Heves Megyei Hírlap, 2018. május (29. évfolyam, 100-124. szám)
2018-05-19 / 115. szám
helyőrség 7 VÁM-PIROS TÖRTÉNETEK Varga Ferenc János (Pécs) Utazgató ember vagyok. Jártam és járom a világot, hol tanítványaimmal, hol magánemberként. Főként a leszakított országrészeket látogatom, de néha távolabbra is elkívánkozom. Ilyenkor fogom a motyómat, a személyit, beülök az autómba és megyek. Gond nélkül. Akárhova. De még nagyon itt élnek az emlékeimben a „tegnap” történései. Különösen most, amikor egyre többször hallani az Európán belüli határok visszaállításáról. Ó, ti boldog ifjak, kik felhőtlen gondtalansággal járjátok ma a világot! Mit tudtok ti azokról az időkről, amikor az embernek görcsbe rándult a gyomra, amikor a határ felé közeledett, ha el akarta hagyni az országot, legyen az úti cél akár keleti, akár nyugati irányban! Engem legalábbis valami mérhetetlen nyomasztó érzés kerített hatalmába olyankor, ha volt rejtegetnivalóm, ha nem. Ugyanis abban a piros színű világban a vámosok alapból bűnözőnek véltek mindenkit, aki a határátlépés szándékával érkezett hozzájuk, abból az elvi megfontolásból kiindulva, hogy akik vállalják a határátlépésekkel járó tortúrát, azoknak biztosan van rejtegetnivalójuk. Kérdezzétek csak meg az ismert pécsi amatőr kisfilmes alkotóművészt, hogyan került késő nyári környezetbe a Parajdon készült, pünkösdi népszokást bemutató - egyébként díjnyertes - rövidfilm eseménysora. Nem fogjátok kitalálni, s talán elhinni sem, ha elmesélem. A barátom a nyolcvanas években meghívást kapott az erdélyi Sóvidékről, Parajdról az akkor ott még élő pünkösdi népszokás, a hesspávázás forgatására. Be is pakolta a filmfelvevő készüléket a kocsijába és elindult a határ felé. Tovább is ment volna, ha engedik. De nem engedték: sem a nagylaki határon, sem a gyulain, sem a biharkeresztesin. Nem mehetett, mert a nyolc milliméteres filmfelvevő gyanús eszköznek minősült. így aztán mit volt mit tenni, visszafordult dolgavégezetlenül. De a mi barátunkat nem olyan fából faragták, aki egykönnyen feladja... Néhány hét múltán újra nekivágott az útnak. Csak most nem autóval, hanem repülőgéppel. Budapestről Bukarestbe repült, onnan meg vonattal vissza Parajdig. De akkor már javában tombolt a nyár, s bár a parajdiak újra végigcsinálták a népi játékot a forgatás kedvéért, a pünkösdi környezet helyett már erősen nyárias lett a „díszlet”. A film pedig nem hazudik. Az dokumentál. Nemcsak az adott eseményt dokumentálta, hanem ennek a történetnek a hitelességét is. A legfélelmetesebb vámkezelők a nők voltak. Pontosabban odaát, a szocialista országok határon túli vámosai között akadt néhány könyörtelen nőszemély. A romániai oldalon is és a csehszlovákiai oldalon is. Erről azok a diákjaim is tudnának mesélni, akikkel 1988-ban táboroztunk a szlovák paradicsomban. Jó hangulatú, sikeres táborozás végéhez érkeztünk. A jó idő is kitartott az utolsó pillanatig, a táborbontásig. De akkor aztán leszakadt az ég. Mindenünk szétázott. A sátrakat úgy, ahogy voltak, csuromvizesen bepakoltuk az autóbusz hátsó üléseire. Halomba raktuk a holmit, mert összehajtogatni nem lehetett. A ruházatunk is elázott rendesen, így aztán az úti batyukból előszedett száraz ruhával menet közben váltottuk le a vizeset. A víztől csöpögő ez-az pedig ott száradt az ülések támláján. Ezt a párás kigőzölgést a vizes lábbelik illata tette teljessé. Ilyen helyzetben értünk a határhoz. Az útlevélkezelés már megvolt, azzal nem is lett volna baj. De aztán jött a vámtisztviselő. Igen. Az a nő. Az a hírhedt nő. Na - gondoltam kis kárörömmel -, most aztán vizsgálódhatsz. (Mert az igazsághoz hozzátartozik, hogy néhányan vettünk magunknak jóféle csehszlovák túrabakancsot,' amelyet rejtegetni kellett, de az ebben a zűrzavarban igazán nem volt nehéz feladat). Láttam a nőn, hogy elszörnyed, s azt is, hogy azt a rengeteg egymásra dobált vizes sátrat nem fogja tételesen átnézni, meg a kiterített ruhákat sem. Nem is tette. Miután szétnézett, leszállt az autóbuszról, aztán visszajött. A gépkocsivezető fülkéje fölötti falat bepoloskázta, azaz egykét öntapadós lehallgatót ragasztott fel a homlokfalra. Aztán leszállt, mi meg egy óra hosszat dekkoltunk. Várta, hogy majd a gyerekek izgalmukban elkotyogják a titkolnivalókat. Nem volt szerencséje. Azonnal körbejárt az írott üzenet: „Csönd!!!” S az is benne volt, hogy miért. Aztán meg énekelni kezdtünk. Magyar népdalokat. A vámpiroska ezt már nem állhatta. Feljött a buszra, begyűjtötte a poloskákat, és mehettünk tovább. A másik, a román kolléganője sem járt jobban velünk. A nyolcvanas évek vége felé gyűjtést rendeztünk erdélyi óvodásoknak. Többnyire gyerekruhákkal és egyéb hasznos dolgokkal lett tele az a huszonöt literes hátizsák, amelyet egy kispolszkival készültünk átvinni a határon. Persze akadt abban a zsákban más is. Különféle láz- és fájdalomcsillapítók, antibiotikum és más fontos gyógyszer is. Azokat a kis ingzsebekbe, nadrágokba dugdostuk el, mert tilos volt ilyesmit a határon átvinni. Pedig akkor Romániában olyan nagy volt a gyógyszerhiány, hogy egy influenzába bele lehetett halni. Szóval elrendeztük a dolgokat, és mentünk neki a határnak. Gyulánál. Tudtam, hogy mikor van váltás, s azt is, hogy akkor már felületesebbek a vámosok, mennének már haza. Úgy rendeztem a dolgot, hogy a váltás előtti tíz kocsiba kerüljünk be. (Általában tíz kocsit engedtek be a határállomásra, s azokat egy órán át vizsgálták). Hozzánk a vámosok közül az a hírhedt nő jött, aki tíz autóból ötöt vissza szokott küldeni. A kispolszki meg nem hazudik. A hátsó ülésen egy akkora kitömött hátizsák volt, ami a két ülést elfoglalja. Kérdi a nő: „Mi van abban a zsákban?” Mondom: „Használt gyerekholmi.” Mire ő: „Romániába használt gyerekholmit nem lehet vámmentesen bevinni. Tessék vámot fizetni!” Gondoltam, ha ezen a dolgon elvitatkozgatunk, akkor már nem turkál bele a zsákba. Ezért mondom neki: „Azt már nem! Inkább kiöntöm az árokba az egészet!” Mire a nő: „Azt nem lehet, mert ez is Románia területe - vagy kifizeti a vámot, vagy visszafordul.” Helyben vagyunk - gondoltam most már nem fog tételesen vizsgálódni. A gyógyszerek ügye meg van mentve. Kifizetem a vámot - mondtam -, egye fene. A nő boldog volt, már töltötte is ki a csekket. Én meg bementem a pénztárhoz, és néztem, mennyi az idő. Tíz perc volt még a váltásig. Mindenki mást magam elé engedtem. Kettőkor a nő berohant: „Mit csinál maga itt? Miért nem áll ki a parkolóba?” „Mert még nem került rám a sor” - mondtam. ,Akkor menjen, álljon ki a parkolóba, s utána jöjjön vissza a vámot kifizetni” - zavart el a pénztár elől, és kezembe nyomta az útlevelemet. Mentem is, kiálltam a határállomás elől, át a sorompón és irány az országút. Amikor néhány kilométer megtétele után szóltam a feleségemnek, nézzen hátra, nem követnek-e, a feleségem felnevetett: Mivel követnének, biciklivel? Ezeknek sincs benzinellátmányuk - a minap hallotta a hírekben. Hogy a torkomban képződött gombóc milyen féktelen jókedvben oldódott fel, arra máig szívesen emlékszem. Találkozásunk az ügybuzgó holland vámossal szintén az ántivilágban történt. A nyolcvanas évek derekán még ritkán utazhatott az ember nyugatra, s ha mégis, akkor igyekezett jól ki is használni a lehetőséget. Én is így tettem. Körútra indultunk Nyugat-Európába, miközben egy lakodalmi meghívásnak is eleget tettünk néhány száz kilométeres kitérővel. Fölpakoltam az autót rendesen: sátor, matracok, két hétre való élelem, gázfőző, edények, miegymás. A sok holmitól alig fért el a család. A legvégén még beraktam a csomagtartóba két demizson bort is: egyiket saját célra, másikat - a vöröset - a lakodalmas vacsorára szánva. Amikor a magyar-osztrák határon - nem kis tortúra után - átjutottunk, miénk volt a világ. Határokon jöttünk-mentünk át úgy, hogy meg sem kellett állni. Néhol csak elhagyott vámházak jelezték, hogy itt valamikor határállomás működött. Nem úgy a német-holland határszakaszon. Egyszer csak előbújt egy egyszemélyes őrházból egy egyenruhás hollandus. Először azt hittem, hogy vasutas, mert már elszoktunk a vámellenőrzésektől. De kiderült, hogy egy ügybuzgó vámos volt. Miután a vasfüggöny túloldaláról jöttünk, ott mi voltunk a vörösök. Amikor kiszállított az autóból és beleturkált az utastérben elhelyezett csomagokba, rögtön a tárgyra tért, megkérdezte: „alkohol van?” - így magyarul. A feltett kérdésre igazam teljes tudatában kijelentettem, hogy alkohol nincs. (Nálam csak jóféle saját termésből érlelt vörösbor volt). Nyissam fel a csomagtartót, adta értésemre. Ami legelőbb a szeme elé került, az a demizson bor volt. Nem is keresgélt tovább. Kérdése, mint az ostorcsapás, hasított a levegőbe: „Was ist das?” Na, most végem - gondoltam -, lebuktam. Ám a helyzet kényszerítő hatásától találékonnyá váltam, s már mondtam is: „Lagziwasser”. (Elvégre lakodalomba vittem a nedűt.) „Was ist Lagziwasser?” - kérdezett vissza bizonytalanul. Úgy tettem, mintha gondolkodnék, aztán határozottan kijelentettem ismét: „Das ist ein Lagziwasser”. Ez a párbeszéd öt fordulóig tartott, aztán a vámos feladta, mi továbbmentünk, ő meg talán még ma is az után nyomoz, mit tesz az, hogy Lagziwasser. Persze ezt a kalandot összevetve az előzőekkel, nyilvánvaló, hogy nem analóg esetről van szó. Itt nem a vámos volt piros, hanem bennünket vélt vörösnek. És nem is nő volt. Bár ma már ki tudhatja? 2018. május IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
