Heves Megyei Hírlap, 2019. április (30. évfolyam, 76-99. szám)
2019-04-20 / 92. szám
szerkesztősem tereoaszta helyőrség 0, AZOK A HÚSVÉTHÉTFŐK! Szentmártoni János Az asszonyok nemigen szerették a húsvéthétfőket. Legalábbis mifelénk, a külváros egy kicsit mindig félhomályba tolt házaiban. Ahol ünnepekkor, mondjuk születésnapokon, rendre előkerültek a lemezjátszók, recsegtek rajtuk a bakelitkorongok, a lugasok megteltek a táncdalénekesek slágereivel, s bár a férfiak már reggeltől cseresznyepálinka-szagúak voltak, de ebéd után legalább megtáncoltatták a tűzhely előtti toporgásban megdagadt bokájú asszonyaikat. A nők nem is elsősorban azért nem szerették a húsvéthétfőket, mert addigra elfáradtak a hétvégi sürgölődéstől, hanem mert az egész napjuk várakozásban telt. S ahogy múlt az idő, a faliórák és vekkerek egyhangú tiktakolását mindig váratlan csöngetésekkel szakítva meg, egyre részegebb férfiak toppantak be torokhangon idétlen versikéket gargalizálva egy kupica pálinka és néhány falat sonka vagy sütemény, a kisebbek piros tojás és némi zsebpénz fejében. Ilyenkor olyan rokonok, ismerősök, volt szomszédok is előkerültek, akikkel az év többi napján már nem is nagyon tartották a kapcsolatot, és akik bizonyára még maguk sem gondolták reggel, hogy olyan házakba is betérnek majd, ahol már jó ideje nem vendégeskedtek - de ahogy emelkedett bennük az alkoholszint, egyre több asszony, kamasz vagy kislány jutott az eszükbe s akadt az útjukba. Az utolsó állomásokról már rendszerint danolászva és összekapaszkodva keltek útra, apák és fiúk, sógorok és fivérek, vagy épp alkalmi barátok, akik addig lehet, hogy nem is ismerték egymást, de összesodorta őket egy-egy házban ez az egész napon át tartó mámoros locsolkodás. Az sem mellékes, hogy a gyomorforgató és orrfacsaró kölniktől bűzölgő asszonyok mire megpihenhettek volna, azon kezdhettek el aggódni, hogy az ő uraik és fiaik ugyan milyen állapotban dülöngélnek majd haza estefelé. De azzal is tisztában voltak persze, hogy ha egyszer is elmaradnának ezek a csálé öltözetű szájhősök, rettentő kétségbeesés kerítené hatalmába őket, és csak az üres perceket számolnák egyre magányosabban,óránként rendezve át az ünnepi asztalt, míg rájuk nem alkonyodik. A kislányaik meg amúgy is szerették ezeket a forgalmas húsvéthétfőket, hiszen a feje tetejére állt minden, jókat mulattak a vendégeken, és bókok balzsamával kenegették a májukat. Emlékszem, milyen ünnep volt a számomra, amikor először útra kelhettem én is. Az első években apámat kísérgettem, akinek hazafelé általában már túl keskeny volt a járda, meg is sínylették ezt az árokparti virágágyások - aztán kamaszként az unokabátyámat, aki szintén megérte a pénzét. Amikor már lehetett, én sem utasítottam vissza a pléhtálcákon kínált kupicákat, és bizony nemegyszer teliénekeltem csitári hegyekkel a szürkület városszéli utcáit. Aztán valahogy abbamaradt minden. El-eltünedeztek mellőlem, nincs kivel összecsimpaszkodni. Apám szemét én zártam le, sógorom köszönés nélkül távozott az árnyékvilágból, unokabátyámat kinőttem rég. Meg az is lehet, hogy én döntöttem így, én hagytam ott csapot-papot, hadd vigye a pecsétes abroszokat a szél, törjenek a bakelitek, építsenek idegenek új házakat gyerekkorom romjaira. Húsvéthétfőn már csak eladósorban lévő lányomat ostromlom a kölnivel, és nagy szemű édesanyját, aki bizony számtalan estén várakozott rám egyre reménytelenebbül annak idején. És iszom azért egy kupica pálinkát ezeknek a dülöngélő férfiaknak az egészségére, akikre felnéztem, mert az eget cipelték a vállukon - és a