Heves Megyei Hírlap, 2019. december (30. évfolyam, 279-302. szám)

2019-12-28 / 300. szám

imm. helyőrség 5 novella ÚJÉVI FÁMA Magyardellő leggazdagabb hadi­özvegye, Zelma asszony férfi szol­gálatra kérte őt minden óesztendő végén. így nevezték azt a cselekede­tet, amikor újév hajnalán elsőként kellett bekopognia a hadiözvegy csipkefiiggönyös ajtaján, a keringő fáma szerint ugyanis, ha „az egye­dül való nő” küszöbét új esztendő hajnalán férfi lépi át elsőként, a ház lakóját szerencse éri. A fehérnép­­vendég pedig szerencsétlenséget hoz magával - őrizzen tőle az Isten. A babonás Zelma asszony tehát minden szilveszter estéjén átjött hozzájuk, fekete, súlyos nagykabát­ján finomliszttel tisztított, tömjé­nillatú, sárgásfehér óprém díszlett; válltöméses sötétbarna, bő ruháján hószínű, szép, almáriumszagú csip­ke - és öt lejt előlegezve többször is a lelkére kötötte a „kicsi Téglás fiúcs­kának”, hogy másnap, amint pity­­mallik, jöjjön. És a kicsi Téglás Bo­­tond hűségesen ment. Még meg se virradt, a szülei már felébresztették, és ő serényen lábított, hogy a másik öt lejt is bezsebelhesse; de nemcsak ezért, hanem hogy Zelma asszonyt több sorscsapás ne érhesse. Nyugodjék békében! A falu még aludt, horkolt, moc­canatlan volt a temető fölötti erdő, csak a sűrűsödő hó pitymallott az ég tisztásán, szűziesen, olyan szé­pen, hogy valósággal világítottak a pelyhek. Egyedül volt a Nagy utcán, nyom még sehol, s ahogy a saját lábnyomait fürkészve hátra-hátra­­nézett, úgy érezte, hogy valaki va­lahonnan figyeli őt. És amikor erre gondolt, tűnt fel az Alszeg felől az a hosszú, fekete kabátos, délceg, ide­gen férfi, akit sose tudott kiverni a fejéből - nyakán keskeny, hosszú, lengő, fehér selyemsál. Csillogó fürtös éjhaját jócskán belepte a hó. Lassan, kimérten jött és énekelt, azt énekelte mély bariton hangján, hogy hulldogál a szép fehér hó, be­lepi a tájat, és be is lepte, mert úgy hullt a hó, mint ahogy ő énekelte, olyan szépen, olyan csodálatosan lepett be mindent, de mindent. A rezzenetlen, terebélyes akác­fákon kékes zúzmara virágzott, és ahogy egyre csak rakódott rájuk a hó, a habfehér égi teher, a kicsi Tég­lás Botondnak úgy tűnt, hogy ez az oly szépen daloló férfi egyenesen a mennyből ereszkedett-sétáit végig azon a havas, félmeredek égi úton, amely összenőtt e csöndes földdel. A fekete kabátos, idegen férfi szóba elegyedett vele; cukorkát adott, és úti céljáról, küldetéséről töviről he-Demeter József gyire kifaggatta. Miután mindent el­mondott neki, a göndör hajú, daliás férfi a Téglás fiú előtt nyitott be Zel­ma asszony rézveretes ajtaján. Örö­mében a hadiözvegy, amiért ezúttal egy igazi férfi lépte át elsőként a kü­szöbét, kicsi Téglás Botondnak most nem öt lejt adott, hanem tízet, és ez­zel rögvest ki is tessékelte, nem tar­totta ott, mint máskor, illatos, forró teával sem kínálta, pedig a gyerek jól látta, hogy a tea ott gőzölög illatfel­hősen a fényesre sikált érckályhán. Nem sietett haza, be-bekukucs­­kált az ablakon, de a vastag, súlyos, hosszú bársonyfüggönytől semmit sem látott. Rövid ideig tartó bú­­sulás után összevissza trappolt a hóban. Kipirult arccal fújtatott. A havazást nézegette, és hallgatta a szöszmötölő fehér csöndet. Aztán kiment a falu szélére, gyönyörkö­dött a télben. Fejét az ég felé emelve tátogatta száját, nyeldeste a pely­­heket, s közben azt várta, hogy mi­kor jön ki az a fekete kabátos, szép hangú, idegen ember. Sokáig várt. Nagyon sokáig. Közben már a Nagy utcát keresztül-kasul taposták az újesztendőt köszöntők, s a tisztelgő cigányok muzsikája szebbítette a te­let a hóhullás égi meredekén át. Dél felé egy kicsit szünetelt a havazás, de utána még jobban ele­redt, mint reggel, és a hó újból be­födte a lábnyomokat, úgy fedte be, ahogy az a fekete kabátos idegen énekelte pitymallatkor. Távozóban pedig, késő délután, mosolygósán dudorászva ő is tíz lejt adott a még mindig szánkózó Téglásnak, s egy barackot a fejére. Ezt a tíz lejt első szeretőjének, a szép cigány Cuká­­nak ajándékozta a Téglás fiú. Cuka szőke volt és fázós, nem olyan, mint a testvérei. Nagyon ör­vendett a pénznek, és hosszú hall­gatás után azt mondta, hogy ezért most bármit tehet vele Téglás, min­dent megenged neki. Közben hullt a hó, egyre csak hullt, hullt. A pelyhek zizzenéseiben egy ideig moccanat­lanul nézték egymást, aztán mint egy égi jelre, elindultak a barmok leheletével fűtött istálló felé, észre se vették, hogy megállt a havazás. A hosszú hajú, szép cigány Cuka ment be hamarabb a pajtába, s várta, hogy szerencsét hozzon neki az újév. Lassan alkonyodott. Apró lábnyo­maikat már nem takarta be a hó, és ez lett a vesztük, ezek a nyomok hívták fel a figyelmét a Téglás gyerek hazatérő édesapjának, aki tetten érte őket. A két ártatlant. Hisz ártatlanok voltak, semmi rosszat nem csinál­tak, csak térdig trottyantott gúnyá­val álltak, és bámulták, mustrálták egymást. így találta őket a meg­döbbent, felbőszült apa, aki mind-Niccolö Paganini kettőjük csóré fenekére a kukorica­­zsuppot kötöző vesszővel, jól látható urmokat paskolt, s - úgy félig-med­­dig meztelenül - kilökte őket a hóba, pellengérre, hogy elvegye a kedvüket az ilyesmitől. Újból havazni kezdett, akkora pelyhekben, olyan szaporán, mintha nemcsak a nyomdokukat, hanem őket is, a szégyenüket is el akarta volna takarni a világ elől, csakhogy ezek a hópelyhek már nem világítottak olyan szépen, szűziesen, mint a mennyből hulló reggeliek. Sötétség szakadt a télre, Cuka éle­tére, mert - egy esztendő múltán- gyászos szilveszter napján, az új év első órájában a tüzes láz a földbe vitte, hódunyha alá. Gyermekkori árva szeretője pedig azóta is, min­den újesztendő hajnalán - a régi jó szokás szerint - elsőként kopogott be a hadiözvegy, Zelma asszony rézveretű ajtaján, hogy kérését tel­jesítve szerencsét vigyen neki. E szokása a katonaság miatt szakadt meg - ami Zelma asszonyt vitte a sírba, hódunyha alá, hiszen, akit új­fent kért e férfiteendőre, nem ment el a babonás hadiözvegyhez. A Téglás gyerek - leszerelése után- érdekből nősült, „ment férjhez”. Egy gazdagabb családba. Édesapja akaratát szentesítvén. Isten törvé­nye szerinti nejével már a második szilveszterkor is összekülönbözött, ezúttal olyannyira, hogy teketóriá­­zás nélkül hagyta ott az asszonyt. És az egész szilveszteri társaságot. Gondolataiba merülten vágott neki a hosszú útnak, amikor mintegy ezüstlő égi jelre, hirtelen eleredt a hó, és nagy pufók-bolyhos pelyhek­ben egyre szaporábban hullt, egyre csak hullt, hullt - mennyei tisztán, szűziesen a hallgatag szülőföldre. Egyedül volt gyermekkora Nagy utcáján, nyom még sehol, s ahogy saját lábnyomait figyelve hátra-hát­­ra nézett, úgy érezte, hogy valaki valahonnan figyeli őt, kitartóan figyeli, és ekkor jutott eszébe az a fekete kabátos, fekete göndör hajú, jóképű, idegen férfi, kinek nyakán - sosem felejti el - keskeny, hosz­­szú, lengő, fehér selyemsál volt, és aki mély bariton hangján olyan szé­pen énekelt, hogy a hangja annyi tél távlatából is felerősödve csengett a fülében. És ekkor az új fekete nagy­kabátját komótosan kigombolta, hosszú, fehér, selyem sálját leteker­te a nyakáról, hadd lengesse a lépte. Fürtös fekete hajáról nem rázta le a habkönnyű égi terhet, visszhangzó­an olyan szépen énekelte, hogy hull­dogál a szép fehér hó, belepi a tájat, hogy nyomban be is lepte, mert úgy hullt a hó, mint ahogy ő énekelte, olyan csodálatosan, mégis kesergőn lepett be mindent, de mindent. Még akkor is, amikor szülőfalujában, Magyardellőn, gyermekkori szere­tőjére gondolva, újév hajnalán, el­sőként lépett be a temetőbe. A szép szőke, angyalhajú cigánylány Cuka jeltelen sírját kereste. Giuseppe Verdi Lapszámunk képzőművésze­ti anyagát GAÁL TIBOR (T-BOY) portrékarikaturista, grafikus, il­lusztrátor munkáiból válogattuk. A Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett művész hét éve kezdte el a száznál is több darabot szám­láló, folyamatosan bővülő Nagy magyarok sorozatát, híres előde­ink portrékarikatúráit. „Főleg a fia­talságnak készítem a rajzaimat, hogy méltán legyenek büszkék a magyarságukra. Nem tudhatjuk előre, kikből lesznek ismét nagy tudósok, művészek, költők, írók, festők, sportolók. Szeretném minél nagyobb körben megismertetni ezt a sorozatot a felnövekvő generáció­val, a határon túli gyermekekhez is szeretném eljuttatni, akár kiállí­tás, akár könyv formájában, ügy érzem, ez a kultúrmisszióm ebben az identitászavaros világban" - mondta a művész. A karikaturista külön sorozatot szentel az európai kultúra nagy­jainak is, most főként e portrék közül válogattunk. Minden kép külön játékba invitál; az ismert vonások mellett mindig felsejlik egy-egy történet is, az apró vagy hangsúlyos részletek, kiegészí­tők, tárgyak szempontot kínálnak az elmeséléshez. Nem kontextust teremt, hanem világot. Gaál Tibor karikatúrái nem a gúny eszközei, nem torz alakokat rajzol, nem tesz nevetségessé: azt mutatja meg, hogy a szelíd iró­nia és a játékos humor a tisztelet kifejeződése is lehet, ebben gyö­kerezik az érdeklődő odafordulás, ez van a vizsla tekintet mögött, amely azt kutatja, melyek egy-egy arc legsajátosabb vonalai, melyek egy-egy életmű legcéltudatosabb irányai, melyek az élet legkülönö­sebbjegyei. 2019. december IRODALMI-KULTUBALIS MELLÉKLET 1 4

Next

/
Thumbnails
Contents