Heves Megyei Hírlap, 2018. október (29. évfolyam, 228-253. szám)

2018-10-13 / 239. szám

Trnjrir. helyőrség ÍS ortre A 80 éves Szilágyi István köszöntése A KIZÖKKENT IDŐ KRÓNIKÁSA 7 Forrás: Nemzetmuvesze.hu A Kolozsvárott született és ugyanott élő, ám családi gyökereivel Zilahba kapaszkodó Szilágyi István nem az a fajta író, aki jótállna műveiért, vagy­is aki igyekezne megragadni minden alkalmat, hogy közszereplései során- ahogy mondani szokta - fennfo­rogjon a neve, emlékezetben tartatva alkotásait vagy figyelmet kicsikarni nekik. így s emiatt is alakulhatott ki róla az a benyomás, hogy rejtőzködő alkat, élete, sorsa alakulását szinte titokban tartó. S valóban, ő maga is mintha azon lenne, hogy megerősít­se ezt a látszatot, amikor nem gyűjti egy kötetbe s nem adja ki azokat az önéletrajzi, emlékező írásait, ame­lyek pedig egyenesen azt tanúsítják, hogy irodalmunkban kevés prózaíró van - ha van egyáltalán -, aki hoz­zá hasonló aprólékossággal rajzolta volna meg a családfáját. Családtör­ténete egyrészt tényszerű, a társa­dalmi-történelmi változások hite­lességével ható, másrészt az anek­­dotikus előadásmód szellemessé­gével, fordulatosságával élő. Csupa olyan emlékiratféléről van szó, ame­lyek a maguk idejében megjelentek annak a hetilapnak, az [Ttunknak az évkönyveiben, amelynek előbb riportere, majd a hatvanas évek végétől a rendszerváltozásig főszer­kesztő-helyettese volt - később pe­dig az újonnan alapított Helikon főszerkesztőjeként dolgozott nyug­díjba vonulásáig, 2óio-ig. Közéjük sorolható a Zilah történelmi múltjá­ban barangoló s a Wesselényi-kollé­­giumba járó Ady Endrét is megidé­ző Katlanváros. A szüleit, a Donnál odaveszett édesapját és az özvegyen két gyermekét felnevelő édesanyját állítja középpontba a Vesztesek, szá­mot adva az anyai nagyapa önként vállalt számkivetettségének okairól, és beszámolva saját maga iskoláz­tatásának körülményeiről, eladdig, míg végzés után, a tizenötödik évét járva se szó, se beszéd, otthagyta Zi­­lahot, a családját, a Nagy Klánnak nevezett népes rokonságot, hogy egy teherautóra felkapaszkodva Kolozsvárott teremjen, és iparisko­lás lehessen. Mozdonyvezető akart lenni mindenképpen. Hogy miért nem lett végül is, a nagyváradi, majd a szatmárnémeti vasúti fűtő­házban lehúzott „gyakorlat” ellené­re sem, s hogy miképp szerzett esti tagozaton érettségit, majd került be a Babe?-Bolyai egyetem jogi karára- mindezt elmeséli. Gyermekkorá­ra tekint vissza az apai nagyanyjá­nak emléket állító Asszonyélet egy sírkövön, a Kóborló évek pedig az újságírói-írói pálya kezdetének ér­dekes eseteit, koijellemző esemé­nyeit villantja fel. Ezek az önélet­rajzi jellegű írások együtt egy olyan „életem regényét” alkotják, amely a születéstől a munkába állásig követi nyomon az életét. És bár ki-kihagy fontos időszakokat - például az egyetemi éveket -, mégis el tudja fogadtatni, amit valamikor nyilat­kozott: „húszéves koromig, mire az egyetemre beiratkoztam, ami fontos volt, az megtörtént az életemben”. Később történt pedig, igaz, csak egy-két évvel, hogy mindjárt az első karcolatát, amely tanonckodására pillantott vissza, közölte az Utunk. A Te kis sorskovács (ez lett, némileg módosítva, első kötete, a Sorskovács címe is) annyira meghozta a kedvét az íráshoz, hogy a hetilap novella­pályázatára beküldte az Ahol nem történik semmi című munkáját, és az első díjjal lényegében állásajánlat is járt. Eleinte minden műfajt kipró­bált, közben - 1966-ban - kiadták második elbeszéléskötetét (Ezen a csillagon), amelyet később az első­vel együtt lényegében megtagadott, és nemcsak a nyilatkozataiban, ha­nem a 2009-es Bolygó tüzek című válogatott kötetében is, ahová nem rakott be egyetlenegy korai elbeszé­lést sem. Pedig ezek nem a „szocreál munkásábrázolat” mintái nyomán készültek, az „emberavatás” próbáit elválasztotta az ideológiai-politikai megmérettetésektől, az osztályhar­cos elszántságtól. Mindenesetre a harmadik kisprózakönyv, a Jám­bor vadak (1971) sietett mellőzni a munkafolyamatok, tárgyak, eszkö­zök részletező leírását, helyettük a gyermekkor kalandjainak, csínyte­véseinek felidézésére került a hang­súly. A kötet másik ciklusa viszont a sorsnak, a társadalomnak és a természetnek egyaránt kiszolgálta­tott hőseivel, a támadásokat jámbor vadakként elviselő alakjaival tűnt ki. Világuk azonosíthatatlanul idegen helyszíneivel és furcsa eseteivel Bo­dor Ádám írói világához hasonlóan épül fel, borzongató és nyomasztó hangulatuk egy életszemlélet kifeje­ződése. Még a Jámbor vadak előtt látott napvilágot regénye, az Üllő, dobszó, harang (1969), amely a korabeli ér­tékelés szerint a romániai magyar irodalom 1944 utáni két és fél évti­zedének a legjobbakkal összemér­hető alkotása. „Olyannyira más, mint általában az epikánk, hogy éppen másságával késztet mélyebb önvizsgálatra”. A történet Gencsi Márkus Béla Annának, a második világháború legvégén egy isten háta mögötti faluban tanítóskodó lánynak a ka­tonaszökevény Karatna Istvánnal való, részben kényszerű, részben önként vállalt együttléte (nála bújik meg a front elől a férfi), önmagában is izgalmas pszichodrámája. Hogy viselik el a „kizökkent idő” nyomá­sát, tehertételeit, mibe fogódzkod­nak ők, s mibe a környezetük, a falu? - A kérdéseket regényirodal­munk egyik legélesebb és legélete­­sebb párbeszédei (ezeknek valóban nagymestere Szilágyi) teszik fel, s hagyják az olvasóra a válaszadást. Kizökkent az idő a szerző köz­­megegyezésszerűen klasszikusnak tartott alkotása, a Kő hull apadó kútba világában is, ám itt még - Hamlettel szólva - lehetetlenebb „helyre tolni azt”. Lehetetlenebb, mert egy szükségszerű társadalmi fejlődésről, elkerülhetetlen gazda­ságtörténeti változásról van szó, a céhes ipar és kereskedelem meg­szűntéről, a gyáripar térhódításá­ról. A szerző nem titkolta szándé­kát: Márai Sándorhoz hasonlóan, aki a letűnőben lévő polgárság ne­vében „vallott”, ő a céhes-kézműves ipar, jelesül a tímárság szakmai becsületét, munkaszeretetét akarta megörökíteni. Ehhez olyan hősnőt választott, Szendy Ilkát, aki apja halála után rendtartó módon rá­kényszerül a család életvitelének folytatására, s élete legfeljebb any­­nyiban rendhagyó, hogy egy csa­ládos parasztot, Gönczi Dénest, a napszámosát választja szeretőjéül. Az író maga nevezi „balladás-ke­­serves ámokfutásnak”, amit aztán a szeretőjét megölő lány végigél, mindaddig, amíg vele is végez ku­vasz életű szolgálója, Faggyas Józsi, vagyis amíg tudathasadásos sze­mélyisége ki nem hívja maga ellen a sorsot. Vergődésének érzékelte­tése lélektani remeklés, az elbeszé­lésnek arról a felmérhetetlen nyelvi erejéről is tanúskodván, amelyet a Jajdonnak nevezett kisváros (iga­zából Zilah) szociológiailag hiteles képének megformálása is mutat. A regény olvasható lélekrajzként, történelmi regényként, ám detek­­tívtörténetként is, középpontjában azzal a rejtéllyel, hogy fény derül-e a gyilkos(ok) kilétére, avagy ho­gyan emészti el a lelket a bűnök titkolása. Jó néhány esztendőnek kellett el­telnie az újabb könyv, az Agancsbo­zót megjelenéséig (1990). A törté­net egy hivatalnokféle férfiról szól, aki egyszer csak ott találja magát egy irdatlan magasságú hegy tete­jén egy barlangban, ahová kiderít­hetetlen okok következtében került, s ahol - hozzá hasonlóan - névtelen három társának napról napra rá­osztott feladata kardot kovácsolni. Hogy ki kötelezi őket erre, a csupa nagybetűvel írt Velünk Rendelkező Szándék-e vagy egy ismeretlen földi hatalom, a „gazda” — erre egyértel­mű válasz nem adható. A szerzői önértelmezés szerint az abszurdba hajló történet főképpen azt példáz­za, hogy a munka - a legnehezebb és a legértelmetlenebb is - annyira lefoglalhatja az embert, hogy mellé­kessé válnak a külső körülmények, kényszerítések. Maga a bütykö­­lés, bajlódás, vacakolás adja meg a dolog értelmét. A szocializmussal azonos diktatúra főleg ilyen körül­ményeket teremtett - ennyiben helytállóak a művet a diktatúra ter­mészetrajzaként értelmező, értéke­lő kritikusi vélekedések. Végül megjelent az ez idáig utolsó regény, a Hollóidő (2001), amelyet egyik elemzője Szendy Ilka törté­netével vetett össze, mindkettőt remekműnek nevezve. A közép­pontban az a Terebi Lukács áll, akit a magyar reformáció különös sorsú alakjáról, Szegedi