Heves Megyei Hírlap, 2019. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
2019-03-23 / 69. szám
4 roza ESZMÉNYI SZERELEM Cselenyák Imre Gyárfás irigyelte mindazon kollégáit, akik lányokkal jártak. Ő sohasem járt senkivel, leszámítva azt a két randevút, amit még főiskolás korában a szomszéd Bettivel abszolvált. Egyszer egy United-koncertre vitte el a SYMA-csarnokba, másik alkalommal retró számítógépek kiállítására, talán a legelsőre, amit Magyarországon rendeztek. Ezt követően sikeresen meg is csókolta a lányt, és aznap este reményteljes tervekkel hajtotta álomra a fejét. A rákövetkező napokat azonban elügyetlenkedte. Mindig is egy szerencsétlen alak voltam, kesergett. Harminc elmúlt, a munkahelye hat éve változatlan, irodája ablakából rálát a János-hegyi kilátóra, ez amúgy elégedettséggel töltötte el. Gyárfás programozó-rendszergazda, puhány, ikszlábú, korán kopaszodó férfi, úgy elterült némelykor ülőhelyén, mint a vízzel telt gumiballon, ezt mégsem tehette mindig, gyakorta át kellett járnia más irodákba, hogy programozza, vírustalanítsa a munkatársak komputereit. Augusztus végén a szemközt lévő irodában észrevette Imolát, aki projektasszisztens munkakörben dolgozott. Molett, de nem duci, vélte, némely férfi kollégájának tetszik, végül kicsit neki is. Ahogy ott ült mellette, testközelben, telepítve számítógépére a Windows XP-t, különös illatot érzett Imola hajából, bőréből kipárologni, amiben kedvét lelte. Merész elhatározás fogant meg benne, mely egyre erősödött, s ettől a naptól fogva leginkább molett lányokat nézegetett a világháló pornóoldalain. i Ahogy teltek a napok, úgy lődözte ki rá Érosz a szerelem nyilacskáit, már csak a megfelelő alkalom hiányzott. És Gyárfás egy nyomott napon, amikor a hirtelen beköszöntő meleg megviseli a frontérzékenyeket, mindenre elszántan megkérte kolléganője, Imola kezét, amire igenlő választ kapott. Októberben tartották az esküvőt, boldog hozzátartozók és egy elégedett pár lépett ki az óbudai házasságkötő teremből. Gyárfás fülében még ott csengtek az anyakönyvvezető negédes frázisai: „Ezzel házastársakká nyilvánítalak benneteket. Legyen ez a kötelék felbonthatatlan.” Mint a régieknél, gondolta Gyárfás, amikor éjjel a hálószobában vetkőzni kezdett, a nászéjszakámra maradt az első érintés. Imoláról ez ügyben nem tudott nyilatkozni, bár furdalta a kíváncsiság. A szeretkezésnek nevezett „valami” két ügyetlen amatőr szuszmákolása volt. Olyan negatív élmény érte őket, hogy sem beszélni róla, sem megismételni nem merték. Kilenc hónapra rá megszületett Marci. Július volt, csend a szobában, s Imola meg Gyárfás úgy érezte, ahogy a kiságy fölött egymásra siklott tekintetük, mégis van értelme. A kisfiú olyan gyönyörű, amilyet még nem láttak, s méltán hihették, hogy ez mással még nem fordult elő. S a családtagok határtalan öröme bennük is elégedettséget keltett, ámbár megesküdtek volna rá, hogy Marci az első és utolsó. Imola a gyes alatti depressziójában meghízott, már jóindulattal sem lehetett molettnek nevezni, a pufók kifejezés illett rá leginkább. Gyárfás a pornóoldalakon immár a karcsú nőket részeltette előnyben. A test azonban mégis kiköveteli a magáét, egy unalmas szombat estén újfent egymásra fanyalodtak. A várt meglepetés ezúttal is elmaradt, bár nemigen voltak elvárásaik. A terminus lejártával megszületett Lili. Csodaszép kislány, éppen olyan jól sikerült, mint Marci. Gyárfás bemesélte magának, hogy ez így rendjén van, hisz Imola gondos anya, s a nagyszülők is fenemód elégedettek. A harmadik hogyan esett meg, alig értik. Talán az a négyéves olaszrizling okolható, amit még Marci születésekor kaptak a lelkes kollégáktól... Amikor Danit, az újszülött harmadikat hazavitték, a két család diadalkapuval várta őket. Imola apja Marcival a hátán ugrándozott, a kisfiú nyakában virágkoszorú, Gyárfás anyja, kaiján a kis Lilit tartva köszöntőbeszédet rögtönzött: „Édeseim, hadd mondjam el, mennyire büszkék vagyunk rátok! Ebben a mai lelketlen, rohanó világunkban ti vagytok a csoda: Imola, Gyárfás. Ahogy ti szeretitek egymást, az párját ritkítja. Na és a tüneményes gyermekeitek! Éljetek sokáig, ezer évig ilyen boldogságban, nem is tudnék mondani ennél eszményibb szerelmet, tökéletesebb házasságot, nagyszerűbb családot!” És az asszony csókok özönét cuppogtatta középső unokája telt, rózsás képére. 1989 Történet egy harminc éve őrzött transzparensről KÖZÖS ÜNNEPÜNK Gál Vilmos Egykor csupán egy vászondarab volt. Talán lepedőből szabták. Levágták egy darabját, aztán beszegték. Biztosan egy aszszony vagy egy fiatal lány, a barátja kedvéért. Amikor megvolt az alapanyag, valaki, egy ügyesebb kezű közülük szavakat festett rá. Szavakat és egy címert. Lengyel szavakat és a Kossuth-címert. Nem tudni, kik festették. Csak egy biztos: valahol Lengyelországban készült. Lengyel fiatalok csinálták, aztán elhozták Budapestig, hogy kifeszítsék a Szabadság téren. Azért jöttek, hogy közösen ünnepeljenek velünk. Hogy kinyilvánítsák szolidaritásukat. Hogy együtt bontsuk le a rendszert. 1989 . március 15-én történt. Egy fiatal építészhallgató, bizonyos Müller Ferenc (mint a legtöbb egyetemista azokban a mozgalmas időkben) érdeklődött a politikai változások iránt, és részt vett a budapesti Szabadság téri nagy tüntetésen. Az ifjabbak kedvéért el kell mondanom, a Kádár-korszakban március 15-e nem volt nemzeti ünnep, sőt, a párthatalom éppen az ellenzéki demonstrációk miatt igen szigorúan vette az e napra szervezett megemlékezéseket, megmozdulásokat. Sok esetben a rendőrök erőszakkal oszlatták fel a Petőfi-szobornál vagy a Bem-szobornál gyülekező ellenzékieket. 1989-ben mindez már másképpen történt, hiszen a Szabadság tér megtelt tüntetőkkel, miután az 1951 és 1988 közötti sanyarú évek után 1988 decemberében hivatalosan ismét munkaszüneti nappá nyilvánították ezt a magyarok számára oly becses ünnepet. Ebbe a tüntetésbe csöppent bele hősünk, aki a tér ritkás fái között meglátott egy transzparenst, amely igencsak felcsigázta az érdeklődését. Egy lengyel transzparens volt, főfelirata a Szolidaritás Mozgalom jelképes emblémája, a közismert grafikával: Solidarnosé. Alatta további felirat: Polsko - Wqgierska, valamint egy Kossuth-címer zárta le a hosszúkás vászondarab szimbolikáját. Müller Ferencnek minden bizonnyal nem kevés érzéke lehet ahhoz, hogy felbecsülje a történelmi sorsfordulók, illetve az azokhoz kapcsolódó tárgyak jelentőségét, mert úgy döntött, odamegy a transzparens tulajdonosaihoz, és elkéri tőlük ezt a relikviát. Müller Ferenc elmondása szerint a lengyel srácok rövid egyezkedés után megígérték neki, hogy nála hagyják a transzparenst, de még kértek két napot, ugyanis máshová is meghívták őket. Megadtak egy címet, ahol majd két nap múlva átveheti a becses relikviát. Hősünk el is ment a megadott külvárosi címre, már maga sem emlékszik, hová kellett mennie, végül egy családi ház garázsában adták át a különleges tárgyat. Müller Ferenc nagyon örült a sikernek, olyannyira, hogy évekig a szobája falán, kifeszítve tartotta ezt az emléket. Nősülésekor, miután elköltözött a szülői házból, a transzparens szépen elcsomagolva a szekrény mélyére került, felesége mit sem tudott annak létezéséről. Hogy mindez miért fontos? Mert a történet még tartogat számunkra egy csavart. Müller Ferenc felesége, Krisztina ugyanis a Nemzeti Múzeum. ban dolgozik, és egy ízben, amikor otthon egy cikkhez régi, március 15-i fényképeket tanulmányozott a konyhaasztalon, az éppen hazaérkező férj igencsak meglepődött, hogy az egyik fotó közepén az ő rég sublót mélyére került transzparense feszül a Szabadság téri tömeg feje fölött. Persze azonmód kedves neje tudomására hozta, hogy a bizonyos jókora vászondarab évek óta náluk pihenget, inkognitóban. 2011-ben a Nemzeti Múzeum egy nagy, a lengyel-magyar történelmi kapcsolatok előtt tisztelgő kiállítást rendezett Több mint szolidaritás címmel a Magyar Országgyűlés felkérésére, mivel abban az évben, az első magyar EU-elnökség után éppen lengyel barátaink vették át az elnöki stafétabotot. Az ominózus transzparens (Müller Ferencnek és feleségének, Krisztinának hála) már ezen a kiállításon is szerepelt, tehát ismertté vált a múzeumi szakma előtt. Elárulom, már akkor szerettem volna elérni (mint Krisztina munkatársa), hogy a tárgy kerüljön be a Nemzeti Múzeum textiltárának gyűjteményébe, ám akkor még a család úgy döntött, magánál tartja a relikviát. Közben eltelt nyolc esztendő, és ismét, a jelenleg futó, a rendszerváltoztatás évét szemléltető egész éves kampányunk apropóján, az első, fontos bemutatandó darabként kértem kölcsön a transzparenst a családtól. Legnagyobb örömömre nem csupán a programnyitó rendezvényünkre, illetve tervezett időszaki kiállításunkra adták kölcsön a tárgyat, hanem a kiállítás zárása után (ajándékozás formájában) véglegesen a Magyar Nemzeti Múzeum textilgyűjteményébe kerül ez a kétszeresen is fontos relikvia, amely nem csupán a rendszerváltoztatás történetének, hanem a lengyel-magyar barátságnak, történelmi kapcsolatnak is jelképes darabja. így maradnak meg a tárgyak, remélhetőleg minél többünk örömére, hiszen a Müller családnak köszönhetően ez a transzparens nem csupán néhány embernek, hanem annak a több tízezer honfitársunknak válik érdekessé, különlegessé, akik megtekintik a Nemzeti Múzeum kiállításain. Éppen ezért (igen, amikor idei terveinken gondolkodtunk, ez a történet is ott volt a fejünkben) döntött úgy a Nemzeti Múzeum, hogy a rendszerváltoztatás 30. évfordulóján a szokásostól eltérően ünnepel, és megpróbálja minél erősebben, dinamikusabban bevonni munkájába a magyar társadalmat. A Közös időnk - 1989 című felhívásunkat január 28-án tettük közzé, melyben azt kérjük honfitársainktól, saját tárgyi és szellemi emlékeik megosztásával gazdagítsák múzeumunk anyagát, hogy aztán ebből a - reményeink szerint jókora tárgyi anyagból (és a megosztott történetekből) - az év végén igazán emlékezetes időszaki kiállítást rendezhessünk. A Közös időnk - 1989 csapata az 1989 @mnm.hu e-mail-címen, illetve a 06-1/327-7764-es telefonszámon érhető el. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. március r i Az 1989. március 15-i tüntetés Fotó: Fejér Zoltán
