Heves Megyei Hírlap, 2020. március (31. évfolyam, 52-77. szám)
2020-03-28 / 75. szám
■! ['fnni1-helyorseg 5 vers Szabó Lőrinc A titok mocskai Hallottam persze szörnyű dolgokat, ijesztett s vonzott egy-egy felirat és rajz falakon, kerítéseken. Nem mertem szólni róluk sohasem. És láttam állatokat párzani, rés jöttek a szomszédok hírei, megesett lányok története, vad magyarázatok- egyre mocskosabb lett a titok, noha nem hittem a pocsékságok felét se, katona járt ide-oda, inas tanított, egy szomszédasszony lúgkövet ivott a félje meg „a condrája” miatt: hallottam viccet, jajgatásokat, s már tudhattam, hogy valami egyéb is történik, ha nő- és férfinép „együtt van”... S féltem: mit kényszerülök csinálni én is, ha majd felnövök?! Fényszárnyú szó A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett, s mert segítette az emlékezet, kezdte szavakká alakítani a világomat. Mihelyt valami rajz őrizte, kép, megfogalmazás, rabom maradt az illanó varázs, és arany lett a nap boldogtalan bánata, boldog, teltfényű arany. Ezért szerettem meg a verseket, ezért aggattam tele csüggeteg lelkemet mások örömeivel: s hogy én is írtam, így vesztette el különbségét jó és rossz: gyönyörű lehet a kín, s nem én vagyok - a mű, a vers a fontos! És ez, ez nevelt félre: lassankint jobban érdekelt az, életnél a róla mondható, a fényes Napnál a fényszárnyu szó. Ezeregyéj Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett, hogy legyél: a hit gyönyöre maga építi, amit ostromol. S oly laza a lélek szövete, oly vékony réteg az érző pillanat, s ami - valóság? - rajta áthalad, olyan kétes, és a jelen mögött - vagy előtte - olyan nagy az örök, oly tengersok a többi, az, amit a szellem őriz és elevenít, rajtad s máson, perc és anyag felett, olyan úr az emlék s a képzelet, hogy érzékeid eseményei, a testi mámor tűnő tényei, mellette mind csak koldús unalom: Ezeregyéj forog át agyadon, úgy húnynak-gyúlnak a csillagai, ahogy téged álmodik valaki. Hans Holbein és Marcel Duchamp sakkoznak (olaj, vászon, 100 * 70 cm) Fotó: Haris László A szerkesztő elé Fotó: Haris László Madárház Ll. Afrikai bronzfoltos erdei gerle (olaj, farost, 28 » 32 cm) A Megszűnt Én De ha nem látták, vagy ha szeretett, aki látta a kényszereimet, aki előtt nem szégyelltem magam, az előtt sose titkoltam, hogyan kábít, mennyire szétszed a világ: mennyire szűkűl, szédül s hogy hal át tudatom a tárgyakba, második személyekbe, mily ősi-primitív áram visz, sodor ma is, éppen úgy, mint amikor még sárkány, szél, vasút voltam, vagy, később, napfényes határ, tücsökdal, csillag és szarvasbogár, minden, ami megtetszett - az előtt ma se titok, hányszor szétrepülök a semmibe -merevűl a szemem, szívem lassúi - és üres testemen hogy zúg át oly istenek gyönyöre, akiknek a Megszűnt Én a neve. Menekülés Sóváran néztem a primitívek boldogságát s az egykönyvűeket, de, tudtam bár és jól tudtam, merev szabály szerint, működő képletet anyagra, fejlődésre, bármire, az osztatlan szabadságot sose kívántam úgy, mint akkor. Valahogy ösztöneim ellen acsarkodott bennem az ész, azok meg ellene: így aztán, mikor a dolgok szive hívott döntésre, kivételeket állítgattam fel, pót-tételeket, szerettem így, érveltem úgy, csupa ellentmondás és csupa logika: láttam, mi tud csak erőt adni, de az árába nem nyughattam bele s lelkem, mert győznie nem sikerűit, végleg a költészetbe menekült. Egy nap végűi fent ültem a Nyugat előszobájában. Az iszonyat alig enyhült, noha percekre már jártam itt, egy hete, s Babits Mihály azt mondta: jöjjek ma a válaszért. Nehéz hét volt, és rettentő a tét: az egész jövő, az önbecsülés, a remény, hogy leszek valaki, és kiküzdöm kis helyem a nap alatt. S még nehezebb e hosszú pillanat, a döntés. Vártam. Mint öreg szemét, könyvek porlódtak, papír, szanaszét lócán, állványon, a folyóirat kötegei, szétesve s a falak mentén, mindenütt. Bent léptek. Ez Ő? Ajtó nyílt: „Tessék, a következő!”, mondta egy hang. Mint a végzet felé, indultam, be, a szerkesztő elé. „Akkor hát szerdán...” Agyam forrt. Alig láttam Babitsot, alig hallottam. Helyet mutatott. Azután: „Kérem, jók a versei!” (Egy hang: mit mondtam?!) „Jók. Közölheti bármely lap, s Ön se vall szégyent vele.” „Bármely?” Hogy nyílt a remény szárnya! De: „Bármely más!”, mondta ő s elhallgatott. „Vagyis a Nyugat...?” „Hát, a Nyugatot még nem gondolnám.” Szédítő öröm zuhant ájulni. „Hajói sejtem, Ön most töri bentről a héját.” „Tehát?” „Érni kell, várni.” A költő felállt. Én már nem éltem. S az ajtóban: „A formát érzi, de ez még iskola; bár a legjobb”- a hang idegesen objektív volt. (Harasó, öregem! Harasó?) S végűi megint az övé: ,Akkor hát szerdán, nálam, öt felé.” Semmi és Soha Reviczky utca 7 Be más lélek volnék ma, ha, amit annyiszor megálmodtam, fényeit benned is gyújtva átcsap elbűvölt testünkön az a láng, mely a gyönyört, megosztva, csak növeli! Át, igen, és akkor! Ha rögtön a végtelen békét adja, vágy, lelkifurdalás, sőt semmi helyett a teljes varázst adja a boldog első szerelem!... Tavasz üdve, valóság: szüntelen azt siratom!... S te, te csak alkalom lettél a veszteségre: én tudom talán a legkevésbé, ki-mi vagy: káprázatom voltál csak, s mialatt szőttelek, el is eresztettelek: te akartad így, s így lett a neved, s ami lehettél volna valaha, így lett lassan mind Semmi és Soha. Szerdán, nála. Reviczky utca 7. Sziget nem volt oly magas soha még, mint az a műhely, a könyvtárszoba, az agglegényé. Tegnap inasa, az se Babitsnak, ma meg gyermeke, szellemvilágba repültem vele, s mikor bort nyitott és pertut ivott, úgy éreztem, a tündöklő Napot tűzi mellemre. Az élményt meg a formát tárgyaltuk, Goethét, francia, görög lírát (látta: értem), latint, (már szinte munkatársa) és megint Villont, Európát. ”Az angolokat meg kell ismerned!” És sírva fakadt Georgén: „Mert szép!” Oly sok, oly nagy, oly fény, oly láng volt, hogy, búcsúzva, mikor „S te mi akarsz lenni?”, kérdezte, csak kápráztam, szent vágy: „Még több, mint Te vagy!” 2020. március IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET V*
