Heves Megyei Hírlap, 2019. október (30. évfolyam, 228-253. szám)

2019-10-26 / 249. szám

8 emuiban sült Doqacsa NASPOLYÁS MESE Ágoston Szász Katalin Ági haragudott. Nagy dérrel-dúrral szedte lábait a kavicsos ösvényen, bakancsával dobbantva minden lé­pésnél. Szeplős arcocskája kipirult a mérgelődéstől, még borzos copfjai is csak úgy csattogtak a hátán me­net közben.- Ági, válj meg! Merre vagy? Gye­re vissza! Tudod, hogy anya mérges lesz, ha elkóricálsz. Ági, gyere vissza most rögtön! A kislány durcásan megfordult, megállt az ösvény közepén, kereszt­be fonta mellkasán kaijait és szúró­san nézett közeledő bátyjára.- Mit jelent az, hogy elkóricálsz?- Hát... hogy nem talállak meg - habozott a fiú -, hogy elcsavarogsz.- Te kergettél el!- Dehogy kergettelek, csak meg akartam mutatni...- Elvetted a gesztenyémet - pityeredett el a kislány. Jancsi tízévesforma, komoly te­kintetű, barna fiúcska volt. Termé­szete hallgatag, arckifejezése majd­nem zord, csak mosolyában volt valami kedvesen csibészes. Most vi­szont nem mosolygott. Büszke volt magára, amiért felelősségteljes báty létére már egyedül is kiengedték őket játszani a házuk mögötti erdő szélére, de nem úgy alakultak a dol­gok, ahogy szerette volna. A suhogó avarban közelebb ment húgához.- Ági, na, ne sírj! Nem vettem el a gesztenyédet, csak mondani akar­tam egy mesét. De itt van, tessék, vissza is adom - azzal a kislány felé fordította tenyerét, benne egy pici vadgesztenyével. Ági ellökte a fiú kezét, sarkon for­dult és szaladt tovább. A gesztenye leesett a földre és begurult egy sár­ga falevél alá.- Ne fuss el! - kiáltott utána is­mét Jancsi. - Ha elfutsz, nem fogod megtudni, mi történt Gesztenye herceggel... Sőt, azt sem fogod meg­tudni, hogy mi történt Galagonya kisasszonnyal... Jancsi leguggolt és keresgélni kez­dett az avarban. Amíg keze szaporán tapogatózott a száraz levelek között, beszívta a moha sáros illatát és fü­lelt: könnyű szellő susogott a mez­telen faágakon és csevegő madárdal hangzott fel a közelben. Egyszer csak reccsenő hangot hallott a bal oldalá­ról. A kisfiú nem nézett fel, de szeme sarkából meglátta a borzos copfokat a bokrok között fellibbenni.- Nem baj - mondta fennhangon -, ha te nem vagy rá kíváncsi, akkor magamnak mesélem el. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tün­dérleány. Naspolyának hívták, és az erdőben élt. Nagyon szeretett itt élni. Minden állat a barátja a volt, regge­lente versenyt futott a nyulakkal, délután az őzekkel ugrabugrált, éjjel pedig a vadmacskákkal összegömbö­lyödve aludt. A növényeket is nagyon szerette, száraz nyarakon vizet mert a patakról és megöntözte a mezei vi­rágokat, hóvirágot plántált az erdő­nek olyan részeire is, ahol addig nem virágzott, gyümölcsöt pedig sosem tépett a fákról és bokrokról, mindig csak a földre lehullottat ette meg. Persze, igazából nem is volt szüksé­ge ételre, hiszen tündér volt. Levegő volt a kenyere, és az erdő illata fűsze­rezte meg. Gyönyörű lány volt ez a Naspolya, szőke haja bokáját verdes­­te, termete nyúlánk és karcsú, köny­­nyű ruháját holdfényből szőtte.- Nem fázott? - kukucskált ki egy hatalmas tölgy törzse mögül Ági. A fiú elmosolyodott, sikerült visz­­szacsalogatnia kishúgát.- Hogy is fázott volna? - méltat­lankodott színlelt bosszúsággal. - A tündérek nem érzik a hideget. Egy öreg tölgy odújában lakott pont az erdő közepén. Minden reggel, ami­kor felébredt, kimászott kuckójából és akkorát nyújtózkodott, hogy csak úgy recsegett-ropogott bele az erdő. Kiitta a szomszéd virágok kelyhé­­ből a harmatot, dudorászva ment le a folyóhoz, megmosakodott és a víz tükrében háromszázszor fésülte ki aranyhaját. Amikor mindezzel kész lett, indulhatott is a regge­li versenyfutás. Egy nap azonban helyőrség Dombos út (vászon, pasztell, 1928 - a bajai Türr István Múzeum gyűjteménye, leltári szám: K 69.2.34) furcsa hüppögésre lett figyelmes a folyóhoz menet. Mintha valaki sír­na. Mi a baj?, kérdezte hangosan a tündér, ki sír? Egy fekete hajú, su­dár leányzó lépett elő, ruhája egy királykisasszonyé, haja csupa víz, arca maszatos a könnytől. Eltéved­tem, pityeregte. Naspolya megsi­mogatta a leányzó szép fejét, majd egy útilevéllel felitatta könnyeit. Ne sírj, mondta neki, inkább meséld el, hogy ki vagy és honnan jössz? Galagonya királykisasszony vagyok, apám legkisebb lánya. Itt élünk a fo­lyóparton, de az éjjel hatalmas szél kerekedett és belepottyantam a víz­be. Most sikerült kikecmeregnem, de nem tudom, hol vagyok, kesereg­te, majd ismét éktelen hüppögésbe kezdett. Naspolya felvett egy sárga levélkét a földről és megtöltötte harmatcseppel egy közeli virágról. Galagonya kezébe nyomta, és meg­nyugtatta: segítek hazajutni, ne félj! Csak maradj itt, mire megiszod a harmatot, vissza is térek. A király­kisasszony lehuppant az avarra és könnyes szemekkel bámult utána, de nem kellett sokat várnia. Néhány perc múlva újra felbukkant a tün­dér, balján egy daliás iijú lépdelt. Ő itt Gesztenye herceg, mutatta be Naspolya, az erdő minden zugát is­meri, ő majd hazavezet. Galagonya királykisasszony máris felvidult: Köszönöm neked, hogy elhoztad a megmentőmet. Apám nagyon bol­dog lesz, amikor hazaérek, hálából neked adja az erdő egyik növényét. Választhatod a legmagasabb fenyő­ket, a legpompásabb virágokat vagy a leggazdagabban termő gyümölcs­fákat is. Naspolya elmosolyodott: én csak ezeket a kis barna bogyó­­jú bokrokat kérem, amik az odúm mellett teremnek, ők köszöntenek minden reggel, ők állnak legköze­lebb a szívemhez. És így is lett - fe­jezte be mondókáját Jancsi -, a ki­rály teljesítette a tündér kívánságát, és azóta hívják naspolyának ezt itt. A fiú végre felemelkedett a földről egyik markában az elgurult gesz­tenyével, másikban egy kis barna, koronás terméssel. Mindkettőt hú­gának nyújtotta.- Már csak galagonyát kell talá­lunk valahol - mondta elégedetten.- De miért hívták a királykisasz­­szonyt Galagonyának és a herceget Gesztenyének?- Az már egy másik mese, holnap talán azt is elmesélem - mosolygott Jancsi.- Énekeljünk! - derült fel Ági is. - Énekeljük el a jaspolyásat.- A naspolyásat? - kacagott fel a fiú. Ági nem válaszolt, csak durcásan megszaporázta lépteit ismét. Las­san aztán mégis megenyhült bátyja iránt, és előbb bátortalanul, majd egyre hangosabban fújni kezdte: Két kicsike naspolyácska laposra volt taposva, és az egyik így szólalt meg: miért nem lettem én alma? Mert ha alma lettem volna, nem lennék én naspolya, és nem lennék most a földön így laposra taposva. A gyerekek vidáman bóklásztak hazafelé az avarban, Naspolya tün­dér pedig egy fatörzs mögül moso­lyogott utánuk. un a lap alatt A SÖTÉT LOVAG VÉRTJÉBEN Kántor Mihály Idén ünnepelte 8o. születésnapját az egyik legnépszerűbb amerikai képregényhős, Gotham városának denevérkosztümös igazságosztója: Batman. Bob Kané író és Bill Finger rajzoló figurája a Detective Comic 27. számában debütált, a kiadó má­sik népszerű figurájának, minden szuperhősök keresztapjának, Super­­mannek a nyomdokain. A készítők kiváló érzékkel ellenpontozták a se­­bezhetetlen, repülő kriptoni héroszt egy emberfeletti képességektől men­tes, mindössze az eszére, a technoló­giájára, illetve az öklére hagyatkozó földlakóval. A maszkos bűnüldöző maga is bűnben született, midőn ci­vil énje, Bruce Wayne még gyermek­korában egy rablógyilkosság során elveszítette szüleit. Fiatal éveit arra tette fel, hogy a világot beutazva különféle harcművészetekben ké­pezze magát, majd Gotham városá­ba visszatérve az örökölt vagyonból egyszemélyes hadjáratot indított a bűnözés ellen. Batman kalandjainak videójáté­kos iterációi 1986-ban kezdődtek, és azóta néhány évente napvilágot lát egy-egy újabb cím. A minőség ugyan hullámzó, de egy valami kö­zös bennük: a hangsúlyt többnyire Batman tevékenységére fektetik, Bruce Wayne alteregójának szere­peltetése pedig jobb esetben is csak néhány rövid momentumra korlá­tozódik. Ez valahol érthető, hisz a denevéres kalandok - különösképp egy videojátékban - messze izgal­masabb tartalmi alapanyagot szol­gáltatnak, mint egy milliomos üzlet­ember és playboy léha hétköznapjai. Ezt a tézist döntötte meg a kaland­játékairól híres Telltale Games, nem is egy, hanem mindjárt két, egymást követő játékban. A Batman: The Telltale Series öt, egymást követő epizódból áll, melyek megjelenései havi rendsze­rességgel követték egymást. Az epi­zodikus felépítés a kiadó narratív centrikus játékainál eddig is bevett formátum volt, lehetővé téve, hogy a tévésorozatok mintájára az epizódo­kat egy-egy emlékezetes fordulattal fejezzék be, így fokozva az érdeklő­dést a folytatás iránt. A Batman-já­­ték esetében ez a megoldás akár még a havi képregényfüzetek kiadá­si mintája előtti tisztelgésként is fel­fogható. A játék írói saját kánont al­kottak a történetükhöz, mely ugyan számtalan ponton merít a Bat­­man-mitológiából, ám többször is elferdíti vagy fejtetőre állítja azokat. Ezeknek az újraértelmezéseknek elsősorban az a céljuk, hogy megle­petéssel szolgáljának a Sötét lovag történetében járatos közönségnek, másrészt pedig drámai felületet biz­tosítsanak a Bruce Wayne számára írt tartalmaknak. A Batman: The Telltale Series teljes terjedelmének közel felében ugyanis igazságosz­tónk civil énjében kell lavíroznunk a felső tízezer, a magánélet, illetve a közszereplés útvesztőjében. Fel­színre kerülnek elfeledettnek hitt családi titkok, megkérdőjeleződik a múlt, és addig megingathatatlannak hitt emberi kapcsolatok rendülnek meg. Eközben persze Batmanként is helyt kell állnunk, midőn egy Lady Arkham nevű gonosztevő gyermek­kori barátunkkal összefogva hol hősünk életére tör, hol pedig igyek­szik ellehetetleníteni annak kettős egzisztenciáját. A szintén öt epizódból álló foly­tatásban, a Batman: Enemy Wit­hinben tovább szövik az első rész személyes vonatkozásait. A gyilkos rejtvényekkel ténykedő Riddler nevű gonosztevő újbóli feltűnése elsőre csak egy újabb megoldandó ügynek tűnik, ám az események hamar drá­mai fordulatot vesznek, melyek az­tán Batmannek és Bruce Wayne-nek egyaránt gondot jelentenek. A kalandjátékok természetéből adódóan a játékmenet hangsúlya inkább a párbeszédeken, illetve a fejtörőkön és kevéssé az akciókon nyugszik. Egy Batman-játékban ta­lán furcsának hathat az akció hát­térbe szorulása - melyeket néhány megadott gomb megfelelő időben történő lenyomásával könnyedén megoldhatunk -, ám a készítőknek nem is állt szándékában versenyez­ni e téren. Munkájuk gyümölcse a szerteágazó narratívában mutatko­zik meg, melynek köszönhetően két egymást követő végigjátszás során más és más módon gombolyíthatjuk a történet menetét. A fontos drama­turgiai pontokon jelzést kapunk, ha egy adott szereplő megjegyezte ak­tuális döntésünket, ez pedig nagy­ban meghatározhatja majd jövőbeli kapcsolatunkat, legyen szó akár Bat­­manről, akár Bruce Wayne-ről. A fe­szültség forrásának egyik egyszerű, ám szellemes eszköze, hogy a dia­lógusok során viszonylag rövid idő áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy az általában négyféle válaszból kivá­lasszuk a számunkra legszimpatiku­­sabbat. A kiváló írásnak köszönhe­tően nem mindig könnyű kitalálni, hogy melyik nyilatkozatunknak lesz súlya, és melyik az, amelyik csak kö­vetkezmények nélkül lendíti tovább a párbeszédet. Sajnos a Telltale Games kiadó idei csődje miatt kizárt, hogy elkészül­ne egy harmadik, lezáró epizód a sorozathoz, ám még így is izgalmas kitérőként fogunk rá emlékezni a Batman-játékok eddig is hosszú, és a jövőben is csak egyre terjedelme­sebb sorában. (Batman: The Telltale Series. Platformok: PC, PlayStation 4, Nin­tendo Switch, Android, Xbox One, PlayStation 3, Xbox 360, iOS. Batman: Enemy Within. Platfor­mok: PC, Mac, PlayStation 4, Nin­tendo Switch, Android, Xbox One, iOS.) IRODALMI-KULTURAUS MELLÉKLET 2019. október

Next

/
Thumbnails
Contents