Heves Megyei Hírlap, 2019. június (30. évfolyam, 126-149. szám)
2019-06-15 / 137. szám
8 in amuban suit aoqacsa ALIZ KERTORSZAGBAN helyőrség Lovranits Júlia Villő Aliz sose mulasztotta el megbámulni azt a kertet a szeme sarkából, ahogy ment hazafelé az iskolából. De meg nem állt volna mellette egy percre sem! Egészen biztos volt benne, hogy elátkozott vagy elvarázsolt hely. Hiszen a környéken mindenki másnak gondosan nyírt gyep volt az udvarán, de ez az egy valóságos vadon volt! Tornyocskás, borostyánnal benőtt ház állt a közepén, talán boszorka vagy kísértetek lakóhelye. Egyik délután egy csodás, sárga pillangó röppent a kislány elé, és egyenesen az elátkozott kert kerítésének a tövébe szállt. Aliz óvatosan melléje guggolt, és észrevette, hogy a lepke mellett, a kerítésen át kikandikál egy szem érett, apró, valódi erdei szamóca! Lopva körülnézett, hogy jár-e valaki az utcán, és bekapta a szamócaszemet. Abban a pillanatban szédülés fogta el, úgy érezte, mintha a házak nőni kezdenének körülötte. Felpattant, hogy hazaszaladjon, de elesett a járdán. Arra eszmélt, hogy valaki föléje hajol. Ahogy kinyitotta a szemét, azt is meglátta, hogy egy egérke az. De akkora, mint egy ember! Vagy ő maga lett akkora, mint egy kisegér? Az egérke nem volt épp barátságtalan, inkább csak tanácstalan:- Ajaj, te megetted a királynő ebédjét! Most aztán mit csináljak? Az évszakfigyelők nagyon mérgesek lesznek! Majd ráfogjuk valamelyik rigóra, rájuk sose haragszanak - mondta, és már indult is volna tovább.- Ne hagyj itt! - kiáltott utána Aliz. - És mi lesz most velem? Hogy fogok én visszaváltozni és hazakerülni? így haza se találok! - szepegte a kislány. - Minden olyan magas lett és távoli!- Ez igaz - csüccsent a fenekére elgondolkozva a kisegér. - Tudod mit, gyere velem! Majd azt mondjuk, a Szigeten kívülről jöttél, és ez igaz is. És közben csak kitalálunk valamit. Egyébként Hanna vagyok, pirókegér, itt lakom a családommal az évszakfigyelők utolsó Szigetén.- Én Aliz vagyok, és legalábbis eddig ember voltam - válaszolta bizonytalanul a kislány. - És micsoda sziget? Itt nincs semmiféle víz, csak egy nagy kertet ismerek...- Mindjárt meglátod! - mondta az egérke, és mintha nevetett volna a bajusza alatt. Átbújtak a kerítés rácsán, és odabent mintha egy nyüzsgő hangyaboly közepén találták volna magukat. A hosszú fűszálak, pipacsok és szarkalábak között keskeny utak voltak, ahol rovarok, egerek és manók igyekeztek valamerre, és zöld varangyok slattyogtak egymás után. Fényes, piros lágybogarak és tajtékos kabócák siettek a dolgukra égig nyúló cickafarkok tövében. A forgalmat egy kis paprikapiros sapkájú illető irányította, néha nagyokat füttyögött egy éles fűszálba fújva és így kiáltott:- Vigyázat! Áthaladó sün közeledik! Akkor aztán riadtan félreugrott az aprónép, és egy-egy termetes sün dübörgött végig az ösvényen. Majd a forgalom nyugodtan bonyolódott tovább.- Ez azért van, mert közeledik az ünnep!- Miféle ünnep? — csodálkozott Aliz.- Virágoznak a füvek, ez a legnagyobb ünnep a Szigeten! Ilyenkor hálát adunk Mariann néninek!- Ki az a Mariann néni? - kíváncsiskodott Aliz.- Nahát, ezt se tudod? Ő is ember, mint te. Majd megismered! A mély fűtenger közepén kis, százszorszépfüzérekkel díszített tisztásra érkeztek. Parányi népség vonult ott fel. Virágszoknyás leánykák, kedves egérkék pörögtek, forogtak, a vörösbegy és az ökörszem énekének dallamára. Sünök húzta fogatán apró királynő érkezett, akkorka, mint egy baba Aliz régi babaházából, és törékeny, mint egy szál virág. Földig érő, zöld ruhát viselt, hosszú aranyhaját a gyöngyvirág apró, fehér harangocskái díszítették. Fején kicsi aranykoronát hordott.- És én előle ettem meg az ebédjét! - súgta bűnbánó arccal Aliz az egérkének.- Bravó, bravó, nagyszerű! - harsant fel a kiáltás. Aliz akkor vette észre, hogy a tisztás szélén hatalmas terasz van, rajta fonott karosszékben ravasz tekintetű, kék szemű emberanyóka üldögél. Vállán kendő, vidáman tapsikol a tündérmenetnek.- Ő Mariann néni - mesélte az egérlány. - Neki köszönheti a Sziget az életét! Valaha mindenhol hatalmas, virágzó mezők terültek el, és mindenhol ott éltek az évszakfigyelők. Vigyáztak a sokféle vadvirágra, és persze ezt ették, itták: turbolyaszörpöt pitypang palacsintával, kányazsomboros, vérfűkrémes szendvicset... Csuda egy világ volt! Minél többféle virág virított a réteken, annál szebb volt az élet, gazdagabb volt az évszakfigyelők országa. Úgy is mondhatnám, hogy ez tartotta életben a birodalmat: a sokféleség! De amióta jöttek a hangos, büdös fűnyíró gépek, a maradék helyeket pedig lebetonozták, kevesebb a növény, az állat, eltűntek az évszakfigyelő tündérek is. Ez a kert maradt az utolsó Sziget! Néha egy-egy járőröző sün körbekutatja a kerteket túlélők után, vagy olyan kertek után, ahol ismét megvethetnék a lábukat, de mindenhol hangos és veszélyes fűnyírók, kietlen gyep- meg betonsivatag fogadja őket.- Ha szólnék apunak, hogy hagyja meg a kert sarkában a vadvirágokat, hozzánk is ellátogatna az aranyhajú királynő? - kérdezte óvatosan Aliz.- Ó, egészen biztosan! - mondta az egérke. - De nehéz ám a felnőtteket rávenni, hogy ne húzzák ki a gizgazt, ne nyírják kietlen szőnyeggé a gyepet, és hagyják meg a pipacsot és a többi vadvirágot!- Majd ezt kérem születésnapomra! - mondta buzgón Aliz. Tájrészlet- De most gyere, bemutatlak Mariann néninek! - mondta a kisegér, és odalépett Alizzal kézen fogva a furcsa nénike elé.- Téged ismerlek! - mondta a kis, ravasz tekintetű, kökényszemű néni. - Te nem a szomszéd utcában lakó Szabó Andrásék kislánya vagy? Hogy’ ez a Hanna gyerek miért nem szólt hamarabb! Gyere, kapsz egy kis varázskakaót, aztán .futás haza, már biztosan hiányolnak a szüleid, egészen beesteledett! Aliz alighogy belekortyolt a kakaóba, ismét szédülés fogta el. A tündérkék és manók szanaszét szaladtak, ő pedig ott állt teljes valójában Mariann néni előtt, az elvarázsolt kertben.- így már jól van! - ütötte öszsze ismét tenyerét a nénike. - Remélem, legalább jól érezted magad nálunk.- Eljöhetek máskor is? - kérdezte óvatosan a kislány.- El, persze, hogy el!- És ha kinő otthon a vadrét, várom szeretettel én is az évszakfigyelőket, hogy ne csak egyetlen szigetük legyen! - suttogta elszántan Aliz a bokrok alatti sötétségnek, majd elköszönt a nénitől és hazáig szaladt. Barna copfjai csak úgy repkedtek utána. un a lap alatt HANGOKTÓL VEZÉRELVE Kántor Mihály A videojátékok kölcsönös, közvetlen kapcsolaton alapuló természetük miatt kiválóan alkalmasak arra, hogy ismert témákat érdekes, új megközelítésben tárjanak elénk. Nemcsak történetek alakulását befolyásolhatjuk, vagy szereplők sorsát dönthetjük el, hanem az interakción keresztül érzékletes módon vonhatnak be bennünket szokatlan helyzetekbe. Órákon keresztül valaki más bőrébe bújva tapasztalhatunk meg olyan dolgokat, amiket a készítők láttatni akarnak velünk. Régebben viszonylag ritka volt az, hogy egy játék többet kínált volna a puszta szórakozásnál, ám az utóbbi tíz évben egyre gyakrabban fordul elő, hogy a játékfejlesztők kísérletezni kezdenek a médiummal. A skandináv mitológia, a VIII. századi kelta kultúrkör, illetve a mentális zavarok illusztrálása még így papíron leírva is különös kombinációnak hat, nem hogy egy videojátékban