Heves Megyei Hírlap, 2019. július (30. évfolyam, 150-176. szám)
2019-07-27 / 173. szám
4 novella Féreglyuk Andersen kertjébe (olaj, vászon, 135 *150 cm, 2015-2017) PULSAR Különös világról álmodtam, melyben az ember már nem létezik. Szinte felfalt, oly félelmetes volt. Elmosódott foltokban tárult fel előttem a valóság, amint megpillantottam önmagam, mintha csak egy tükröt szemléltem volna. Az álmomban kísértő szó egyre csak visszhangzik a fejemben: Pulsar, és lelkem a fekete lyukba hívja. * A földi űrkikötő hatalmas, csupa üveg és acél dokkolócsarnokában álltam, és felfelé bámultam. A szikrázó, kék égből méltóságteljesen ereszkedett alá a Pulsar nevű űrhajó. Áramvonalas fémtestén visszatükröződött az ég kékje és a felhők formái. Az ívek alkotta felületeken úgy hullámzott ez a tükörkép, mintha szél borzolta vízfelszín lenne. Antigravitációs motorjai úgy lebegtették a monstrumot, mint könnyű tollpihét. Néhány perccel később már be is dokkolt. Hirtelen megrohantak az érzések, mert tudtam, hogy távoli csillagrendszerek felől érkezett, ahol az exobolygók égboltján idegen napok ragyognak, mint színes drágakövek fekete bársonyon. Vágytam e különös világot, és szívemben kicsírázott a gondolat, hogy egyszer útra keljek, és saját szememmel csodáljam meg a végtelen világűr megannyi varázsos káprázatát. Megnyílt a transzfer, és egy hoszszú, ívelt gyalogúidon át, melynek üvegszálas anyaga matt fehéren simult a háttérbe, elkezdtek kiszállni az utasok. Óriás holografikus reklámok köszöntötték a gyarmatokról a Földre érkező utazókat. Közöttük volt Alice is. őrá vártam.- Hasznos életet! - köszöntöttem. Alice válaszul elmosolyodott. Egyenruhája, melyet vörösen és kéken világító LED-csíkok díszítettek, szinte második bőrként védelmezte a világűr viszontagságai ellen.- Milyen volt az út? - kérdeztem, ahogy végighaladtunk az átriumon.- Csak a szokásos. Amióta térhajtóműveket használunk, elveszett a régi varázs. Most csak egy ugrás az egész - ecsetelte közönyös arccal. Nekem azonban szavai tele voltak varázslattal, a kor mérnöki csodájának zsenialitásával, ahogy az emberiség ellopta a fekete lyu-Garzó László kak konstrukcióját, és a szolgálatába állította a gravitációt, hogy kénye-kedve szerint meghajlítsa a teret. Beszálltunk az űrkikötő csarnoka előtt álló kék-fehér, üzemanyagcellás BMW-be, és elhajtottunk. Mire magunk mögött hagytuk a várost, úgy éreztem, hogy az álmom vonzott a távolba. Mutatni akartam neki valamit. Meghoztam egy döntést, de hogyan álljak ki a világ elé, és értessem ezt meg velük? Közben a távolság egyre fogyott, elkopott, mint gyorsan, végtelen jelek sorozatait író grafitceruza. A homokdűnék közt haladtunk, mígnem odaszóltam Alice-nak.- Itt lesz! - mondtam, és letérdeltem. Kezemmel ásni kezdtem a homokban, míg valami keményre nem tapintottam. Az előbukkanó fémfelületről félretoltam a homokot, és olvashatóvá vált a felirat: Pulsar. Ott volt eltemetve mindaz, mely néhány órával ezelőtt érkezett meg csupán.- Mintha évszázadok óta itt heverne... - jegyezte meg Alice döbbenten.- Igen. Hamarabb érkezett, mint indult. Talán egy hurkot írt le az időben, és a múltban kötött ki.- És mi közöd neked ehhez? - értetlenkedett Alice. Felnyitottam a csomagtartót és elővettem egy olyan ruhát, mint az övé, melyen az én nevem állt.- Ezt is megtaláltam - feleltem. * Egy évvel később a Pulsar fedélzetére lépve kezdetét vette az utazásom. Az űrhajó még újnak számított, egy testet öltött álmot szimbolizált. Talán az értelem gravitációs egyenletekben való megtestesülését: A lelkem minden rezdülését. Csak annyit mondtak nekem az indulás előtt, hogy fénysebességgel fog belépni a fekete lyukba, hogy minimálisra csökkentse a gravitációs ár-apály erőket. Az indulás után hetekkel láttam meg a Küklopsz névre hallgató fekete lyukat, amint oly csodálatosan meggörbítette a környezetét, akár egy csiszolt üveglencse. A különös tükröződésekről az álmom jutott az eszembe. Amikor áthaladtunk az eseményhorizonton, nem érzékeltem semmit. Nem tudtam, hogy ez normális-e, vagy kellett volna történnie valami rendkívülinek. Amikor már belülre kerültem, fények játékát láttam, állni látszottak a fénysugarak. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire átestem a téridőgörbületen. A távolban egy sárga csillagot láttam, pont olyat, mint a Nap. Körülötte - amikor jobban megközelítettem, láttam - egy bolygó keringett egyetlen holddal. Megismertem: a Föld volt az és a Naprendszer. Még közelebb érve a bolygó korongja kitöltötte a látóteret, a szárazföldek és az óceánok a szokott képet mutatták. Ez az, amire vágytam. Ugyanakkor tele félelemmel vártam a leszállást, hisz fogalmam sem volt, mi vár odalent. * A nagyváros körülölelt, s a közlekedési folyosók geometrikus völgyei szabályos mintákat vágtak az ég felé törő komplexumok közé. Sötét volt, a város fényei uralták az üvegfalon keresztül elém táruló látványt. A lakásomban néma árnyak játszottak a képzeletemmel. Fáradt voltam, az ágyban feküdtem ruhástul, amikor félálomban, szemem egy résnyire nyitva, megláttam valakit az ágyam szélén ülni. A homályban nem tudtam kivenni az arcát, csak a fekete körvonala látszott.- Ki a fene vagy te? - kérdeztem, s a szabályozó irányába nyúltam, hogy világosság legyen.- Ne tedd! - volt a válasz.- Mit akarsz tőlem, és hogy jutottál be? - kaptam fel a fejem.- Megszállottan kerested az idegen létformát, mely a fekete lyukba hívta a lelked. Most itt vagyok.- Látni szeretnélek. Az árnyék közelebb hajolt.- Mi vagy te? , Attól, amit láttam, végigfutott a hideg a hátamon.- Egy tükörkép?- Egy megtestesülés. Talán ez a legjobb szó rám.- És miért pont az én testem vetted fel?- Ki másét? - vonta fel a szemöldökét a tükröződés.- Nem értem...- A fekete lyukban már találkoztunk.- Nem. Nem, ez lehetetlen - tiltakoztam.- De igen, csak nem emlékszel rá. Tudatalattid legsötétebb zugába került az élmény. Én visszanéztem rád, s lelked az enyém lett egy pillanat erejéig. Olyan jól hallottam a gondolataidat, mintha csak eleven szóval szóltál volna hozzám.- Lehetetlen - ellenkeztem tovább.- Pedig ez az igazság. Hosszasan tűnődtem, és bámultam önmagam. Nehezen tudtam felfogni, hogy mi történik. Az élmény félelmetes volt.- Talán csak álom az egész...- Hiszen már mondtam, lelked leképeződése vagyok egy tükör által, melynek neve: Küklopsz. És hamarosan összeolvadok veled, mert te vágysz engem és vágylak én is téged... Azon az estén ismét megváltozott valami. A fények elhalványultak, s a távoli csillagok titkos üzeneteket suttogtak. Kevesek kiváltsága volt megérteni e szavakat. Én és ez a tükröződés egyek voltunk, mégis a téridő két különböző szilánkjaként léteztünk, ő megszabadult a fekete lyukból, és most itt van. A világ, ahová érkeztem, a Föld volt, de egy másik idősíkban. A tükröződés pedig megtalált. Aztán egy napon elárulta nekem a végső titkát, feltárta nekem agyam rejtett zugának álmát. Egyszerre volt félelmetes és kijózanító. Egy percig tisztán láttam, hogy azután újra a feledésbe merüljön. Elporladtak még a gránitfelületek is, és jégkorszakok jöttek, mentek. Talán tízezer év is eltelt, és a városok helyét a vadon vette át... Erről szólt az álmom, a jövőről, egy különös és furcsa világról, ahol ez az idegen lény él immár. IRODALMI-KULTURALIS MELLEKLET 2019. július Féreglyuk a műteremben (olaj, vászon, 100 » 70 cm, 2015-2016)
