Heves Megyei Hírlap, 2020. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

2020-01-25 / 21. szám

3 helyőrség novella JOHNNY, PENNSYLVANIÁBÓL Varga Zoltán Zsolt Ma sem tudok róla többet, ő Johnny, Pennsylvaniából. Kutakodtam utána a neten, de semmit sem találtam ez­zel a szópárral. Bronzöntő barátom hívott fel né­hány éve:- Egy amerikai szobrász, „Johnny, Pennsylvaniából” a műhelyemben szeretné elkészíteni, majd velem öntetni pár szobrát. Nálunk nem fér el. Elvittem az egyetemre, de sokallta a napi háromezret a kol­légiumi szobáért. Nincs valami ötleted?- Agglegény szomszédomat most rúgták ki az állásából, van két hasz­nálaton kívüli szobája, megkérde­zem. Szomszédom beleegyezett, hogy kiadja az egyik szobát,,de kért egy nap haladékot, hogy kipakolja és kitakarítsa. Visszahívtam a bará­tomat.- Ádám kiad egy szobát kétezer­ért, de szüksége van egy napra, hogy rendbe tegye. Johnny ma éjjel alhat a műtermemben, ha megfelel neki a szállás. Miért ajánlottam fel a segítsége­met? Egyrészt, hogy szomszédomat egy kis pénzhez segítsem. De fur­dalt a kíváncsiság is. Amerikában élő húgom pár évig járatta nekem a Sculpture magazint, de aztán el­vesztettem a kapcsolatot a kortárs amerikai szobrászattal, gondoltam, Johnnyn keresztül ismét kitapint­hatom a pulzusát. Meg aztán ha egy­szer elvetődöm Pennsylvaniába... Johnny elfogadta a szállást és az átmeneti megoldást is. Délután át­mentem érte Máriabesnyőre. Noha én magam nem vagyok mackós test­alkatú szobrász, Johnnyt bohém, nagydarab, szakállas, svájcisapkás, húsz-egynéhány éves fickónak kép­zeltem, pipával a szájában. Johnny azonban közelebb lehetett a hatvan­hoz, mint az ötvenhez, kifejezetten vézna testalkattal bírt, vékony ke­retes szemüveget hordott, keskeny, vértelen ajkai, simára borotvált arca felett hideg kék szem világított. Rö­vidre nyírt haja őszbe csavarodott. Nem viselt melósruhát, fekete nad­rágban és fekete garbóban dolgozott, noha júniust írtunk. Fel sem nézett a munkából, amikor tört angolsággal üdvözöltem. Egészen közel mentem hozzá, hogy megnézzem, min ügy­ködik. Egy elszáradt bokordarabot ecsetelt be vékonyan méhviasszal, és az ághegyekre kis korongokat ra­gasztott római számokkal. Három, számomra teljesen egyforma „mű” feküdt előtte. Az egyiket minden kü­lönösebb ok nélkül meg szerettem volna érinteni, de Johnny durván ellökte a kezem. Barátomra néztem, aki olyan ar­cot vágott, amit így lehetne szavak­ba önteni: „Sajnálom, nem komp­lett a faszi.” Johnny a készülő bokorplaszti­kákat gondosan betakarta fóliával, majd felkapta bőröndjét, és anél­kül, hogy a bronzöntőtől elbúcsú­zott volna, elindult arrafelé, amerre autómat sejtette. A hazafelé úton barátomról fag­gatott, mennyire jól önt, mennyire drága. Kitértem a válaszok elől. Szavaiból megtudtam, hogy Norvégiából jött, és Horvátor­szágban várta egy kiállítás, egy „one-man-show”, Magyarországra csupán az olcsó bronzöntödei árak csábították. Miután leparkoltam a műterem­házunk előtt, megmutattam Ádám otthonát, amelyben majd lakni fog, és bevittem a műterembe. A galé­rián csak azért alakítottam ki ko­rábban egy fekvőhelyet, mert az egyik segédem néha, amikor túl­óráztunk, ott aludt. A vécét, zuha­nyzót még indulás előtt felmostam. Johnny körüljáratta hideg kék szemét, de nem szólt semmit, uta­zótáskáját felvitte a galériára, és el­kezdett kipakolni. Én átmentem a