Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)

2020-02-12 / 36. szám

2020. FEBRUAR 12., SZERDA SPORT 15 Liu Shaolin Sándor megcélozza az összetett világbajnoki címet Lazán és könnyedén előz Mentálisan kell nagyon erősnek lenni - vallja az olimpiai bajnok gyorskorcsolyázó Fotó: MW Egy arany és két ezüst a rö­vidpályás gyorskorcsolyázók drezdai világkupaversenyén, bonuszként pedig összetett vk-elsőség ötszáz méteren: Liu Shaolin Sándor ezután mer nagyot álmodni a márciu­si világbajnokság kapcsán is. Kovács Erika/Nemzeti Sport szerkesztoseg@mediaworks.hu- Egy arany és két ezüst a drez­dai világkupaversenyen, ez azért nem rossz mérleg.- Éreztem, hogy jó formá­ban vagyok. Persze, jobban örültem volna, ha a két egyé­ni távon is aranyérmet szer­zek, de így is örülök. Az ötszá­zas ezüstnek egy kicsivel job­ban, mint az ezer méteren el­ért második helynek. Az egész versenyen nyugodt és higgadt voltam, éreztem is, hogy a ma­gam ura vagyok, hogy képes vagyok mindent megcsinálni, amit csak akarok.- Az ötszázon megszerzett ösz­­szetett világkupa-győzelmét nem is említi? Pedig elég nagy siker.- Már a finálé előtt is tud­tuk, hogy enyém lesz a végső siker, hiszen az elődöntőből még a B döntőbe sem jutott be Vu Ta-csing. A kínai srácot és a dél-kqreai Hvang Tae Heont kellett megtörnöm a nap folya­mán, az utóbbi azért volt ne­héz, mert fiatal, tele van tűz­zel, az előbbit meg azért, mert a sprinttáv olimpiai bajnoka, és tényleg nagyon jó ötszázon. De ő már a negyedik állomá­son, Sanghajban megroppant, hiszen ott két ötszáz méteres versenyt rendeztek, és mind­kettőt én nyertem. Hvang Tae Heonnal még lesz dolgom a jövőben, kell még egy kicsit „ütögetnem” a jégen, de előbb­­utóbb őt is megtöröm.- A vasárnapi ötszáz méteres fináléban éppen a dél-koreait zárták ki ön elöl. Ez már ennek a taktikának a részét képezte?- Ott ő volt szabálytalan, örültem, hogy ezúttal észre is vették a bírók... A döntő előtt egyébként odajött hozzám a későbbi győztes kanadai Ste­ven Dubois, és megkérdezte, hogyan vagyok képes a leg­­kiélezettebb szituációkban is előzni, akár egy fináléban, akár az utolsó körben vagy ép­pen kanyarban is. Legyintet­tem, és azt válaszoltam, csak szerencsém van. A finálé után azért odamentem hozzá moso­lyogva, hogy ezúttal neki ked­vezett a szerencse, hiszen a lökdösődésből ő jött ki jól.- Tényleg: hogyan tud ennyire lazán és könnyedén előzni a ki­élezett helyzetekben is?- Az edzéseken kiemelten figyelünk arra, hogy minden előzést jól készítsünk elő. Erre tényleg nagy hangsúlyt helye­zünk, de szerénytelenség nél­kül mondom: erre vagy képes valaki, vagy nem. Mentálisan kell nagyon erősnek lenni.'Sok short trackes van, aki fizikai­lag jobb, mint én, mégis azt ve­szem észre, hogy szinte min­denki tart tőlem.- Ehhez az eredményei mel­lett hozzájárul a lazasága is. Az, hogy a döntők előtt is képes mosolyogni.- Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy sohasem iz­gulok a futamok előtt. Néha bizony az is előfordul... Ezzel párhuzamosan viszont kifeje­zetten élvezem, hogy a legtöbb vetélytársamat már a futam előtt képes vagyok megtörni. Amikor odagyalogolok a vára­kozóterületre, ők már húzzák a lábukra a korcsolyájukat, nálam meg még csak az egyik van, mert a másikon még dol­gozik a technikus. Szól a ze­ne a fülemben, táncolok, mi­közben mindenki feszült kö­rülöttem.- De ezt hogy csinálja?!- Képes vagyok nyugodt ma­radni, szinte mindig. A futa­mok végén is, történjék bármi a jégen előtte. Néha még moso­lyogva megjegyzem azt is egy­­egy ellenfelemnek: „Jó voltál, megpróbáltál mindent, sze­rencsére így sem tudtál meg­fogni.”- A lazasága miatt a sikerei előtt is meghajolnak a vetély­­társak?- Igen, ez egyértelmű, az eredményeim miatt respektál­nak. Korábban nemigen for­dult olyan elő, hogy egy-egy dél-koreai kőris tartott vol­na tőlem. De olyan sem, hogy Charles Hamelin bocsánatot kért volna, Drezdában azon­ban ez is megtörtént. A kana­dai fiúnak három olimpiai ara­nya van, tizenháromszor nyert világbajnokságot, mégis elné­zést kért, amiért az egyik fu­tamban nekem rontott.- Az összetett vk-elsősége kap­csán kijelenthetjük, hogy az öt­száz a kedvenc távja?- Most már egyre jobban szeretem, bár az ellenfelek nagyon gyorsak. Ha jó formá­ban vagyok, a rajtommal nincs gond, de ha nem, akkor nem tudom olyan jól kezdeni a fu­tást, nem tudom olyan jól kont­rollálni a rajtot. A végsebessé­gem viszont gyorsabb min­denkinél, és egy-egy jó elő­zéssel még ilyenkor is van ke­resnivalóm. Nagyon biztató a jövőt illetően, hogy ebben a világkupaszezonban hétszer indultam ötszázon, háromszor nyertem, kétszer pedig máso­dik voltam. Ez azt jelenti, hogy stabil vagyok, képes vagyok újra és újra odaérni a legjob­bak közé a sprinttávon.- Igazán nem akarom elronta­ni a kedvét, de a világbajnoki ér­mek tekintetében azért még le­het hiányérzete. Bár 2018-ban odaért az összetettben a dobogó második fokára, aranyból egyet tud felmutatni, azt is 2016-ból. Szintén ötszáz méteren.- Tavaly is jó formában vol­tam a szófiai világbajnoksá­gon, ám ott a kizárások miatt nem jött össze az egyéni érem. Szöulban igyekszem ugyan­olyan higgadt maradni, mint a drezdai világkupaversenyen voltam. Motivál az is, hogy Dél-Koreában nagyon szeret­nek, rajongóim táborát, illet­ve a szeretet hőfokát csak úgy tudom növelni, ha sikeres le­szek a vb-n. Egy-két arannyal ki is egyeznék... És megcélzóm az összetett világbajnoki címet is, magyar versenyző még úgy­sem szerzett korábban ilyet. A most távol maradókkal kiegészülve még erősebb lehet jégkorong-válogatottunk Rigában mindenkire szükség lesz! Terbócs Istvántól újabb gólokat várhatunk Fotó: MW JÉGKORONG Kiváló teljesít­ménnyel jutott az olimpiai se­lejtező utolsó szakaszába fér­fiválogatottunk, noha a fél já­tékoskerete hiányzott. Va­jon kellemes kivételt láttunk, vagy az újabb felemelkedé­sünk kezdetét? Klisé, bölcselet vagy egysze­rűen csak az igazság, hogy a (sport)élet ikszre játszik. Mi­közben vasárnap este a játé­kosainkat vártuk a nottingha­­mi Motorpoint Arena interjú­zónájában, a helyi kollégák is azt mondogatták, hogy akkor nagyjából 1-1-re állunk, hi­szen 2018-ban nálunk ők ju­tottak fel az elitbe, most, 2020- ban náluk pedig mi jutottunk tovább. Az már részletkérdés, hogy ki melyiket hogyan élte meg és miként értékeli, hiszen hazai pályán rettenetes fájdal­mat okozott nekünk a 15,8 má­sodperccel a vége előtt kapott gól, ám világbajnokságot ren­deznek minden évben, olim­piai selejtezőt ritkábban, ami­hez jön még, hogy a mieink nem szétlövéssel nyertek 3-2- re, hanem a rendes játékidő­ben 4-1-re, amit fordíthatunk ám úgy is, hogy az elithez tar­tozó ellenfelet vertünk meg idegenben hárommal! A klubelfoglaltsága miatt távol maradó Bartalis István, Galló Vilmos, Sebők Balázs, illetve a sérült Magosi Bá­lint, Nagy Krisztián és Vas Já­nos, továbbá Vay Ádám, illet­ve, ha valaki még számol vele, akkor Jesse Dudás, magyarul hét-nyolc alapemberünk nél­kül utaztunk el, majd az első meccs felénél megsérült Kóger Dániel, a döntőre pedig ágy­nak dőlt legrutinosabb embe­rünk, az egyetlen megmaradt „szapporói hős”, Benk And­rás is. Nagy vonalakban tehát megálmodott csapatunk fele hiányzott, így jutottunk olyan szakaszába az ötkarikás kva­lifikációnak, ahová a legutób­bi két ciklusban nem sikerült. A poén, hogy a 2010-es téli játékok selejtezősorozatának utolsó fázisában ugyanúgy Ri­gában szerepeltünk, mint ez­úttal fogunk, és persze játszot­tunk a házigazda Lettország­gal, sőt Olaszország is riváli­sunk volt, akárcsak a három­negyed évvel korábban Szap­­poróban általunk a másodosz­tályban tartott Ukrajna,'ame­lyet most a másodosztályba leeső Franciaország „helyet­tesít” majd az augusztus vé­gi tornán. Ellenfeleink tehát nagyjából azonos erősségűek, mi viszont akkori önmagunk­nál erősebbek vagyunk. S ha most a fentebb listá­zott „elfoglalt” embereink nél­kül léptünk tovább, nem lehet kérdés, hogy velük további mi­nőségjavulás érkezne. Nyári riválisainkkal szemben min­denkire szükség lesz, mert azok elit vb-szintű napoknak ígérkeznek. Augusztus végén a felkészülés hajrájába érnek a klubcsapatok, miközben az orosz központú KHL-en kívül egyetlen liga sem kezdődik el, úgyhogy elméletben minden kiszemeltünk ráérhet. Csak­hogy elméletben így vólt ez most is, hiszen a válogatott tét­mérkőzésére kötelesek elen­gedni játékosaikat a klubok... Az, hogy Jarmo Tolvanen szö­vetségi kapitány szerződése a tavaszi vfcével lejár, csak egy lábjegyzet, momentán aligha fogadna bárki arra, hogy nem vele folytatjuk. Mindeneset­re a már konkrétan az olim­piai kvótáért következő kör előtt is találkozunk Olaszor­szággal és Franciaországgal is, hiszen az előbbihez me­gyünk edzőmeccs(ek)re a vb előtt, az utóbbival pedig a vb-n meccselünk. Az sem lesz kisebb kihívás, de a magyar hoki ezeket imád­ja. Mi meg a magyar hokit. Szűcs András/NS JEGYZET Felugrik teára Ökrös Csaba jegyzet@mediaworks.hu Armand Duplantis néhány napja beváltotta a hozzá fű­zött reményeket, és világcsú­csot rúdugrott. A félig svéd, félig amerikai családból szár­mazó sportoló húszéves ko­rára úgy érezte, itt az ideje, hogy fedett pályán 617 centi­méter legyen a rekord. Len­gyelországban tetette ilyen magasra a lécet, majd pedig sikerrel repült át fölötte. A sikeres világcsúcskísér­letet megelőzően egy düssel­dorfi versenyen is megpróbál­kozott a 617 centis magasság­gal, akkor azonban leverte a lécet. Azt a versenyt 600 cen­timéterrel nyerte. Olyan ar­cátlan könnyedséggel libbent át ezen a magasságon, hogy egy emberként ugrott fel a kö­zönség: mindenki érezte, ha akkor 617 centiméteren van a léc, jó eséllyel már ott meg­született volna a világrekord. (Az ottani csúcskísérletek az­tán nem sikerültek.) Szembeötlő, hogy mi­lyen természetességgel ug­rik a svéd-amerikai. Miköz­ben a csúcsmagasságot je­lentő ugráshoz készülődött, olyan volt, mint aki azt vár­ja, hogy tele legyen a kád, és kezdhesse a fürdést. Izga­lomnak annyi nyoma volt raj­ta, mint amikor a csiga bevá­gódik a kanyarba, és tudja, biztosan nem fog kisodród­ni, hiszen ura minden moz­dulatának. Duplantis ücsör­gött egy kicsit, felvette és ép­pen csak megnézegette a ru­dat, és máris nekiindult az ugráshoz szükséges roham­nak. A rúdugrók jelentős többségének látványos felké­szülési szertartása van, kész színház. Velük együtt hozza hangulatba magát a közön­ség. Duplantis készülődésé­nél nagyon résen kell lenni, mert higgadt, már-már unott mozgása megtévesztő, min­den átmenet nélkül lódul ne­ki az ugrásnak. Olyan termé­szetességgel emelkedik a lég­térbe, mint akit nem értesí­tettek a gravitáció létezéséről. Ahogy a kanadai jéghoki­­legenda, Wayne Gretzky kor­csolyával, bottal és korong­gal nőtt fel, úgy Armand Duplantis rúdugróként cse­peredett. Szülői biztatás­ra négyéves korában kezd­te meg pályáját. Hétéve­sen már 3,86 métert ugrott. Emlékeimből úgy rémlik, a gyerekek többsége felmász­ni szokott ilyen magasságba, nem felugrani. A tehetséggondozás szép példája a világcsúcstartó pá­lyája. Édesapja is rúdugró volt, az ő irányításával fejlő­dött a világ legjobbjává. Az if­jabb Duplantis minden moz­dulatán látszik, hogy határ­talan önbizalommal rendel­kezik, tisztában van nagy­ságával, mégis a szerénység szobrát lehetne megformálni róla. Olyan embernek tűnik, akit bátran meghívhatunk, hogy ugorjon be hozzánk egy teára akkor is, ha leszakadt a lépcső és nem jár a lift. „Nem baj, ott leszek”, mondja majd. És ebben biztosak lehetünk, ha nem lakunk a harmadik­nál magasabban.

Next

/
Thumbnails
Contents