Heves Megyei Hírlap, 2019. június (30. évfolyam, 126-149. szám)
2019-06-15 / 137. szám
debüt helyőrség vers Benyhe István Azraél vívódása Azraél, repülj a felvilágra, eredj és lásd az ember dölyfe nagy, hogy Istenével szembeszállni merhet, mindent tudó lett, mégis megtagad. Szállj a nagy folyóhoz, napsütötte partján vigadnak mind az ünnepen, hiába kérlel ünnepet magának, nem kap kegyelmet tőlem szívtelen. Miért Uram, mit kell ma vélük tennem? Szavad lesz bennük alkotó erély? Vagy életük fonálját vágni küldesz, mint Atróposzt a hellének közé? Vagy Ahrimánt a perzsát, vagy más talmi istent, ki rendet tart míg eljövend valód tüzes hevében égő perced? Bosszúd tüze elsőszülötteken? Eredj, a bárány vérét elkerüljed, mert fejszeéllel nem sújthatsz vasat! Szavamra hajló engedelmes népem kardod ne érje, míg feljön a Nap. Uram, teremtőm, létemet te lássad sohasem vártam ezt a szörnyű éjt, zsarnok hévül a gyermekvér szagától, ne küldj, hogy öljek, szánom mind ki él. Mégis megyek, ha szólsz, s eléd hozom ma a gyermeket, ki anyaméht nyitott, ki nem léphet majd atyja örökébe, kezedbe hull s így üdvözülni fog.- Nocsak, te itt, ki két urat kiszolgálsz! Kinyújtod tán felém sötét kezed? A fény iránt repülsz koromköd árnyként, s a kardodról már vér és könny csepeg! Létednek értelmét vajon mi adja? Halálra szánt ki adta életed, a kárhozat vígságát én hozom csak, de téged mindenek rettegjenek! Miért is féld a bárány vérkeresztjét a hajlékokra festve? Miért a jel? Elsőszülöttben él vak, ősi lángja az Úr szívének. Azt ragadd csak el!- Kísértőm, jaj, te kétség porkolábja, eszköz vagyok csupán, az Ő kezén. Az Úr vezet s te újabb távlatot nyitsz, okság világát, csalfa, gyenge fényt. Leszállt az éj, hát indulok, de miért is remeg szívem, bár nem volt tán sosem? A gyermekek szemére álom ömlik, édes mélyében hull rájuk kezem. Megfejthetetlen, mint a barlang mélyén kelő neszek, az éjben balga csend, kardom neszét az álomtól ne halld meg tisztán pihegve alvó gyermekem! Mindenható, ki végtelen világod bölcs lényege vagy, nem értem, de ládd, már nem maradt egy sem, kit nem jelölt meg a vér jele s a bárányos varázs. Megtettem én, de nézd, fáj itt belül, mint parancsod, mely úgy ellenemre volt. Mondd, lét-ható, vak ős szimmetriádban feloldozol és megbocsát a holt? Ne add, hogy példám emberekre szálljon, parancsra tenni azt, mit nem lehet! Az embernek, ha törvénnyel szabod meg, nincs kettős út, vagy gyűlöl, vagy szeret. Nehéz utamban még az Elbukottal is elrendelted szóba állanom. Bocsáss hát el, és néki add a kardom, hogy angyalszárny nőhessen vállamon! Gódza Csilla metamorfózis harmadik tüdőmmé leszel, lassan beékeled magad, füstöt, port és hazugságot: léted minden mocskot tagad. gerincoszlopommá épülsz, végig tartasz egyenesen, bordámból testté formázlak és elalszol a keblemen. tudatalattimban megbújsz, súgod: halál élet után, abszurditás az inverze... s álmomban megcsókolsz puhán. meztelenség óvatosan süllyedő tudatom mélyén tapogatózom, nem tudhatom meddig és miért maradok szunnyadó szinteken, omló szirteken. szüntelen fehérlő zúgás és zúgó fehérség: csupán ennyit sejttet a hatalmas ég felhőket úsztatva, a homályba rejtőzve. vetkőzne a valóság, de csupasz léte őíjít vagy öl. nincs középút, csendet csak a mélyülő tudat érez. szirmait a gyermekkor tündér arcú kislány teste mellett virraszt reggel-este anyja, aki elvesztette végtagjai erejét. széltől tépett, szürke sorsra jutva reszket minden csontja, zord időben lassan bontja szirmait a gyermekkor. Fehér álom (tempera, szén, vászon, 63 * 90 cm, 2013) visszacsillan zsenge bőrén a februárban szenvedő fény, s szusszan egyet anyja mellén; pillái letapadnak. kegyetlenül meg van írva élete, a bűntől tiszta, elhervadó lelke szirma anyja tenyerébe száll. felfogni ezt hogy lehetne? anya gyermekét temetve bőg és remeg... életkedve hova lesz majd ezután? az édesapa vállán sírva, előttük gyermekük sírja, lehetetlen ilyen kínra bárhogyan felkészülni. talán majd a másvilágon lesz aki rá úgy vigyázzon, felhők között angyalszárnyon szüleit figyelhesse talán majd az égi lények a szendék és szűzi szépek ringatják míg szól az ének a szunnyadó ártatlannak GÓDZA CSILLA 19 éves, a margittai Horváth János Elméleti Líceum végzős diákja. Bályokon él, Bihar megyében. 2019. június IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET
