Heves Megyei Hírlap, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-07 / 208. szám
imm helyőrség 7 tarca AZ ORFŰI ÖREG FŰZFA juhász Kristóf / Zöld csillag (olajtempera, vászon, 100 « 70 cm, 2016) Esett, csak esett hosszú napok óta. Lösz, agyag és humusz külön utakra indult, göröngyönként, kölöncönként, kupaconként hengergőzött ki a kövek és a gyökerek közül, de a fák és a füvek észre sem vették, hogy ősi szorításukból kicsorog a talaj, anynyira megrészegedtek a fölszívott nedvektől. A madárfészkek tapasztéka is kioldódott a szálak, ágak és rostok közéből, a tojások nyirkosán dideregtek a tojók alatt. A hímek folyósabb dalaikat énekelve tipegtek és verdestek a szárazabb ágakon, hogy bódulatba és kétségbe ejtsék a kövér vízcsöppek elől menekülő bogarakat és férgeket. A hártyásszárnyúak szenvedték meg legjobban az időt. Finom, fürge kis tagjaik ilyenkor elnehezültek, és még a rettenetes szitakötők, ezek az ősöreg vadászok is olyan könnyen váltak prédává, mint holmi csapongó árvaszúnyog. Vaddisznók, őzek, rókák, vadkutyák, óriási varangyok és fölhergelődött bakmacskák dagasztották a sarat a titkos erdei csapásokon, mert az egekből zúduló vízfüggöny összekavarta és eltompította a szagokat, így a megzavarodott állatok minduntalan összeütköztek, és kínos ijedtséggel tértek ki egymás útjából, vagy épp falták föl egymást első zavarukban - de ez sem volt az az igazi, az a jó vadászat, az a dicső zsákmányszerzés, csak épp valami erőtlen, kusza, kapkodó állkapocs-csattogtatás és szórakozott, rutinszerű rágás-nyammogás. Épp csak annyi, hogy megmaradjon a becsi)le,t. ,De valódi étvágy, pláne vadászszenvedély, vagy kompro-. misszummentes, mindent felülíró prédapánik már nem volt hozzá. A sárban a sok, egymásba tolakodó lábnyom rovásjelei és litográfiái mellett egy-egy tétován letépett csirkeláb, félbemart vakond, vagy tébolyult temetőbogarak kusza harapásai alatt kényszerű sokaságban vonagló gilisztaszelvény tanúskodott róla, hogy az esőben nemcsak a talaj mosódik tisztára, hanem a tudat is, hogy a végén valami olyan együgyű simasággal ragyogjon, mint Marquez ősz bajusza Macondóban. Hogy a teremtett világ írni-olvasni nem tudó fertályának van-e tudata, arról rég vitáznak a bölcsek. Azok a bölcsek pedig, akik nem vesznek részt a vitákban, mind láttak már veszett kutyát, felbőszült medvét, részeg lódarazsat, pukkadásig hízott kullancsot vagy kancát űző mént. Vagyis minden filozófiai fakszni nélkül megtapasztalták, milyen az, amikor egy teremtett lény még azt a kis tudatot is elveszíti, ami adatott neki. Ha annyi se volna, már nem volna ember a teremtett világon. Itt persze azok a bölcsek, akik nem vesznek részt a fent említett vitákban, elkezdenek vitatkozni azon, hogy hol és milyen formában működik közre ebben az egész magától értetődőségben a gondviselés. Azok a bölcsek pedig, akik még a gondviselésről szóló vitákban sem vesznek részt, pontosan tudják, hogy a gondviselés nem valami túlfoglalkoztatott programozó, aki a gyerekéért is csak bekokainozva megy az óvodába, hogy rá tudjon mosolyogni, hanem egy isteni minőség, ami annyira elválaszthatatlan a folyamatos teremtéstől és a teremtésbe születettség tragédiájától, hogy tudományosan nem is lehet a működését lokalizálni, hogy nyalná meg,a szemét a Vén Kaporszakállú Aranyos Trónusának Háromezernégyszázharmincharmadik Aranypitykéjén észrevétlenül elnyújtózó varasbéka annak, aki kitalálta az egész hacacárét, ámen. Szóval esett, csak esett hosszú napok óta, és nemcsak a talajt mosta az eső, hanem a tudatot is, ezért volt mindenki teljesen meghülyülve.- Mit csobog a lég, mit poszog a sás... - dúdolta egy öreg fűzfa az orfűi tóparton, ami valamivel közelebb van Macondóhoz, mint az ország többi része. Nem volt épp bántó a hangja, hiszen az öreg füzek kivétel nélkül olyan kellemesen nyikorognak-tekeregnek-hajladoznak mély fekvésben, mint egy prehistorikus Tom Waits, csak a nóta szövegével volt egy kis gond, ahogy egy szintén igen éltes nyárfa megjegyezte:- A lég nem csobog, hanem huhog, avagy lehel, a sás pedig nem poszog, hanem susog, avagy zizeg, ez már mindenkinek a szabad, benső képalkotására van bízva, hallod-e, fűzfa apó! De annak ugyan beszélhetett! Fűzfa apó úgy meg volt részegedve a napok óta tartó özönvíztől, hogy rá se hederített a kötözködőre, csak fokozta tovább makacsul a nótát:- Csak hull az eső, sír a bodobács... Fűzfa apó tövében ugyanis bodobácsok laktak, akik általában nem sírtak, mert könnycsatorna nélkül bonyolult volt nekik. Ha létfájdalomba, egzisztenciális keserűségbe, rossz kulturális közérzetbe vagy lelkiismereti válságba estek, elvonultak egy fűszál tövébe, a földhöz verték a potrohúkat, aztán a csápjaikkal dörzsölgették, mikor már fájt. De fűzfa apó ezt nem tudta, mert ilyen közeire elég rosszul látott. A italba az iga?s$gtól függetlenül még passzolt a sírás, különösen, mert az apó lágyan elnyújtotta a hosszú í-t, mint Michael Jackson, Máté Péter vagy Chris Barnes a Grinderben, bár sok zenetörténész szerint a Judas Priest metálhimnuszának deathmetal-földolgozását csak azért volt értelme elkészíteni, hogy a valamivel szofisztikáltabb énekstílussal operáló Rob Halford már életében is levezekelhesse förtelmes bűneit, amikor hallgatja, de ez már egy másik történet. Az öreg fenyő sem állta meg, hogy bizonyítsa dalszövegírói jártasságát, mert eszébe jutott:- Jaj, fiatalok, nem pöszög, meg pufog, meg mittudomén, mit csinál a sás, hanem zokog, mert ez illik a dal hangulatához, és ugyanezen az alapon teljesen nyilvánvaló, hogy a lég pediglen lehel, lohol, áléi, honol vagy gogol.- De öreg fenyő, azt én is mondtam az előbb, hogy lehel! - méltatlankodott kissé erőtlenül az éltes nyárfa, mert a többi szót, amit a fenyő mondott, nem értette, és ettől elvesztette kissé szokott magabiztosságát. De fűzfa apó fújta csak tovább makacsul a nótát szép, hajladozó mély fekvésben, egészen addig, amíg elállt az eső, kisütött a nap, és az égen a felhők ilyen citromos szódával leöntött kispárna-alakúak lettek. Akkor a madarak megszárították tolláik és szárnyra keltek, a teknősbékák megkeresték az álló követ és a turjános vaksziket, ahol napozni szoktak, a denevérek Kelet felé fordították a bal fülüket, a források vidámabban csobogtak, mert végre lehetett hallani a csobogásukat, a tavak átmelegedtek, a halak nagyokat bugyborékoltak, a horgászok közeledtek, a gyerekek és az öregek öntudatlanul szaladgáltak körbe-körbe különböző kertekben, a nászutasok meg eltévedtek az erdőben. Hiszen a férfi végig tudta, hová akar menni, az asszony meg a vége után pont meglátta az ösvényt. A férfi egy Árpád-kori kőbányát akart megkeresni, mert őszintén szerette a köveket és az Árpád-házat. Az asszony beérte az útközben felbukkanó lényekkel, amik úgy csapódtak hozzájuk, mint egy önfeledt, ókori mítosz. Hol nagynyelvű kutya szaladt utánuk, hol vemhes tehén maradt le miattuk a csordától, hogy ámuló pillantásával megkérdezze őket, mi van, hol pedig nünükék tucatjai botorkáltak előttük a fűszálak tövében valami biztonságos petézővackot keresve. A nászutasok végül nem kőbányát találtak, hanem forrást, amivel nem volt semmi baj, hiszen legalább nem kell a kősziklából vizet fakasztani, ha már eleve víz van kő helyett. Amikor a forrásból ittak, a vízgyűjtő kövei alól egy kövér mocsári teknősbéka fohászkodott elő, magában dörmögve, hogy tessék megnézni, Tekeresről Kovácsszénájára rövidebb az út gyalog a tavak partján, mint kocsival a dombokon át, és hogy ő nem is érti, minek autókáznak itten a népek, talán annyira ráérnek, vagy mi, de nem baj, legföljebb több apróhal meg lárva marad neki. A pókszaporulat bőséges volt ebben a szezonban, csak úgy zsezsgett a sok háló a telihold fakó fényénél, mikor este lett. Akkor aztán nagy sátrat vont az orfűi tavak fölé a Hold, és ettől végre ő is meg lehetett magával elégedve. A szárazság a férfié, az eső az aszszonyé, kivéve a téli éjszakát, amikor összekavarodnak egy kicsit a dolgok. Olyankor a genezisnek csipkednie kell magát, hogy emlékezzen rá: még nincsen neki vége. És hogy ebben az esetben az ismétlődés és az újrakezdés ugyanazt jelenti-e, illetve hogy hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik, arról rég vitáznak a bölcsek. Azok a bölcsek pedig, akik nem vesznek részt a vitákban, az orfűi tóparton ülnek, és hallgatják az öreg fűzfa énekét. Egy húron pendülnek (olajtempera, vászon, 60 * 60 cm, 2010) 2019. szeptember IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