mindig jobb sorsra áhítozó asszonyok egészségére is, akik melegen 'L Emlék (akril, vászon, 100 * 80 cm, 2017) tartották a szívemet, és a gondoskodásukra akkor is számíthattam, amikor már egy jó szavam nem volt hozzájuk. tarca MINISZTERI VIZIT Vilma, a kapusnéni megálmodta. Valójában egy nagy vizet látott álmában, mely lassan ellepte a református kollégium frissen renovált épületét. Vilma, aki szentül hisz a világméretű összeesküvések létezésében, azt gondolta, hogy a jezsuiták keze van a dologban, és már futott volna a szomszédos plébániára, hogy elújságolja a jó hírt a főesperes úrnak. A szennyesen kavargó hullámok azonban elérték munkahelyét is, a város fölött düledező római kath. főgimnáziumot. Sötét, földszinti odújából, ahonnan az elkésett diákokat és tanárokat szokta reggelenként hivatásszerűen lesni, a lábát nyaldosó piszkos áradat elől rémülten iramodott föl hozzánk, a tanári irodába, ahol, mint mesélte később, mi, tanárok, gyanútlanul űztük az eszünket. Mielőtt azonban égnek meredő hajjal közénk sikoltotta volna, hogy nyakunkon az özönvíz, a rémálmok jól bevált forgatókönyve szerint felébredt. Afelől semmi kétségünk sem volt, hogy csakis valamely közelítő veszélyről lehet szó. Egyesek úgy vélték, hogy a beígért fizetésemelés helyett felére fogják csökkenteni a bérünket. Mások szerint duplájára fogják emelni a kötelező óraszámot, s a munka nélkül maradt pedagógusok mehetnek epret szedni a napsütötte Spanyolhon lankás lejtőire vagy pincérkedni a ködös Albion füstös kocsmáiba. A céltudatosabbja öreg napjaira félretett pénzecskéjéből sürgősen szótárt vásárolt, és naphosszat az internetet bújta fapados repülőjáratok után kutatva. Pár nap múlva aztán kiderült, hogy miről van szó. Vilma álma a tanügyminiszter hivatalos látogatását jelezte a maga apokaliptikus képi világával. Szivar, az igazgató, első pánikrohamából ocsúdva egyik gyűlést a másik után tartotta. Mindenkinek jutott valamilyen feladat. A takarítással kezdtük. Kirámoltuk a fiókokból és a szekrényekből az átkos kommunista időkből ott rekedt inkrimináló iratokat, pártgyűlések jegyzőkönyveit, hűségnyilatkozatokat, melyekben az iskola közössége anno egy emberként esküdött meg arra, hogy minden erejével a szocializmus építését fogja szolgálni. Sipircet, az újdonsült, buzgó tornatanárt közfelkiáltással felküldtük az épület homlokzatára, hogy sikálja fényesre a rozsdásan szomorkodó bádogkeresztet. Évekre visszamenően és előre elkészítettük lecke- és munkaterveinket. Aláírtuk a jelenléti naplókat az ellenreformáció kezdetéig. Élénk színű virágokat ültettünk a padlórésekbe és falrepedésekbe, művészien leplezve az épület siralmas állapotát. Mire befejeztük, úgy nézett ki az iskola, mint egy díjnyertes egzotikus virágkiállítás. A miniszteri vizit előtti napon ünnepi szentmisén vettünk részt a Szent Ignác-templomban, ahol a névadó kegyes közbenjárásáért esedeztünk. Még Spinoza, az ateista filozófiatanár is eljött a misére. Két vértanú szent életnagyságú faszobra mögé bújva hallgatta hitetlenkedve a főesperes úr buzgó könyörgését. Mi vigyázzállásban, összekulcsolt kézzel követtük a szertartást. Tisztára olyan volt, mint a Szigeti veszedelemben a végvári vitézek kápolnabeli jelenete a török ostrom előtt. Komor arcok, mindenre elszánt tekintetek, az összefogás érettségi tételbe kívánkozó heroikus példája. Csak a ruházatunk különbözött. Fényes páncélzat helyett turkálóból szerzett second hand cuccokban készülődtünk a múló idő által ugyancsak megcsúfolt ősi alma mater megvédésére. Én a harmadik sorban álltam, s amikor a végén felbúgott az orgona, tisztán láttam, amint az oltár fölötti festményről Szent Ignác cinkosan ránk kacsint. Mintha a kezével is tett volna egy biztató mozdulatot, ebben azonban nem vagyok biztos. Másnap már hajnalban gyülekeztünk. Ki-ki elfoglalta a számára kijelölt helyet. Lidiké, a helyes kis nyelvtanárnő lenge öltözetben didergett a bejárat előtt, hogy kenyérrel és sóval kínálja majd a magas rangú vendéget. Az ötlet Dalos Dénkó zene szakos kollégánké volt, aki a rettegő közösség által a sárkánynak felajánlott szűzleány történetéből ihletődött. Szerinte egy hiányos öltözetű, szépséges szűz látványa könyörületet kelthet a legkegyetlenebb szörnyeteg szívében is. Magyarázata tetszetősnek tűnt, akárcsak kolléganőnk érzéki jelmezében. Lidiké érintetlenségét viszont erősen megkérdőjeleztük, lévén hogy már harmadik férjét fogyasztotta. Szivar a kapu megroggyant boltíve alatt várakozott, nagy ívű ünnepi beszéde elmondására készülődve. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a diákoknak szabadnapot adtunk, a kínos meglepetéseket kerülendő.) Mi, tanárok, a kapusfülke mellett szorongtunk, azon morfondírozva, hogy milyen lehet egy tanügyminiszter. Mert látni ugyan láttuk már fotón és tévében is, de nekünk, pedagógusoknak már annyi mindent mutattak papíron és képernyőn, aminek halvány köze sem volt a valósághoz... Különben is, eddig csak pecséttel és aláírással ellátott Szakács István Péter rendeletek és utasítások formájában avatkozott az életünkbe, s néhányunkban az is felötlött már, hogy ez a miniszterek természetes létállapota. Kilenc után néhány perccel végre élőben is megláthattuk a miniszter urat. Megtermett, jámbor kinézetű férfiú volt. Lidiké szemét lesütve, piruló orcával kínálta meg kenyérrel és sóval. Szivar remegő hangon mondta fel három nap és három éjjel klasszicista műgonddal csiszolgatott beszédét. Hiszen ő az iskolánk diákja volt, rohant ki lelkendezve Vilma a kapusfülke diszkrét homályából. Valamikor régen, bólintott a miniszter. Valóban?, csillant fel Szivar szeme. Ön, miniszter úr, ragyogó példája annak, hogy ősi skólánkban mindig is magas szintű képzés folyt. Engem itt év közben megbuktattak matekból, latinból, kémiából és műszaki rajzból, sorolta a miniszter az ujjain számolva. Nahát, hüledezett Szivar. Mégis sikerült leérettségiznem, folytatta a miniszter szelíden mosolyogva. Akkor fogadtam meg, hogy tanügyminiszterként térek ide vissza. A kurva életbe, ismételgette jobb hiján Szivar, mert erre a kalandregénybe illő fordulatra ünnepi mondanivalója megfogalmazásakor nem számított. Egyszóval ennek az iskolának köszönhetem, hogy vittem valamire az életben, érzékenyült el a miniszter, s ezért hálával tartozom neki, mindnyájuknak. Tessék, húzott elő a táskájából egy doszsziét, ebben van a dokumentáció, mely lehetővé teszi az iskola rendbehozatalát. Alighogy kimondta ezeket a szavakat, el is tűnt. Csak a hivatalos iratok maradtak utána. I -TS 1 ■■BBBBBBIIIII 1 IC, aaaaaaaaaHl ■ ' ~ naannnaanwcs KÁRPÁT-MEDENCEI TEHETSÉOOONOOZÓ NONPROFIT KFT. ■■■■■■■■■■■ Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Kotolin (gyerekirodalom), Bonczidoi Éva (felelős szerkesztő), 1 Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca], Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • 1 Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkos Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • 1 Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma 1 IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegSkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019. á v * j I
