Heves Megyei Hírlap, 2020. március (31. évfolyam, 52-77. szám)
2020-03-21 / 69. szám
5RTT7ir_ helyőrség 5 vers Gál János Költő-Író Imre Levél egy szerkesztőhöz Világvége A Görög Szép Ilona ballada nótájára Költő-Író Imre mondta ő magában: „Meg kell nekem halni babérkoszorúért.” Elment azért Imre felterjesztést kérni. Az írószövetség viszont így válaszolt: „Nem jelölünk Imre semmiféle címre, még ha a neved épp ki is jön a rímre.” Szomorú lett Imre, mondta ő magában: „Meg kell nekem halni babérkoszorúért. ” Meg is halt úgy Imre, mindenki gyászolta. Az írószövetség ekképp nyilatkozott: „Költő-Író Imre a saját halottunk, ezért a temetést, mi fogjuk szervezni.” Jaj, megörült Imre, hogy bejött a terve. Koporsóba fekve várta a koszorút. A szerzőség szentsége. Ezt sértetted meg, amice, mondhatnám. Azt is mondhatnám, hogy nem jól végzed a munkád. Ecce homo, aki csúf prózává tette a fennkölt hexametert! Versem címét bátran lefokoztad verssorrá, s megváltoztattad a „rossz” helyesírást. Nyilván azt gondolhattad, hogy nem tudok írni. Ezt a jelenséget művelt költői körökben (látom, ilyenbe te nem járkálsz) a „licencia” szóval illetjük, vagy akár még így: költői szabadság. S könnybeborult szemmel búcsúzom hősi halált halt, ócska poénomtól: Isten veled egykori bajtárs! Nyilván nem láttad, hogy véletlen kitörölted. Szóval összességében azt is mondhatnám: „Jól kiherélted a versem.” Mondhatnám, de nem teszem. Hosszan nyújtózó soraid, mint tekercsen folyó maiusculák, Te pedig gyertyafénynél görnyedő scriptorrá misztifikálódsz. Nem tudod, mit másolsz, de hittel hiszed, hogy örök érték lapul az érthetetlen szavak mögött. Pergamen és újság, stylus és ctrl+C, egyre megy. Te Alcuin, én Maró. Együtt átéljük a Karoling-reneszánszt. Szövegem kezed alatt átalakul: talán évszázadokig fog pihenni egy könyvtárban, egy felújításkor megtalálják a falba rejtve, a kutatók pedig az egész életüket annak szentelik majd, hogy homályos értelmét kibogozzák. Dorgálhatnálak, de inkább háladalt írok, amiért az aranykoriak trónjára emeltél. Vale. I. hazafutottak az állatok pedig nem volt sehova ösztönből bányásztak sejtjeikből házfalakat mik között elordították hogy félnek ha bántják kietlen csöndben őket II. hazakúsztak a növények repedt aszfaltdombokon eszméltek aszottan hogy végig vegetálták életük bérházban őszültek meg ahova még elásták őket zölden és fiatalon III. hazakullogtak a vizek magára hagytak minden barátot és az ügyfeleket a folyamot és az árat fizetheti mindenki maga elszivárogtak a hírek minden sor hasztalan IV. hazaestek a felszínek hullámainak pulzálása lefeküdt a horizont mint a megölt test forró szinte de valójában néptelen éjszakára el is hidegül senki nem hibáztatja A temetés napján látta, hogy eljöttek az írószövetség vezetőségéből. Az elnök így szóla: „Költő-író Imre babérkoszorúját posztumusz átadjuk.” Csodák csodájára a koporsó felnyílt, s kiugrott belőle Költő-Író Imre. Mindenki holtra vált a nagy ijedtségtől; Imre a szép díjat át akarta venni. Csak az elnök volt teljesen közönyös; a nagy csoda láttán most ekképpen szóla: „Sajnálom, sajnálom, Imre, hisz’ látom, élsz. Ha viszont élsz, vissza kell vennem a díjat.” Szathmári Dominik Hangjegyzet odahoztál hol vége lett ennek a hullámnak dől neki hangod végtelenig egyszerű szokottsággal sötétült be magamban az őrjítő hirtelen kirántom fejemből cseppenként szorongatva görcsölő testem és nem történik a semmi sem *** minek minden csoda úgyis csak a nyugalmad várom mi megszokott könnyű egyszerű és nincsen benne semmi különös V. hazarepültek a fények kik a bombákban laktak nem is szálltak messze egy csöndes pillanatban vakító felhőkbe borult az állomás ahonnan mindenki hazament Megérkezés Ott ült mellettem az ihlet, de nem fordultam felé ma, egyedül ült végig magában, azt hittem, nem elég arra, amit én makacsul akartam. Téged engesztel a veszteség, hogy én se jutottam előrébb. Nem ettem, mert gürcöltem. Egyre mélyebbre fúródom szavaidba, hogy máshol is kifogynak az olajkészletek, addig minden szépen forog, aztán szárazon őrlik kopasszá egymást a fogazott kerekek, mielőtt megállnak örökre. De egy se bírta mondani / Hogy; éljen Eduárd - A Walesben is ismert balladát Gémes József dolgozta fel 2010-ben Együtt elégítjük a sikolyra vágyó, nagyvárosi éjszakát, a poharakkal törnek együtt a csordultig töltött álmok. Rövidek a reggelek, hosszú minden cigiszünet és éjjel. Nem szeretek elmélyülni semmiben, elég nekem, ha élesen láthatom a felszínt. Ne csukd be az ajtót, kérlek, hagyd tárva-nyitva teljesen, járja a szobát a friss levegő, ha bejön, kifuthassak cserébe. Hanyatláss Tükröm Tükrözz és ne mesélj ki vagyok én Iszonyt Iszom józanul ma veled viszont Jövő Jövőm széjjel hánytam elfordulva Szájról Szájra egy gyerekből mivé váltam 2020. március IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
