Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
2020-02-12 / 36. szám
2020. FEBRUAR 12., SZERDA SPORT 15 Liu Shaolin Sándor megcélozza az összetett világbajnoki címet Lazán és könnyedén előz Mentálisan kell nagyon erősnek lenni - vallja az olimpiai bajnok gyorskorcsolyázó Fotó: MW Egy arany és két ezüst a rövidpályás gyorskorcsolyázók drezdai világkupaversenyén, bonuszként pedig összetett vk-elsőség ötszáz méteren: Liu Shaolin Sándor ezután mer nagyot álmodni a márciusi világbajnokság kapcsán is. Kovács Erika/Nemzeti Sport szerkesztoseg@mediaworks.hu- Egy arany és két ezüst a drezdai világkupaversenyen, ez azért nem rossz mérleg.- Éreztem, hogy jó formában vagyok. Persze, jobban örültem volna, ha a két egyéni távon is aranyérmet szerzek, de így is örülök. Az ötszázas ezüstnek egy kicsivel jobban, mint az ezer méteren elért második helynek. Az egész versenyen nyugodt és higgadt voltam, éreztem is, hogy a magam ura vagyok, hogy képes vagyok mindent megcsinálni, amit csak akarok.- Az ötszázon megszerzett öszszetett világkupa-győzelmét nem is említi? Pedig elég nagy siker.- Már a finálé előtt is tudtuk, hogy enyém lesz a végső siker, hiszen az elődöntőből még a B döntőbe sem jutott be Vu Ta-csing. A kínai srácot és a dél-kqreai Hvang Tae Heont kellett megtörnöm a nap folyamán, az utóbbi azért volt nehéz, mert fiatal, tele van tűzzel, az előbbit meg azért, mert a sprinttáv olimpiai bajnoka, és tényleg nagyon jó ötszázon. De ő már a negyedik állomáson, Sanghajban megroppant, hiszen ott két ötszáz méteres versenyt rendeztek, és mindkettőt én nyertem. Hvang Tae Heonnal még lesz dolgom a jövőben, kell még egy kicsit „ütögetnem” a jégen, de előbbutóbb őt is megtöröm.- A vasárnapi ötszáz méteres fináléban éppen a dél-koreait zárták ki ön elöl. Ez már ennek a taktikának a részét képezte?- Ott ő volt szabálytalan, örültem, hogy ezúttal észre is vették a bírók... A döntő előtt egyébként odajött hozzám a későbbi győztes kanadai Steven Dubois, és megkérdezte, hogyan vagyok képes a legkiélezettebb szituációkban is előzni, akár egy fináléban, akár az utolsó körben vagy éppen kanyarban is. Legyintettem, és azt válaszoltam, csak szerencsém van. A finálé után azért odamentem hozzá mosolyogva, hogy ezúttal neki kedvezett a szerencse, hiszen a lökdösődésből ő jött ki jól.- Tényleg: hogyan tud ennyire lazán és könnyedén előzni a kiélezett helyzetekben is?- Az edzéseken kiemelten figyelünk arra, hogy minden előzést jól készítsünk elő. Erre tényleg nagy hangsúlyt helyezünk, de szerénytelenség nélkül mondom: erre vagy képes valaki, vagy nem. Mentálisan kell nagyon erősnek lenni.'Sok short trackes van, aki fizikailag jobb, mint én, mégis azt veszem észre, hogy szinte mindenki tart tőlem.- Ehhez az eredményei mellett hozzájárul a lazasága is. Az, hogy a döntők előtt is képes mosolyogni.- Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy sohasem izgulok a futamok előtt. Néha bizony az is előfordul... Ezzel párhuzamosan viszont kifejezetten élvezem, hogy a legtöbb vetélytársamat már a futam előtt képes vagyok megtörni. Amikor odagyalogolok a várakozóterületre, ők már húzzák a lábukra a korcsolyájukat, nálam meg még csak az egyik van, mert a másikon még dolgozik a technikus. Szól a zene a fülemben, táncolok, miközben mindenki feszült körülöttem.- De ezt hogy csinálja?!- Képes vagyok nyugodt maradni, szinte mindig. A futamok végén is, történjék bármi a jégen előtte. Néha még mosolyogva megjegyzem azt is egyegy ellenfelemnek: „Jó voltál, megpróbáltál mindent, szerencsére így sem tudtál megfogni.”- A lazasága miatt a sikerei előtt is meghajolnak a vetélytársak?- Igen, ez egyértelmű, az eredményeim miatt respektálnak. Korábban nemigen fordult olyan elő, hogy egy-egy dél-koreai kőris tartott volna tőlem. De olyan sem, hogy Charles Hamelin bocsánatot kért volna, Drezdában azonban ez is megtörtént. A kanadai fiúnak három olimpiai aranya van, tizenháromszor nyert világbajnokságot, mégis elnézést kért, amiért az egyik futamban nekem rontott.- Az összetett vk-elsősége kapcsán kijelenthetjük, hogy az ötszáz a kedvenc távja?- Most már egyre jobban szeretem, bár az ellenfelek nagyon gyorsak. Ha jó formában vagyok, a rajtommal nincs gond, de ha nem, akkor nem tudom olyan jól kezdeni a futást, nem tudom olyan jól kontrollálni a rajtot. A végsebességem viszont gyorsabb mindenkinél, és egy-egy jó előzéssel még ilyenkor is van keresnivalóm. Nagyon biztató a jövőt illetően, hogy ebben a világkupaszezonban hétszer indultam ötszázon, háromszor nyertem, kétszer pedig második voltam. Ez azt jelenti, hogy stabil vagyok, képes vagyok újra és újra odaérni a legjobbak közé a sprinttávon.- Igazán nem akarom elrontani a kedvét, de a világbajnoki érmek tekintetében azért még lehet hiányérzete. Bár 2018-ban odaért az összetettben a dobogó második fokára, aranyból egyet tud felmutatni, azt is 2016-ból. Szintén ötszáz méteren.- Tavaly is jó formában voltam a szófiai világbajnokságon, ám ott a kizárások miatt nem jött össze az egyéni érem. Szöulban igyekszem ugyanolyan higgadt maradni, mint a drezdai világkupaversenyen voltam. Motivál az is, hogy Dél-Koreában nagyon szeretnek, rajongóim táborát, illetve a szeretet hőfokát csak úgy tudom növelni, ha sikeres leszek a vb-n. Egy-két arannyal ki is egyeznék... És megcélzóm az összetett világbajnoki címet is, magyar versenyző még úgysem szerzett korábban ilyet. A most távol maradókkal kiegészülve még erősebb lehet jégkorong-válogatottunk Rigában mindenkire szükség lesz! Terbócs Istvántól újabb gólokat várhatunk Fotó: MW JÉGKORONG Kiváló teljesítménnyel jutott az olimpiai selejtező utolsó szakaszába férfiválogatottunk, noha a fél játékoskerete hiányzott. Vajon kellemes kivételt láttunk, vagy az újabb felemelkedésünk kezdetét? Klisé, bölcselet vagy egyszerűen csak az igazság, hogy a (sport)élet ikszre játszik. Miközben vasárnap este a játékosainkat vártuk a nottinghami Motorpoint Arena interjúzónájában, a helyi kollégák is azt mondogatták, hogy akkor nagyjából 1-1-re állunk, hiszen 2018-ban nálunk ők jutottak fel az elitbe, most, 2020- ban náluk pedig mi jutottunk tovább. Az már részletkérdés, hogy ki melyiket hogyan élte meg és miként értékeli, hiszen hazai pályán rettenetes fájdalmat okozott nekünk a 15,8 másodperccel a vége előtt kapott gól, ám világbajnokságot rendeznek minden évben, olimpiai selejtezőt ritkábban, amihez jön még, hogy a mieink nem szétlövéssel nyertek 3-2- re, hanem a rendes játékidőben 4-1-re, amit fordíthatunk ám úgy is, hogy az elithez tartozó ellenfelet vertünk meg idegenben hárommal! A klubelfoglaltsága miatt távol maradó Bartalis István, Galló Vilmos, Sebők Balázs, illetve a sérült Magosi Bálint, Nagy Krisztián és Vas János, továbbá Vay Ádám, illetve, ha valaki még számol vele, akkor Jesse Dudás, magyarul hét-nyolc alapemberünk nélkül utaztunk el, majd az első meccs felénél megsérült Kóger Dániel, a döntőre pedig ágynak dőlt legrutinosabb emberünk, az egyetlen megmaradt „szapporói hős”, Benk András is. Nagy vonalakban tehát megálmodott csapatunk fele hiányzott, így jutottunk olyan szakaszába az ötkarikás kvalifikációnak, ahová a legutóbbi két ciklusban nem sikerült. A poén, hogy a 2010-es téli játékok selejtezősorozatának utolsó fázisában ugyanúgy Rigában szerepeltünk, mint ezúttal fogunk, és persze játszottunk a házigazda Lettországgal, sőt Olaszország is riválisunk volt, akárcsak a háromnegyed évvel korábban Szapporóban általunk a másodosztályban tartott Ukrajna,'amelyet most a másodosztályba leeső Franciaország „helyettesít” majd az augusztus végi tornán. Ellenfeleink tehát nagyjából azonos erősségűek, mi viszont akkori önmagunknál erősebbek vagyunk. S ha most a fentebb listázott „elfoglalt” embereink nélkül léptünk tovább, nem lehet kérdés, hogy velük további minőségjavulás érkezne. Nyári riválisainkkal szemben mindenkire szükség lesz, mert azok elit vb-szintű napoknak ígérkeznek. Augusztus végén a felkészülés hajrájába érnek a klubcsapatok, miközben az orosz központú KHL-en kívül egyetlen liga sem kezdődik el, úgyhogy elméletben minden kiszemeltünk ráérhet. Csakhogy elméletben így vólt ez most is, hiszen a válogatott tétmérkőzésére kötelesek elengedni játékosaikat a klubok... Az, hogy Jarmo Tolvanen szövetségi kapitány szerződése a tavaszi vfcével lejár, csak egy lábjegyzet, momentán aligha fogadna bárki arra, hogy nem vele folytatjuk. Mindenesetre a már konkrétan az olimpiai kvótáért következő kör előtt is találkozunk Olaszországgal és Franciaországgal is, hiszen az előbbihez megyünk edzőmeccs(ek)re a vb előtt, az utóbbival pedig a vb-n meccselünk. Az sem lesz kisebb kihívás, de a magyar hoki ezeket imádja. Mi meg a magyar hokit. Szűcs András/NS JEGYZET Felugrik teára Ökrös Csaba jegyzet@mediaworks.hu Armand Duplantis néhány napja beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és világcsúcsot rúdugrott. A félig svéd, félig amerikai családból származó sportoló húszéves korára úgy érezte, itt az ideje, hogy fedett pályán 617 centiméter legyen a rekord. Lengyelországban tetette ilyen magasra a lécet, majd pedig sikerrel repült át fölötte. A sikeres világcsúcskísérletet megelőzően egy düsseldorfi versenyen is megpróbálkozott a 617 centis magassággal, akkor azonban leverte a lécet. Azt a versenyt 600 centiméterrel nyerte. Olyan arcátlan könnyedséggel libbent át ezen a magasságon, hogy egy emberként ugrott fel a közönség: mindenki érezte, ha akkor 617 centiméteren van a léc, jó eséllyel már ott megszületett volna a világrekord. (Az ottani csúcskísérletek aztán nem sikerültek.) Szembeötlő, hogy milyen természetességgel ugrik a svéd-amerikai. Miközben a csúcsmagasságot jelentő ugráshoz készülődött, olyan volt, mint aki azt várja, hogy tele legyen a kád, és kezdhesse a fürdést. Izgalomnak annyi nyoma volt rajta, mint amikor a csiga bevágódik a kanyarba, és tudja, biztosan nem fog kisodródni, hiszen ura minden mozdulatának. Duplantis ücsörgött egy kicsit, felvette és éppen csak megnézegette a rudat, és máris nekiindult az ugráshoz szükséges rohamnak. A rúdugrók jelentős többségének látványos felkészülési szertartása van, kész színház. Velük együtt hozza hangulatba magát a közönség. Duplantis készülődésénél nagyon résen kell lenni, mert higgadt, már-már unott mozgása megtévesztő, minden átmenet nélkül lódul neki az ugrásnak. Olyan természetességgel emelkedik a légtérbe, mint akit nem értesítettek a gravitáció létezéséről. Ahogy a kanadai jéghokilegenda, Wayne Gretzky korcsolyával, bottal és koronggal nőtt fel, úgy Armand Duplantis rúdugróként cseperedett. Szülői biztatásra négyéves korában kezdte meg pályáját. Hétévesen már 3,86 métert ugrott. Emlékeimből úgy rémlik, a gyerekek többsége felmászni szokott ilyen magasságba, nem felugrani. A tehetséggondozás szép példája a világcsúcstartó pályája. Édesapja is rúdugró volt, az ő irányításával fejlődött a világ legjobbjává. Az ifjabb Duplantis minden mozdulatán látszik, hogy határtalan önbizalommal rendelkezik, tisztában van nagyságával, mégis a szerénység szobrát lehetne megformálni róla. Olyan embernek tűnik, akit bátran meghívhatunk, hogy ugorjon be hozzánk egy teára akkor is, ha leszakadt a lépcső és nem jár a lift. „Nem baj, ott leszek”, mondja majd. És ebben biztosak lehetünk, ha nem lakunk a harmadiknál magasabban.
