hajolt meg alatta az első hirtelen mozdulatra. Dideregve, sietősen bújt ki a vackából, igyekezett, hogy minél kevesebb ideje legyen a metsző hidegnek még jobban a csontjaiba vájnia magát. A feje alá gyűrt, párnául szolgáló kopott kabát alól kikandikáló cirill betűs újságpapírt gyakorlottan tekerte lábfejére. Ez volt az első, amit a táborban megtanult: a kapca a ruházatnál is fontosabb, a lábat melegen kell tartani.- Bisztró! Bisztró, bisztró! Az orosz nem mozdul mellőle. Kiszolgálja, soványka reggelijét a helyébe hozza. Elárulták volna a barakktársak, hogy napok óta lázas? Megborotválkozhat. Tükröt is kap. Madárijesztőnek látszó, sovány, égő szemű ember néz vele farkasszemet. Remegő kezével ügyetlenül kezeli a beretvát.- Gatóv - szól végül. S mivel az orosz barátságosan nézi, bátortalanul rákérdez:- Sto szlucsilosz? Mi történt?- Domój! - kacsint az orosz. Elszédült. A váratlan hír olyan hevesen dobogtatta meg a szívét, hogy a veríték is kiverte. Lába elgyengült, maradék ereje elszállt, mindkét kezével meg kellett támasztania a falat. Amíg robotra hívta a vezényszó, legyengült szervezete hősiesen vette fel a harcot a tagjaira nehezedő ólmos fáradtsággal, most azonban, hogy tudata révén a teste is megneszelte, a hátralévő nyolc évet nem idegen, hanem hazai földön kell letöltenie, a hirtelen örömtől esztelen, kiszámíthatatlan, vad tiltakozásba kezdett. Haza? Lujza nénje lejárhatta a lábát, hogy ezt elintézte. * Messziről intett búcsút a többieknek. Sokáig nézett a vánszorgó csapat után, egészen addig, amíg társai apró pontoknak nem látszottak a hólepte, végtelen mezőn. Akkor maradék erejével tett néhány lépést, hogy a darabka barna, kőkemény kenyeret, amelyet útravalóul nyomott markába az orosz, a rabok taposta gyalogútra helyezze egy kő alá. Jól jár, aki megtalálja, ő maga meg majd otthon jóllakik. De hogy kerül ide már megint ez a benne duruzsoló ének, miért nem dud tőle szabadulni? Kossuth és Batthyány szabadságot szerze Légyen Isten oltalmukra Magyarhonban szerte. Hej, de messze járt, milyen nagy utat tett meg ez a mieinkről szóló kis dalocska! Magyarok lakta földön, szlovák nyelven született, de megjárta a Szovjetuniót is. Ez volt az utolsó gondolata. Ott talált rá az orosz a kő mellett. * Beszédfoszlányok. Üvegcsék. Klórés mészszag. Óvatos, puha léptek. Alvás. Zuhanásszerű, mély. Fehérség öleli át. Egymásba olvadnak napszakok, nevek. Évszámok, arcok, képek kavarognak a fejében, szlovák, német, magyar dallamok kúsznak egymásba a tudatában. Mintha ágya körül többen is állnának. Mintha kérdeztek volna valamit... Napok, hetek telnek el. Egyszer csak hallja, amint az éjszakai szolgálatot teljesítő vékonyka ápolónő azt mondja hajnalban a váltótársának:- Szibériából hozták haza. Ott volt kényszermunkatáborban. Beletelik egy kis időbe, amíg újra ember lesz belőle. A másik ápolónő szép magyar nyelven így válaszol:- Majd csak felépül Isten áldásával. Bár, ha ő az, akinek mondják, gróf Esterházy János, nincs sok esélye. Távollétében kötél általi halálra ítélték.- Én azt hallottam, kegyelmet kapott.- Adná az ég, hogy így legyen! Csend borul a rabkórházra. * Napok múlva frissen, vidáman arra ébred: megint fülébe cseng az orosz földön utoljára dudorászgatott szlovák népdal. Kossuth és Batthyány Szabadságot szerze, Légyen Isten oltalmukra Magyarhonban szerte. Magyarhonban szerte Ki is doboltatott, Hogy Kossuth s Batthyány nékünk Szabadságot adott. Ez az ének térítette magához. A szlovákról önkéntelenül magyarra fordított szövegről tudatosul benne: eszméleténél van.- Add vissza, Uram, a régi hitet, hogy itthon erős lehessek - így végezte aznapi imádságát. * A kegyetlen kegyelmet - hogy büntetését életfogytiglanra változtatták - fegyelmezetten vette tudomásul. Azt gondolta, hogy a szibériai kényszermunkatáborhoz képest hazai földön áldás lesz a rabság is. ...... Tévedett. Mintha csak érte versenyeztek volna, a csehszlovákiai börtönök kapui sorra nyíltak meg előtte. Független gondolkodása, erkölcsi szilárdsága miatt a háborús bűnösnek, fasisztának kikiáltott rabra szinte szentként tekintettek a fogolytársak. A sok ütleg, igaztalan vád, nélkülözés, elviselhetetlen hideg elgyötörte, de lélekben megedzette, bűntelenségének biztos tudata fogva tartói fölé emelte. Már régen nem vád- és védőbeszédeket mondott; példázatokkal, bibliai történetekkel, egy emberséges világ reményének élesztésével öntött lelket rabtársaiba. Csontvázra fogyva, hordágyon fekve is tartása volt, sugározta magából az erőt.- Azért gyűlölnek bennünket, mert félnek tőlünk - mondogatta. - Azért félnek, mert rossz a lelkiismeretük. Imádkozzunk! * Amikor közelgett az idő, megadta magát Isten akaratának.- Áldd meg, Uram, a gyermekeimet! Add, hogy idegen földön nyugalomra, lelki békére találjanak. Kíméld meg szeretett testvéreimet, Mariskát és Lujzát a szörnyűségektől, hogy ép lélekkel viselhessék a rám méretett szenvedés őket sújtó terhét. Engedd, uram, hogy szülőföldemen térhessek végső nyugovóra. * Szenvedéseit és életét felajánlotta a magyar haza felszabadulásáért. Sírja nincs. Ötezer holdnyi földjéből nem jutott neki egy maroknyi, amely betemetné. Fejfájára - ha lenne - azt vésték volna: Esterházy János 1901-1957 Nyugodjék békében! IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. március