lakásunkba, és készítettem neki pár szendvicset, főztem egy teát. Köszönet nélkül fogadta, mohón evett. „I need a lap­top” -jelentette ki teli szájjal. Középső lányom csak hosszas rábeszélésre adta kölcsön vado­natúj laptopját. Egy óra hosszá­ra tudtam átvinni. Amikor érte mentem, Johnny elmondta, hogy amerikai orvosaitól most tudta meg, eddig félrediagnosztizálták, még sincs hererákja. Sem meg­könnyebbülést, sem örömet nem láttam rajta, csak mérhetetlen gyűlöletet az orvosokkal szemben. Fröcsögött. Rémálmok gyötörtek aznap éjjel. Johnny betört a házunkba és elvág­ta mindnyájunk torkát. Amikor bekopogtam reggel a műterembe, azonnal kirontott, ke­zében a bőrönddel. Kérte, hogy a csomagját átvihesse a szomszédba. Becsöngettem, de Ádám nem nyi­tott ajtót. Felhívtam, félóra türel­münket kérte, leszaladt a városba. Tolmácsoltam. nm GAUGUIN TAHITIN ÉS A MŰVÉSZET TEMPLOMÁBAN Paul Gauguin a lázadás megtes­tesítője volt. Van Gogh mellett a posztimpresszionista, azon belül leginkább a szintetizmus irányza­tának legismertebb képviselője. Ka­landos, fordulatos élete volt, színes élettörténete filmadaptációért kiált, de a Gauguin Tahitin inkább egy objektív, ismeretterjesztő szakdol­gozat, nem élménymozi. A művészet templomai egy olasz kultúrtörténeti dokumentumsoro­zat, a 2010-es évek eleje óta jelen­tet meg különböző, nagyjátékfilm hosszúságú epizódokat más-más művészettörténeti korszakok is­mertebb képviselőiről, néha olyan provokatív kontextusban, mint a Hitler kontra Picasso című fejezet, amely elgondolkodtató szemszög­ből prezentálja a második világ­háború előtti művészet és politika viszonyát. A Gauguin Tahitin nem megy bele hasonló gondolatébresztő szo­ciológiai kérdésekbe, csak bemu­tatja Gauguin utazással teli életét a 19. század végétől a 20. század ele­jéig. Végigkövetjük memoárjának fontosabb állomásait (főként Euró­pán belül, például a Peruban töltött éveiről kevés szó esik), és persze kiemelt szerep jut a címadó Tahiti szigetvilágnak, az „elveszett para­dicsomnak”. A film rávilágít, hogy a festő életében hiába volt annyira jelentős Francia Polinézia trópusi atmoszférája, alkotásai közül sem­mi sem maradt a szigeten. Nagy ré­szüket észak-amerikai múzeumok őrzik, ezekbe a kiállítótermekbe is ellátogatunk. Nyomon követhetjük, hogyan lépett túl Gauguin kezde­ti csalódásain, miként vetkőzte le Nyugat-Európa konformista bék­lyóit és hogyan formálta egyedi művészi látásmódját az őslakosok között töltött idő és az egzotikus környezet. Ez egy meditativ, precízen meg­komponált képekkel operáló uta­zás, tanulságos betekintés egy le­tűnt korszakba bármely művészeti ág iránt érdeklődőnek. A folyama­tos narráció, a számtalan interjú ugyan informatívabbá teszi a fil-L. Takács Bálint met, helyenként pedig kifejezetten érdekesek ezek a közjátékok, de egy non-narratív, kizárólag vizuális esz­közökkel elmesélt verzió talán még ennél is érdekesebb lehetne. A részletgazdag felvételek vi­szont így is pazarul mutatnak a mozivásznon, sokkal hatásosab­bak, mint az otthoni képernyőnkön nézve. Claudio Poli pedig, aki már korábban is jegyzett egy epizódot a sorozatban, magabiztos kézzel és nagy szakértelemmel vezényli Gau­guin történetét. Azoknak, akik többet szeretné­nek látni A művészet templomai sorozatból, elérhető a széria Face­­book-oldala, ahol az érdeklődők első kézből értesülhetnek az új adá­sok vetítési időpontjairól is. Forrás: Pannónia Entertainment Szörny III. (akril, vászon, 15 *15 cm, 2018] Ekkor, mint egy időzített bomba, Johnny felrobbant. Őijöngött. Kö­zel sem beszélek anyanyelvi szinten angolul, ezért nem tudom őt szó szerint idézni. Olyasmiket vágott a fejemhez, hogy őt nem lehet nyo­mortanyán altatni, hogy a magya­rok mind teljesen megbízhatatla­nok, állandóan kihozzák a sodrából, pedig neki teljes nyugalomra lenne szüksége az alkotáshoz. Mi tagadás, bepöccentem. Fogtam a csomagját és bevágtam a kocsiba. Beszállt mellém, egész úton darálta szidalmait. Bevágtatott a műhelybe, összeszedte a három bokordarabot, gondosan elhelyezte a hátsó ülésen, majd beugrott az anyósülésre.- To the railway station! - adta ki az ukázt. Folytatni akarta a ma­gyarok ostorozását, de durván rá­szóltam.- Shut up, fucking amerikaner! Megálltam a vasútállomással szemben. Johnny az egyik kezében vitte a táskáját, a másikkal hátára vette a három bokordarabot. Ez az utolsó képem róla: kullog az állo­más felé, mint egy megcibált sün­disznó. Lapszámunkat GAZDAG ÁGNES festőművész munkáival illuszt­ráltuk. Gazdag Ágnes 1980-ban szü­letett Zalaegerszegen. 1999-ben érettségizett a zalaegerszegi Ady Endre Művészeti Gimnázium diákjaként, 1999 és 2000 között az egri Esterházy Károly Főisko­la rajz és vizuális kommunikáció szakán tanult, 2000 és 2006 kö­zött pedig a Magyar Képzőművé­szeti Egyetem festő szakán. Gaál József volt a mestere. 2003 és 2006 között a művészettörté­net-rajztanár szakot is elvégez­te, 2004-ben Erasmus-ösztön­­díjjal Franciaországban, Le Mans képzőművészeti egyetemén ta­nult és részt vett egy építészeti és képzőművészeti workshopon Firenzében. Műveit szülővárosában, Bécs­­ben, Halbenrainban, Abu-Dza­­biban, Kasselben, New Orleans­­ban, Florence-ben, Torinóban, Budapesten, Esztergomban, Tatabányán, Szentendrén, Pé­csett, Szolnokon, Veszprémben, Szombathelyen, Tihanyban és Kalocsán is láthatta a közönség. Mint amikor egy játékdobozból nem gyermeknek való dolgok ke­rülnek elő - Gazdag Ágnes képei épp az ilyen szinte-ártatlanság miatt zavarba ejtőek. A kedves képű ragadozók és antropomorf szörnyek reneszánsz és barokk klasszikusokat idéző portréi egy sajátos mitológiát teremtenek. Ismerős történetek, az európai kultúra kifordított, elferdített ha­gyományai és mítoszai köszön­nek itt vissza. Kezdetben talán csak a „láttam már valahol" felfedezés öröme érinti meg a nézőt, például amikor az Urbinói Vénusz, a Leukipposz lányainak elrablása, a Léda és a hattyú vagy az ismert Madonna-ábrá­zolások parafrázisait szemléli, aztán tör rá valami visszás fé­lelem. Se nem ártatlan, se nem romlott, amit lát. Eszelős - ötlik fel egy találóbb szó. Bármi meg­történhet - döbben rá, és néha a bármi a legijesztőbb. De lehet ez tréfa is, pimasz, pajkos, sőt pajzán - otromba és felszabadító farsangi világba csöppenünk, ahol állatarcú­­ságunk és finomkodó gesztu­saink egyaránt nevetségesek. Nem maszkok ezek: mi magunk vagyunk e kis testű, selymes ragadozók, babaarcú cédák, ábrándos szemű áldozatok és a kegyetlen tekintetű szörnyete­gek is. Vannak rítusok, amelyek­hez épp ránk van szükség - ezért nem marad idő pironkodni vagy a cipőnk orrát bámulni, hiszen az átmenetiség kegyetlensége a megtisztulás útjának elkerülhe­tetlen stációja. 2020. január IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents