Heves Megyei Hírlap, 2019. október (30. évfolyam, 228-253. szám)

2019-10-05 / 232. szám

8 ± amuban suit Doaacsa ALIZ ES AZ ELVESZETT CICA iimPii helyőrség Lovranits Júlia Villő Aliz ábrándozva ballagott hazafelé az iskolából a barátságos, őszi fény­ben. A világ legszebb délutánja volt, békés napsütéssel és szikrázóan kék éggel. Valahol egy álmos feke­terigó énekelgetett magának fél­hangosan: nem teli torokból, mint tavasszal, hanem csak úgy, egy bo­kor mélyén az orra, vagyis a csőre alatt. A kislány félvállra vetette az iskolatáskáját, úgy bandukolt. Min­den arra szálló admirális pillangó­nak utánabámult és meg-megállt a virágzó őszirózsák előtt. Egyszer csak keserves miákolást hallott valahonnan. Már-már to­vábbment, de a dolog nem hagyta nyugodni, és elindult a hang irá­nyába. Az egyik kertben, a fa te­tején egy hófehér kölyök macska üldögélt a fán, alatta, dühös képpel egy jókora kutya ült, morgott is a macskára. A kapun zöld tábla jelez­te: „Vigyázz, a kutya harap!” Aliz, bár sok kutyával jóban volt a környéken, az idegen németjuhász­tól mégis félt. De azért elszántan hívogatni kezdte, még füttyögött is neki:- Gyere ide, Rexi, na, gyere csak! Kapsz egy kicsit az uzsonnámból! Ne bántsd azt a cicát, hadd jöjjön le a fáról! Nézd, van szalámim is! A kutya nem volt barátságos kedvében, a kerítéshez szaladt, és hangosan megugatta Alizt. A cica közben megpróbált lemászni, de a németjuhász azonnal rámordult, és nem engedte le a fáról. A nagy ku­tya hol Alizt ugatta, hol a macskára morgott, fel-le rohangált a kerítés és a fa között, miközben a fehér cicó egyre elkeseredettebben nyivákolt odafent.- Mit gondol majd rólam a kutya gazdája, ha kijön erre a nagy zajra - gondolta magában a kislány. - Itt ülök a kerítés tövében és bosszan­tom a kutyáját, talán még azt hiszi, bántani akarom. - De aztán meg az jutott eszébe, hogy nem is lenne rossz, ha valaki végre kijönne a ház­ból. Akár megharagszanak rá, akár nem, ő bizony becsenget. Amikor a kutya legközelebb a fa irányába sza­ladt, Aliz bátran közelebb lépett a ka­puhoz, és megnyomta a csengőgom­bot. Fülsértőén felberregett a csengő, de nem történt semmi. A kislány várt és várt, azután újra megnyomta. A kutya ettől még mérgesebben kez­dett ugatni és ugrálni a kapura. A ház mélyéről nagy nehezen egy apóka botorkált elő.- Jövök már, jövök! Nem kell úgy türelmetlenkedni - morgolódott, ahogy botjára támaszkodva a ka­puhoz araszolt. Ahogy meglátta a kislányt, mérgesen összevonta a szemöldökét.- Hát, te meg miért csengetsz? Azt hittem, a postás az, aki a nyug­díjamat hozza. Vagy Icus, az ebéd­hozó asszony. De te nem hoztál ne­kem se nyugdíjat, se ebédet. Miért csenget egy kisgyerek idegen házak ajtaján? Csak nem bosszantani akarsz egy szegény öregembert? Meg hergeled a kutyát is?- Dehogy akarom én bosszantani a kutyát! De tessék nézni, ott a fán egy cica, nem tud lejönni szegény, mert éppen a kutya nem engedi le.- Nézzenek oda, tényleg ott egy macska - enyhült meg az öreg. - Na várj, megfogom a Kópét, hátha akkor lejön szegény. De a cica csak nem akart lejönni.- Talán ha bemennék érte - ajánl­kozott óvatosan Aliz.- Az jó lesz - helyeselte az apó. - Gyere csak nyugodtan! Kinyitom a kiskaput, és becsukom Kópét a szobába. Ahogy a kutya bekerült a lakás­ba, a kislány a fa alá állt, és szó­­longatni kezdte a rémült macskát. A cica nagy nehezen elindult lefelé, és csodák csodája, engedte magát megfogni. Aliz megkönnyebbül­ten búcsúzott Kópé gazdájától, és továbbindult, karjában a hozzá simuló fehér szőrgombóccal. De most aztán hová? Ezt a cicát bizto­san siratja valaki. De hogyan tud­ná kideríteni, hogy ki az? És akkor eszébe jutott a kedves állatorvos néni, aki az ő kiskutyáját is szok­ta gyógyítani. Neki van egy furcsa készüléke, amivel meg tudja nézni, hogy melyik állat hol lakik. Csak legyen chipje a cicának! - fohász­kodott magában, amíg oda nem ért a rendelőhöz. Az ismerős nővérke észrevette az idegen cicával nyug­talanul ácsorgó kislányt, azonnal behívta a rendelőbe. Amikor Lin­da néni, az állatorvos meghallotta a történetet, nagyon megdicsérte Alizt.- De jól tetted, hogy megmentet­ted szegénykét! Akarod te megke­resni, hogy van-e benne chip? Aliz persze, hogy akarta. Linda néni megvizsgálta a macskát, ki­derült, hogy nincsen semmi baja, ápolt, csinos jószág. Piros nyakör­véről elveszítette a bilétát, de a le­olvasó műszer kettőt pittyent Aliz kezében, amikor a cica füléhez kö­zelített vele, és máris megjelent a monitoron: Porcukor Cili, gazdája: Tóth Má­ria Gabriella, Pettyescsupor utca 8.- Éppen lejárt a munkaidőm - mondta a kedves nővérke. - Segí­tek neked hazavinni ezt a Porcukor Cilit. A nővérke felhívta Anyát, hogy ne aggódjon Alizért, azután betették Cilit egy macskahordozó dobozba, és beültek mindannyian a nővérke kis piros autójába. A Pettyescsupor utcában már messziről látták, hogy egy egész család szaladgál fel-alá. Egy szőke kislány hangosan sírt, és mindannyian a cica nevét kia­bálták. De annál nagyobb volt az örömük, amikor Alízék odaadták nekik a dobozt, benne az elveszett cicával.- Csak egy pillanatra nyitottam ki az ajtót, és kisurrant a lábam mellett - mondta szepegve a szőke kislány. - De soha-soha nem enge­dem többé, hogy baja essen!- Bár mindenki ilyen gondos gaz­di lenne! - mondta a nővérke. - A nagyvilágban annyi baj érheti a ci­cákat! Száguldozó autók, haragos kutyák, és ők is sokszor okoznak bajt, ha védett madarakat fognak meg. De ennek a cicának itt igazán szerencséje van! A másik kislányról kiderült, hogy épp annyi idős, mint Aliz, ő volt Gabi, a cica gazdája. A két lány bol­dogan játszott együtt egész délután a nappaliban a cicával, később a gyerekek Kópéval és az öregapóval is összebarátkoztak. Aki nem hiszi, menjen el a Pettyes­csupor utca 8.-ba, ma is ott találja Cilit a szobában, a legkényelmesebb párna közepén. un a lap alatt MIKOR A HOLTAK JÁRTÁK Kántor Mihály Az Eisner-díj a világ egyik legran­gosabb képregényes kitüntetése, szakmai súlya az Oscar-díjnak feleltethető meg. Nevét Will Eis­­nerről, a 2005-ben elhunyt, ke­let-európai gyökerű amerikai kép­regényrajzolóról kapta, aki sokáig maga is részt vett a róla elnevezett díj kiosztóján. A fiatal amerikai képregényíró, Robert Kirkman 2003-ban indult Walking Dead képregénysorozata először 2007- ben, majd 2010-ben másodszor is elnyerte a kitüntetést a Legjobb futó sorozat kategóriában. A széria a globális zombijárvány horrorisz­­tikus elemeit az emberi drámával ügyesen kombinálva mesél az ösz­­szeomló világrend, a kíméletlen túlélés és az újjáépítés felé tett első lépések történetéről. Idén július­ban Kirkman váratlanul befejezte a sorozatot, és ezzel alaposan meg­lepte az olvasóközönséget - ám mi­vel a meglepetés mindig is szerves része volt a narratívának, ez így he­lyénvaló megoldásnak tűnt. A Wal­king Dead azonban a képregények mellett önálló életre kelt a televí­zióban is, ahol 2010 óta már két, máig futó sorozaton keresztül gya­rapítja rajongói számát. A videojá­tékok is igyekeztek lépést tartani a megnövekedett érdeklődéssel, így közel egy tucatnyi készült belőlük, a legkülönfélébb játékstílusokban, a legkülönfélébb platformokon. A dömpingből azonban messze ki­emelkedik a Telltale stúdió Wal­king Dead sorozata, mely sajnos egyben egy másik befejezés króni­kája is lett. A kalandjátékokat készítő Tell­tale Games a Walking Dead mel­lett olyan licencelt címekkel vált híressé, mint a Back to the Fu­ture, a Batman, a Guardians of the Galaxy vagy a Game of Thrones. A cég tavalyi csődje azonban ugyan­olyan váratlanul érkezett, mint a képregény fináléja. Mint kiderült, az összes játékuk közül a kritikai­lag is sikeres Walking Dead volt az egyetlen, igazán profitábilis vállal­kozás. A cég tavalyi összeomlása miatt a játéksorozat utolsó része félkész maradt, ami csalódásba és bizonytalanságba taszította a hű­séges rajongókat. Egy efféle súlyos csőd során gyakran előfordul, hogy jogi okokból a játékok eltűnnek a boltok polcairól, illetve a digitális áruházak kínálataiból, szerencsére azonban a Walking Dead játékok­ra nem ez a sors várt. A Skybound Entertainment megvásárolta a megrekedt szériát és az eredeti csa­pattal együttműködve elkészítette a befejezést. Ennek örömére szep­temberben a The Walking Dead: The Telltale Definitive Series cím­mel gyűjteményes változatban ki­adták a teljes, immáron befejezett kollekciót. A sorozat négy évadból és két mellékepizódból áll, s bár mind­egyik játszható külön-külön ön­magában is, az évadokat célszerű folyamatában végigkísérni. Az első évadban a történet főhőse Lee Eve­rett egyetemi tanár, aki féltékeny­ségből megölte hűtlen feleségét. A bűnbánó férfi épp jogos büntetését kezdené letölteni, amikor kitör a zombijárvány, és a hatóságoknak hirtelen minden fontosabb lesz, mint az ő bebörtönzése. Szabad­lábon maradt hősünk nemsokára összetalálkozik egy egyedül ma­radt kislánnyal, Clementine-nal, akit a megváltást kereső férfi a pártfogásába vesz. Együtt indul­nak el Savannah-ba, ahol Clemen­tine a szüleit reméli megtalálni. Útjuk során azonban nem az élőha­lottak jelentik rájuk a legnagyobb fenyegetést, hanem sokkal inkább a többi túlélő, ahogyan a széthul­ló világban ember embernek válik farkasává. A második évad valamivel több, mint egy évvel később veszi fel a fonalat, és ebben a játék főhőse már a bölcsebb és harcedzettebb, ám lelkében még mindig gyermek Clementine lesz. Míg az első évad­ban Lee szerepében a kislány vé­­delmezése volt a feladatunk, addig a második évadban Clementine-nal a többi felnőtt túlélő között kell na­vigálnunk a bizalom, illetve a bizal­matlanság útvesztőjében. A harmadik évad ismét ugrik pár évet a történetben, és ezúttal egy valóban új főhőst köszönthetünk Javi Garcia egykori baseballjátékos személyében. Visszatér Clementine is, igaz, ezúttal csak egy fontosabb mellékszerepben. Az idén márciusi fináléban azonban ismét az övé a rivaldafény, miközben már felelős­ségteljes felnőtt nővé cseperedett. Ebbéli szerepében pedig egy sérült gyermekekkel foglalkozó iskola ma­gára hagyott lakóit kell megóvnia a külső és belső fenyegetéstől. A sorozat külön érdekessége, hogy az egyes évadokban megho­zott döntéseinket a játék évadról évadra továbbviszi, amelyekre az­tán a készítők tudatosan építik fel a dramaturgiát. Mivel a kifejezetten nehéz morális helyzetek ritkán kí­nálnak fekete-fehér megoldásokat, a végeredmény is sokszor szívfa­csaró lehet. A játéksorozat sikere is valahol ebben keresendő. A szinte végig remek írásnak köszönhetően könnyen azonosulunk hőseinkkel, ezáltal a választások terhe némileg a mi lelkünket is nyomja. A képre­gények stílusát idéző rajzfilmes lát­ványvilág pedig senkit ne tévesszen meg: nagyon is felnőtt történet pe­reg majd le előttünk. (The Walking Dead: The Telltale Definitive Series. Platformok: PC, PlayStation, Xbox One) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. október V Az Ébredő szabadság szoborcsoport Fotó: Pataky Lehel Zsolt

Next

/
Thumbnails
Contents