Heves Megyei Hírlap, 2018. május (29. évfolyam, 100-124. szám)
2018-05-08 / 105. szám
2018. MÁJUS 8., KEDD 12 SELYPI JUBILEUM Hatvanban azt hitték, ha a siló hozzájuk kerül, megmenekülhet az üzemük Két évtizede zárták be a selypi cukorgyárat, de az utolsó kampányt még karbantartás nélkül is megtartották. Akik azt gondolták, a hatvani üzem túlélési esélyeit javítja az ott felépített cukorsiló, csupán néhány évvel számították el magukat. Tari Ottó otto.tari@mediaworks.hu SELYP Már 1997 is baljóslatú esztendő volt. Korábban évekig ment a nyűglődés, hogy ha a francia tulajdonos Hatvanban építi fel a cukorsilót, az a selypi üzem végét jelentheti, ezért egy erőtlen lobbikísérlettel megpróbálták a lehetetlent: kiharcolni, hogy mégis Selypre kerüljön a létesítmény. Noha nagyon sok körülmény az utóbbi mellett szólt, ez a döntéshozókat nem érdekelte. A siló Hatvanba került; azt már csak a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy ez mindössze öt évnyi pluszt adott Selyphez képest az ottaniaknak. ^Reménykedtek, hogy négy-öt gyár megmarad A siló 1995-ös átadását követően maradt még néhány idénye a selypi gyárnak, igaz, ekkortájt már elmaradt egy feldolgozási kampány. Nagyon rosszul érintette ez a helybelieket, hiszen hasonló még 1956 nehéz őszén sem fordult elő. Némi reményt csupán az jelentett számukra, hogy 1996- ban - látszólag mintha mi sem történt volna - folytatódott az évszázada megszokott munka. Itt időzzünk el rövid időre. A tárgyalt időszakot megelőző években jelentős események történtek a környék meghatározó üzemének az életében. Az 1980-as években olyan, nagy teljesítményű nyersgyári berendezéseket - egyebek közt mosógépet, diffúziót és répavágókat - szereltek fel Selypen, amelyek garantálták a nagyobb teljesítményt, s egyúttal a jövőt is rózsaszínre festették. Ekkor még mindenki optimista volt, miként 1990-ben is, a gyár fennállásának századik évfordulóján, amit nagy csinnadrattával ünnepeltek. A Selypi Cukorgyár Rt. alapításának tervét 1889. december 21-én Schossberger Henrik nyújtotta be a M. Királyi Kereskedelmi és Váltótörvényszékhez. A Schossberger család már 1884-ben foglalkozni kezdett a gyáralapítással, de a szükséges répamenynyiséget akkor még nem sikerült biztosítani - részben az alig tíz kilométernyire szintén cukorgyárat létesítő hatvani Deutsch család ellenpropagandájának következtében -, s csak 1889-ben tudták a környék gazdáit meggyőzni a termelésről. A gyár építése 1890-ben kezdődött a Lőrinci melletti Selyp pusztán, s ugyanebben az évben létesítették az itteni vasútálÉpül az új répalabor az 1970-es években. Ezekben az évtizedekben több fejlesztés zajlott Selypen, s az emberek szépnek látták a jövőt Fotó: Szigeti Tamás gyűjteményéből Feldolgozási idény az 1960-as vagy a 70-es években. A legenda szerint még a pápa asztalára i^ selypi A 2015-ös nosztalgiatalálkozón Kovács András volt főmérnök (balcukor került akkoriban Fotó: Archív ról) és Szendrő Ferenc gépjárművezető Fotó: T. 0. lomást is. A vízellátást a közeli Zagyva folyó biztosította, ezt azonban Deutschék jogi úton próbálták ellehetetleníteni, ezért - noha a gyár 1998 decemberében állt le végleg a termelés 1890 őszén megkezdte a termelést - a végleges vízhasználati engedélyt csak 1902- ben adták ki. A gyár az első kampányban 3052 tonna, tíz év elteltével pedig már ötször ennyi cukrot állított elő, s ehhez 400 embert alkalmaztak, ami az akkori helyi viszonyok közepette irdatlanul magas foglalkoztatási lehetőséget biztosított. A két gyár rivalizálása már a kezdetektől jellemző volt, s az államosítást követően sem változott a helyzet A selypiek mindig büszkék voltak arra, hogy - álláspontjuk szerint - jobb minőségű édesítőszert állítanak elő, mint a hatvani gyár, ezért természetesen azt sem nézték jó szemmel, amikor a két állami vállalatot 1971-ben Mátravidéki Cukorgyárak elnevezéssel - s mily felháborító: hatvani központtal - egyesítették. A versengés kimondva-kimondatlanul rányomta bélyegét a közös működésre, és az utolsó évek fennmaradásért folytatott küzdelme tovább fokozta az ellenérzéseket. A baljóslatú 1997-es esztendő véget ért anélkül, hogy a selypi gyár bezárását kimondták volna, noha erre már - utólag visszatekintve - évek óta lehetett számítani. A rendszerváltozás időszakának környékén lezajlott privatizációról ekkor már senki nem gondolta, hogy megváltást hozhat. A hatvani, a selypi, a szerencsi és a szolnoki gyárakat a francia érdekeltségű - de a hírek szerint olasz pénzügyi háttérrel megtámogatott - cég, az Eridania Béghin-Say vásárolta meg. Selypen mindössze hat esztendeig tartott ez a „házasság”, s a vég kezdetét groteszk közjáték „színesítette”, amelyről lapunkban 1998. január 3-án az alábbiak szerint tudósítottunk: „Con sentimento. Az olasz eredetű zenei kifejezés a művész tudomására hozni hivatott a szerző azon szándékát, miszerint alkotása érzéssel adandó elő. Con sentimento jelentette be Guy Dupire, a Mátra Cukor Rt. elnöke is a selypi cukorgyár munkásgyűlésén a többségi tulajdonos francia Béghin-Say elképzeléseit arra vonatkozóan, hogy a közeljövőben tanulmánytervet készítenek a gazdaságosabb működés érdekében. A dolgozók ebből arra következtettek: immár hivatalosan is eldöntött tény a patinás üzem bezárása. Mégis, amikor a nagyfőnök a közös múlt felidézésekor elérzékenyülve megszakította mondanivalóját, többen tapsolni kezdtek. - Elment az eszetek? - förmedtek rögtön a tenyerüket összeverőkre a tényszerűbben gondolkodók. - A halálos ítéleteteknek örültök ennyire?” Nem kellett sok idő hozzá, hogy a szentimentális jelenet által meghatódottak is rádöbbenjenek a helyzet súlyosságára. Felfogták, hogy gyáruk, amely túlélt két világháborút és több forradalmat - miközben hol orosz harckocsik, hol német ágyúk tűzviharában dohogtak a gépek - végveszélybe került. Ma már legendásak Domonkosi Imre korábbi vezérigazgató szavai, aki még 1994-ben, nem sokkal azután, hogy az azt megelőző őszi kampány „kimaradt” Selypen, pánikot keltve a dolgozók körében - e sorok szerzőjének kijelentette: Senkinek nem érdeke, hogy egy kétmilliárdos eszközértékét képviselő gyárat bezár-A munkások megtapsolták a „halálos ítéletet” jón. Épeszű ember nem tenne ilyet! - jegyezte meg nyomatékkal. Szavait a korabeli politika nem erősítette, inkább a csendes háttérből figyelés volt a jellemző. Igaz, akadtak olyanok, akik még abban is bíztak, hogy a 37 százalékos tulajdonrésszel rendelkező Postabank esetleg blokkoló kisebbségként érvényesíti a helyi akaratot. Aki a pénzintézet későbbi történetét ismeri, ma már csak nevet ezen. Az egykori gyári dolgozók 2015 tavaszán összejöttek, hogy nosztalgiázzanak egyet a selypi kultúrházban. Jelen volt Kovács András is, aki 1990 előtt főmérnök - és országgyűlési képviselő - volt, majd a Cukor Terméktanácsban alelnöki tisztet töltött be. Azt mondta: a korabeli politikai-gazdasági környezetben a privatizáció elkerülhetetlennek tűnt, ám abban reménykedtek, hogy legalább négy-öt hazai cukorgyár megmarad, köztük a selypi is. Nem így történt, annak ellenére sem, hogy utódja, Viszló Gyula idején olyan kiváló minőséget sikerült előállítani, amilyet Magyarországon azelőtt sohasem. Húsz esztendeje, 1998 tavaszán a munkásokat más gyárakba irányították vagy szélnek eresztették, így a rendes évi karbantartás is elmaradt. Ennek ellenére ősszel egy rövid idényre még beindították a gépeket, ám decemberben végleg leálltak. Húsz éve nem gyártanak cukrot
