Heves Megyei Hírlap, 2019. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-19 / 16. szám
helyőrség SEHMER Szőcs Géza rovata 7 SENKI ALFONZ SENKIFÖLDJÉN Hogy is volt azon a régi áprilisi napon, a házasságkötő teremben? Tény, hogy feszültek voltunk. Sok szempont szól a házasság ellen, valójában titokban jöttünk el az anyakönyvvezetőhöz. Mellesleg közeli barátunk volt, Lajinak hívták, de a barátnőjével együtt így írták alá a leveleiket: Mary és Lajy. Várnunk kellett. A futószalagon előállított házasságokról mint termékről vagy szolgáltatásról értekeztem menyasszonyomnak. Ez nem vidította föl, sem az anyakönyv-anyakönnyszerű szójátékok, amelyekkel szórakoztatni próbáltam, hogy csökkentsen! a feszkót. Az asztalkán egy többnapos hírlap hevert, amelynek vezércikke a kambodzsai helyzettel foglalkozott.- Szerinted kik élnek Kambodzsában? - kérdeztem. - A kambok vagy a kambodzsok? Ideges lett, de nem szólt semmit.- És Dagesztánban? Ott a dagesztánok vagy a dagok vagy a dagesztek? Éreztem, hogy olaj kerül a tűzre, de folytattam.- Erről jut eszembe. Ha magyarok magyarkodnak, a kambok vajon kambkodnak? Csend.- A csehek pedig csehkednek? Csend.- A zsidók zsidókodnak? A svédek svédkednek?- Svédeskednek.- Hát nem. A magyarokról sem azt mondtuk, hogy magyaroskodnak, hanem magyarkodnak.. És vajon a kínaiak pedig? Meg az ausztrálok, meg az új-zélandiak... Ekkor szólítottak. Aztán Laji megkérdezte, akarom-e ezt az itt megjelent nőt feleségül venni. Mondtam, persze. Újra föltette a kérdést. Nem feszítettem tovább a húrt, úgyhogy tisztáztam: Igen, persze, hát ezért jöttünk, nem? Lajinak szeme sem rebbent. Menyasszonyomnak is feltette a kérdést. Ő így válaszolt: Hát, nem is tudom... Azt hiszem, nem. Kidobtak. A várószobában kibékültünk. Rávettük Lajit, hogy újra hallgasson meg minket. De akkor már el sem jutottunk odáig, hogy ő mit válaszol, mert az ajtóban rám sziszegett, hogy ne lökjem fel, és ezt annyira kígyós viselkedésnek találtam, hogy ezúttal én adtam tagadó választ a kérdésre.- Hogy kicsodát? Ezt a nőt? Szó sem lehet róla. Lajinak az arcán felderengett egy olyanszerű érdeklődés, mintha arra gondolna, hogy ez, ami itt történik, nem egyéb egyfajta performansznál. Mindenesetre megint kidobtak. Talán negyedszerre vagy ötödszörre sikerült a kettős igent kimondanunk - sőt, eljutottunk az aláírásig. Ekkor azonban megint eszembe jutott: ettől a nőtől én egészen biztosan el fogok válni, hosszú procedúra, vagyonmegosztás, perek... Legjobb az ilyent megelőzni.- Én ezt mégsem írom alá - mondtam a tollal a kezemben. Megint rátettek a lélegeztetőgépre. Egymás után ötödször hoztak vissza az életbe, újra meg újra leállt a szívem, s most, ahogy megint a lélegeztetőgépre kerültem, eszembe jutott az a régi áprilisi délelőtt, amikor olyan kévésén múlott, hogy meg nem házasodtam. Laji jött be a műtőbe? Igen, ő az, csak valamiért orvosi köpenyt vett magára.- Nővérke - kérdeztem teli szmájllal a vastüdős kisasszonyt -, nem akar a feleségem lenni? Fotó: Majoros Áron Gyűjtemény (175 «100 * 60cm, acél, 2017) Lapszámunkat Majoros Áron Zsolt szobrászművész munkáival illusztráltuk. Majoros Áron Zsolt 1982. szeptember 11-én született Budapesten. Kőszobrász szakon érettségizett 2000-ben a budapesti Építő- és Díszítőművészeti Szakközépiskolában. 2001-től 2008-ig a Magyar Képzőművészeti Egyetemen folytatta tanulmányait, Kő Pál volt a mestere. 2002-től aktívan részt vett több hazai és külföldi alkotótelep munkájában. Több önálló kiállításon és csoportos, illetve tematikus tárlaton is bemutatkozott Londontól Isztambulig. Művei számos nemzetközi köz- és magángyűjteményben - mint például a Sorokin Collection és az Elgiz Museum - megtalálhatók, köztéri szobrai többek között Csömörön, Mosonmagyaróváron, Budapesten és a vasadi katolikus kápolnában láthatók. A Finta-díj, a Junior Prima Díj, számos elismerés és alkotói ösztöndíj jelzi, hogy mind a szakma, mind a nagyközönség érdeklődéssel várja az újabb és újabb műveit. Különös lény a szobrász, hisz makacs eltökéltséggel, kemény fizikai munkával anyaggá, tapintható tárggyá alakít gondolatokat, jelenségeket, érzelmeket, melyek természetüknél fogva illékonyak és változók, de így mégis itt maradnak: felsejlenek újra és újra a szobrokat figyelőkben. Majoros Áron Zsolt emberábrázolásai azért is cselesek, mert muszáj közel menni hozzájuk: mit művelt ez az ember, hogy ez a nyurga alak nem borul el, hogy ez a lamellákból, fémdarabkák-Fotó: Egressy Orsi ból összerakott valami férfiakat, nőket formáz? A szemlélő azért megy közel, hogy megfigyeljen - először talán nem is a szobrot magát, hanem hogy miként áll össze, hogyan kapcsolódnak a semmi részei úgy, hogy valamivé válnak. Aztán ötlik fel benne, hogy jaj, mi van ennek az embernek a fejében, a szemében, hogy észreveszi a részecskék közötti arányokat, hogy a dirib-daraboltság helyett mégis valami egészet mutat meg, amelyet ő már akkor is lát, amikor ezek a részecskék csak fémkupacokként léteznek. Pixelek - bólintunk, amikor megértjük, honnan ismerős mindez, hiszen nap mint nap a részecskékre bontható képiség kínálja a könnyen elérhető vizuális élményt. De ez itt más nagyítás, más szemszög. Ezek a szobrok nem illúziót kínálnak, hanem a valóság illékony dimenzióit teszik láthatóvá. Talán csak ez után döbben rá a néző, hogy ezek az arctalan lények légies átláthatóságukkal, erejükkel és törékenységükkel, zártságukkal és nyitottságukkal mindannyiunk képére és hasonlatosságára készültek. De nem porból és hamuból, hanem a fémből és fényből font egyensúly konkrét csodájából. 2019. január IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