megvalósítva. Márpedig a Hellblade: Senua’s Sacrifice pontosan ezt vállalta fel. A készítők eredetileg egy sötét, történelmi ihletésű fantasy játékot álmodtak meg, ám ahogy épült és formálódott a mű, úgy vált egyre világosabbá, hogy többet is tudnának mondani. A korábban mellékmotívumként használt pszichózis egyre inkább központi elemévé vált nemcsak a narratívának, de a játékmenetnek is. Hogy a betegség tapasztalatait, a széthulló emberi elme hatásait minél nagyobb hűséggel tudják ábrázolni, a Ninja Theory stúdió neurológusokkal, valamint nonprofit szervezetekkel konzultált, és végül szakértőket is alkalmazott a Durham, illetve a Cambridge egyetemekről. A címszereplő Senua egy pikt harcosnő az Orkney-szigetekről, aki belső démonaival küzdve vagy épp általuk hajtva keresi a holtak birodalmának, Helheimnek a kapuját. Célja, hogy visszaszerezze elhunyt férje, Diliion lelkét Helától, a halál istennőjétől. Történetünk kezdetén egyedül utazik egy kihalt, homályba és ködbe burkolózott vidéken, útitársai pedig a hangok a fejében. Senua meggyőződéssel hiszi, hogy egy átok ül rajta, és a Fúriák beszélnek hozzá. Ezek a hangok minden cselekedetét, minden kétségét vagy félelmét gyakran egymásnak ellentmondóan, néha egymást elfedve kommentálják. Ebben a zűrzavarban azonban akad egy finomabb, majdnem anyáskodó hang is, mely tisztában van a mi, azaz a játékos jelenlétével. Tulajdonképpen egy afféle narrátor, aki azonban nemcsak hidat képez Senua és a játékos között, hanem azáltal, hogy mi irányítjuk Senuát, tulajdonképpen eggyé tesz bennünket a nő elméjét hajtó lelki démonokkal. Senuát persze nemcsak hangok, hanem látomások, hallucinációk is gyötrik. Az érzékcsalódás meganynyi formájával találkozunk, melyek legtöbbjét a nő hitvilága inspirálta, és folklórfigurák képeiben ölt testet. Ugyanilyen epizodikus víziók során tárul elénk Senua előélete is, melyből megismerjük a családját. Édesanyja, Galena hozzá hasonlóan magán hordozta ezt az átkot, ám lányával ellentétben ő ezt nem élte meg rettenetes dolognak. Nem úgy Senua mélyen vallásos édesapja, Zynbel, aki elégette feleségét, kislányát pedig elzárta a külvilágtól. Az elszigeteltségben felcseperedett nőt végül Diliion szerelme mentette meg és tette szabaddá. A játék során elménk szülte lidércekkel kell harcolnunk, absztrakt látomásokba öltöztetett fejtörőket megoldanunk, sőt fókuszképességünket használva még a történet további mélységeit is feltárhatjuk. Az egyik legintenzívebb epizód során maguk az árnyékok fordulnak ellenünk, s ahogy egyik fényforrástól a másikig rohanunk, látásunkat elhomályosítják a gyötrelem és a szorongás emlékképei. A készítők annyira törekedtek arra, hogy a játékélmény minél magával ragadóbb legyen, hogy a képernyőről minden kezelőfelületet eltávolítottak. Nincsenek kijelzők, gombok, irányadók, de még egy betanuló segédlet sem, ezek hiánya pedig frusztráló lehet a kevésbé kísérletező lelkületű játékosoknak. Senuát Melina Juergens német színésznő kelti életre, akinek arcát és annak szinte teljes mimikakészletét elképesztő alapossággal ültették át a játékba. Hatalmas, tágra nyílt szemeiben szinte elvesző írisze a kifejezések igen széles spektrumát képes átadni, legyen szó rettegésről, szenvedésről vagy épp egy eszelős tekintetről. A Hellblade: Senua’s Sacrifice nem a könnyed szórakozásra vágyókat célozza meg, inkább egy kisebb és fogékonyabb közönség számára próbál mesélni egy alaposan kutatott, ám mégis nehezen átadható témáról. (Hellblade: Senua’s Sacrifice. Platformok: PC, XBox One, Playstation 4, Nintendo Switch) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. június