Kis Ist­vánról mintázott az író, vagyis az elbeszélés ideje a török hódoltság kora, a Mohács utáni évtizedekben, a „hitbeli zajdulás” kezdeteikor. A regényben minden a holtakkal te­rített végesség felé mutat, a gúlába rakott koponyák irányába. Még a szerelem is, az érzéki örömök tobzódása, amely csak ideig-óráig képes feledtetni a rabság létállapo­tát. Nem nyújt menedéket semmi, a vallásról, a hitről való töprengés sem, amely pedig az egyéni gondok fölött a nép, a nemzet jövője felé fordul. S noha e történelmi regény nem ad követhető életmodellt, a magyarság és az emberi lét egyko­ri s mai megoldatlan sorskérdéseit mégis drámai erővel veti fel. Eköz­ben a cselekményszálak szövése itt is inkább a krimikre emlékeztet, megannyi titkot rejt el, majd mu­tat meg. A figurák, a vérbő alakok a maguk nemcsak testi, de lelki va­lójukban is talán még színesebb és szélesebb tablót alkotnak a Kő hull apadó kútba karaktereinél is. Bizo­nyára nem véletlen, hogy 2004-ben az UNESCO Kosztolányi Arany­­sárkánya és Krúdy Napraforgója mellett ezt a művet választotta ki a világnyelvekre történő fordításokat szorgalmazó programjában. Mintha arra szolgálna ez a példa, hogy a szerzőnek tényleg nem kell jótállnia a műveiért. Jótállnak azok önmagukért. Ettől még - vagy ép­pen ezért - várakozással tekintünk az évek óta készülő új nagyregényé­nek megjelenése elé. uiraoivaso AHOVA MÁR NEM JÁR VISSZA A FEJEDELEM Pataki Tamás Ha létezik olyan, hogy erdélyi kul­tuszregény, és lenne ezeknek egy toplistája, akkor Szilágyi István Kő hull apadó kútba című munkája mindenképpen az élén szerepelne. Ám nemcsak a római pontossággal és gyönyörű magyarsággal megírt mondatai vagy a múlt századelőt megidéző balladai hangulata miatt. A Kő hull apadó kútba sorait olvas­va folyamatosan olyan érzésünk tá­mad, mintha a világirodalom egyik legremekebb alkotását lapoznánk, hiszen a forma, a tartalom és az írói attitűd együttese igen kivéte­les regénnyé teszi Szilágyi István munkáját. A regénybeli Jajdonban, egy Mo­narchia-kori kisvárosban, látszólag minden egy évszázadok óta meg­határozott rend és rendszer szerint történik, csakhogy a céhmesteri-kur­­tanemesi családból származó Szen­dy Ilka egy éjszaka ollóval megöli az Amerikába kivándorolni készülő pa­rasztszeretőjét, Gönczi Dénest. Holt­testét a disznóól alatti, kiapadt kútba rejti, és mindennap köveket gyűjt a kosarába, amelyeket rázúdít a foszló hullára. A cselekmény egyszerűnek tűnik ugyan, és sokan talán azt mon­danák, hogy ez a regény csupán az Ágnes asszony című Arany-ballada prózaváltozata. Bár kétségtelenül ro­kon a hangulatuk, de a regény ennél sokkal többet ígér és kínál. A gonosz­ság, az őrület és az elmebaj műkö­désének annyira precíz leírását kap­juk, hogy amikor először olvastam a könyvet, éjszakákon át nyugtalanul fetrengtem az ágyon, mert hallottam, amint a kiapadt kútba hullanak, majd Gönczi Dénes holttestén puffannak a kövek, vagy láttam, amint ezüstösen felcsillan egy olló. A Kő hull apadó kútba igazi pszi­­chokrimi, és olyan pontosan és meg­hökkentően elemzi a mélylélektani folyamatokat, olyan kíméletlenül végzi el egy elmeháborodott nő lel­kének finom élveboncolását - hogy csak egyet említsek: Szendy Ilka sze­relmes II. Rákóczi Ferenc fejedelem­be amilyent ritkán olvasni a ma­gyar és a világirodalomban egyaránt. Ráadásul az 1975-ben megjelent re­gény a Monarchia-kori kisváros pon­tos szociográfiája is egyben. Azóta több kiadást is megért a mű, legutóbb 2013-ban jelentette meg egy budapesti kiadó. Az eredeti kia­dás borítóján részleteket láthatunk a zilahi artézi kútból - amely egy fon­tos helyszín a regényben - és az otta­ni Wesselényi-szobor elemeiből. Akit beszippant a regény világa, annak feltétlenül el kell látogatnia Zilahra, hogy irodalmi helyszínelést végez­zen. Az egyik avatott zilahi ismerő­söm egykor körbevezetett több olyan kultikus helyen, amelyet a regényből ismertem, és megdöbbentem, ami­kor kiderült, hogy a valóságban is léteznek. Ez Jajdon, a város, ahova már nem jár vissza a fejedelem. 2018. október IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents