Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
2020-02-15 / 39. szám
.3 [jinni' helyőrség novella DALLASBAN NINCS BOCSÁNAT 2019. november 19-én az Országos Mentőszolgálat az alábbi hírt tette közzé Facebook-oldalán: „Jockey még a fájdalmat is csillapítja? Idős női hang tárcsázta a segélykérőt a hét elején Pest megyében. A bejelentő azért kérte a mentők segítségét, mert megsérült a csuklója, amely »elviselhetetlenül fáj«. A mentésirányító magas prioritásba sorolta a segélykérést, ám amikor nyugtatni próbálta a sérültet azzal, hogy mindjárt ott a segítség, váratlan fordulat következett. A hölgy arról kezdte győzködni bajtársunkat, hogy ne most, hanem a hamarosan kezdődő Dallas epizódja után küldje a mentőt, mert azt még szeretné megnézni. Az elmondása szerint deformált csuklójú asszony végül hamar belátta, hogy gyakran ismétlik a népszerű sorozatot, és arra is sikerült rávenni, hogy ne nyomkodja a távirányítót, inkább tartsa mozdulatlanul sérült végtagját. Bajtársaink végül gyors helyszíni ellátás után, stabil állapotban szállíthatták kórházba az idős asszonyt. Mielőbbi felépülést kívánunk!” Szerda este óta fájt a keze, Edit mégis csak szombaton hívta fel a mentőket. Addig még győzködte magát, hogy ha pihenteti, magától elmúlik, szombat délutánra azonban már úgy érezte, mintha a csuklója üvegszilánkokkal volna kitömve. Persze ez is Sára hibája volt. Amióta szerdán összevesztek, Edit nem volt önmaga: a feje is fájt, mintha valami ki akärna törni a halántékán át, a keze pedig - hát az egyszerűen elviselhetetlen volt. Mikor a diszpécser végre felvette a telefont, könnyezni kezdett a megkönnyebbüléstől. A konyhában állt, jó kezében a kagylóval, remegő hangon sorolta a panaszait, s bár a nappaliból kiszűrődött Jockey hangja, neki ismét csak Sára szavai jártak a fejében. Az a riband Hogy tehette ezt vele? Azt hitte, barátnők, hisz jó szomszédok voltak negyven éve, és erre Sára képes azt mondani... A rosszindulatú mondatok visszatértek, s a feje körül keringtek gúnyosan sziszegve és csattogva. Bizony, Sára szerint ő... Nem talált szavakat, amelyek ráillettek erre az árulásra. Bár talán akkor sem kellett volna megütnie.- Én megértem - mondta a nappaliban Jockey, épp mikor a diszpécser azt kérdezte:- Mikor történt a sérülés? Edit válaszolt, de közben Jockeyra figyelt. Szerette hallgatni: megnyugtatta a hangja, az az érett, férfias, határozott hang, amelynek minden rezdüléséből áradt a magabiztosság, s amely azzal az érzéssel töltötte el, hogy valaki vigyáz rá, és segít, amikor ő nem tudja, mit kell tennie.- Teljesen igazad van, nem szabadott volna ezt mondania.- Úgy érzem, túlreagáltam.- Tessék?- Semmi, semmi - Edit hallotta, ahogy a diszpécser sóhajt egyet, mintha csak egy vállvonást akarna közvetíteni, de valójában Jockey-ra figyelt.- Jól tetted, hogy megütötted - folytatta az a bársonyos hang -, de jobban kellett volna vigyáznod a kezedre. Tény és való, sosem volt igazán harcos alkat, s amikor a csuklója Gerencsér Anna helyén feszülő, vöröseslilás, torz duzzanatra nézett, újra és újra végignyilallt karján a fájdalom, s ismét a fülébe csengett a száraz roppanás, amellyel a keze Sára száraz, ráncos bőrének csapódott. Gyerekes, ostoba dolog volt megütni, egy kislány pofozkodik így az iskolaudvaron, nem egy megfontolt, felnőtt nő, aki már nem is fiatal. Jockey azonban nem erre célzott.- Mi lesz, ha bejönnek? Erre nem is gondolt. Pedig biztos bejönnek, nem fogják annyival beérni, hogy a kapuban lássák el, a kerítés szélén ülve.- Mi lesz, ha valamelyikük bemegy a konyhába?- Halló? Ott van még, asszonyom?- Igen - Edit ép keze remegni kezdett. - Nem tudnak... Nem tudnak később jönni?- Később?- Ez az, Editkém - biztatta Jockey - csak találj egy kifogást!- Most kezdődik a Dallas.- Micsoda?- A sorozat. Mindenképpen meg kell néznem. Nem tudnak utána jönni?- De asszonyom... Edit a nappali felé pillantott, hátha Jockey megjelenik az ajtóban és megsúgja, mit kell mondania, de csak a hangja úszott át a lakáson.- Ez nem elég jó. Azt fogják hinni, hogy egy szenilis, tévébolond vénasszony vagy, és mindenképpen kijönnek. Inkább azt kérdezd meg, mikor érnek ide! A diszpécser még mindig azt magyarázta, micsoda abszurdum, amit az előbb mondott.- Igaza van - vágott közbe Edit. - Összevissza beszélek a fájdalomtól. Amúgy is lesz ismétlés is. Mikorra lesznek itt?- Nyolc-tíz perc múlva.- Alig várom! Letette a telefont, és a nappali felé fordult.- Ez túlzás volt - mondta Jockey feddőn, de azért mosolygott, és Edit felderült. - Öt perccel számolj - intett a konyha felé. - A hűtővel kezdd. Edit jó kezével félretolta a hűtő elől a sámlit, a ládányi almát és a kisbaltát.- Azt rakd majd ki a kamrába. Előbb azonban végezz a hűtővel. Gyorsabban, Editkém! Tedd bele egy zacskóba, és ügyelj, hogy ne szivárogjon. Edit kinyitotta a hűtőt. A felső polcról Sára nézett vissza rá, üveges szemében néma váddal.- Nem kellett volna olyan szörnyű dolgokat mondanod - nézett vissza Edit rezzenéstelenül. - Lepcses szájú ringyó. Hajánál fogva felemelte a fejet és egy fekete szemeteszsákba süllyesztette.- Rakd a mosogató alatti szekrénybe - sürgette Jockey, és mosolyogva a vállára tette a kezét. - Siess, már csak négy perc! Edit visszamosolygott rá, s egy pillanatra megérintette az ujjait, vidáman, félelem nélkül. Amíg Jockey itt van vele, minden rendben van. szinnaz AZ ÁRMÁNY ÉS SZERELEM CSAPDÁIRÓL Bonczidai Éva Inkább elveszíteni mindent, nyomorulttá tenni azokat, akiket a legjobban szeretünk, mint hogy megszegjük az eskünket? Nem tudom, hányán tudnak ma egyértelműen igennel felelni erre a kérdésre. Nem tudom, valaha volt-e erre egyértelmű a válasz. Az adott szó ma már csak kevesek értékrendjében jelent biztosítékot bármire is, ma már a szerelemből kimondott házassági eskü is megszeghető anélkül, hogy az ember a becsületét elveszítené, nemhogy a gonosz módon kicsikart esküvést is szentnek és sérthetetlennek tekintenénk. Furcsa csapda az, amikor az egyik fél becsületessége palástolja el a másik aljasságát, az ártatlan védi meg az álnokot. Mai szemmel nézve butaság is. De nem biztos, hogy csak a képlékenyebb morális értékrend mondatja ezt velünk, hiszen ha például megnézzük Friedrich Schiller Ármány és szerelem című polgári szomorújátékát, az 1783-ban írt tragédiában sem érezzük helyénvalónak Luise végletesen értelmezett becsületességét, és a szerelmesek értelmetlen halála épp a konvenciók végzetes kártékonyságára irányítja a figyelmet. Láthatjuk, a végletesség - még becsületből is - tragédiához • vezet. Végignézni ezt kényelmetlen és bosszantó - a drámának ez IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET a síkja ma is pontosan működik, bármennyire távolinak érezzük is azt a problémát, hogy a különböző társadalmi osztályból származó szerelmeseket környezetük megpróbálja elválasztani egymástól. Ez csupán a felszín, a szerelem, amin a nézőtéren ülő jól öltözött hölgyek, urak elandalodhatnak. Az ármány azonban sokkal izgalmasabb és tanulságosabb. Lássuk be: jelenvalóbb, ebből adódóan pedig időszerűbb is, ezek a karakterek mai ismerőseink. Legutóbb a Pécsi Nemzeti Színház mutatta be Schiller drámáját Méhes László rendezésében, Forgách András fordításában. A darab évszázadok óta repertoáron van különböző színházakban, és minél távolabb kerülünk attól a korszaktól, amelyet megmutat, annál több csapdát rejt. Mert csapda az is, ha aktualizálják, csapda az is, ha nem veszik figyelembe az időt, csapda az is, ha túl komolyan veszik ezeket a karaktereket, és csapda az is, ha karikírozzák őket. A pécsi előadás szereplői becsületesen megküzdenek ezzel a szöveggel, és közben színészi energiákkal, karakterformáló apró játékokkal egyben tartják a vég felé gravitáló történetet. A rendező, aki láthatóan a komolyan vevés mellett tette le a voksot, pörgő ritmusú jelenetváltásokkal élénkíti a lassú hömpölygéssel kibomló drámát. Erős képpel indít: a görög tragédiák karát idéző kórus - mint csuhába öltözött szerzetesek csoportja - a Kyrie eleisont énekli, majd a könyörgés vészjósló hangjaiból egyszercsak kiválik Miller belső monológja: „Ez az én házam. Nekem kellett volna jobban ügyelnem a lányomra...” Szép ez a kettősség, az Uram, irgalmazz és a belső tépelődés, mintha Miller (Rátóti Zoltán), az apa teljes karaktere a felelősség, az önvád, a tehetetlenség és a kegyelemben reménykedés különös ötvözete volna. A kórus végig színen marad, de sajnos egy-két hasonló megszóla-Fotó: Mihály László lást leszámítva csak biodíszletként vannak jelen. Összességében korrekt előadást láthatunk, mégis megválaszolatlanul hagy egy igen alapvető kérdést: miért kellett ezt most színpadra vinni, mit akartak az alkotók - Schiller szövegén túl - elmondani a világról? 2020. február ft
