Heves Megyei Hírlap, 2018. május (29. évfolyam, 100-124. szám)
2018-05-19 / 115. szám
5 helyőrség vers Muszka Sándor Falusi Márton Zéró Holtomiglan alperes A folyosó végén egy hulla feküdt. Az alkalmazottak rendre feljelentették egymást. Egy otthon lakói magukra zártan, minden a szabályok szerint. Szalonna, tészta, hús. Szalonna, tészta, hús. Legtöbbjüket láb nélkül hozzák. Nem bírnak enni az ammóniától, reszket a kezük. A csavargókra és kötekedőkre a kapus vigyáz, nem lelik magukat semmiben. A falat támasztják, cigarettáznak. Hó jő, mondják, fájnak a csonkok, ütőerünket elszorították. Névtelen Itt látható a nevenincs férfi a kórházfolyosón, kacag és sír. Ismeretlen nyelven kiáltoz, nem tudni róla semmit. Itt látható a nevenincs nő is, tántorogva jár, álmait játssza el. Simogat, ölel, gyereket ringat, tépi, cibálja katéterét. Itt látható a nevenincs gyermek, égett arcbőrrel, riadt szemekkel. Ha etetik, eszik, ha itatják, iszik. És itt látható maga a kórház, kitört ablakokkal, ázó falakkal. Kertjében egy szál rózsatővel. A zsúfolt szobákból nem látni ide. Eső Chopinnel kezdte fél deci kevert az asztalra szórta nyugtatóit ez szilva ez körte ez barack ez málna ez virágoskert ez a gyerekkorom Tetem Csonkok, fekélyek, szagló pelenkák, bomlásnak indult, viruló tetemek. Mint akik hosszú útról tértek meg, ülünk a napon, és nincs szavunk. Már elmondtuk százszor, mi elmondható volt, csak magunkban hívjuk a késlekedő halált. Perc múlik percre, vér cseppen, húgy csöpög, annyira szeretnénk mindent feledni. Az éjszakák sem enyhítik kínjaink, emlékeztetnek arra, kik voltunk. Átkozottak, kiket nem fogad be a föld, és nincs helyünk sehol rajta kívül más. 2018. május Egy kávét megér a szerelem az Andrássy út hetvenkilenc alatt, s egy sonkás focacciát, mi tegnapról maradt. Egy kávét sem adnék házasságomért a Budaörsi út tizennyolcban, üzenj gyorsan, akarod-e a Szarvasi presszógépet megtartani, a postaládába mikor dobod be kulcsaidat, írd meg! Hiszen soronként változik a címzett, házszámonként vált irányt a koszorúér szívem Szív utcai domborművein, mire az újév fűszeres, bíbor Glühwein kortyaival kezd fűteni. Minden áldott reggel Presszót nyitok tovább vetemítvén a hevedert kipakolt, hideg titok bejáratán, lantatván bevedelt, drága rumosüveg fenekére hágva. Egy átkozott presszóra sem invitálom a holtomiglan alperes felet, kit főnöke, magas szeszfok koholtja versem romkocsmájából elszeret. Lúdbőrözöm fém önkényuralmától: sarló, kalapács, ásó, kapa, nagyharang... egymástól a közös költségnél fogva választanak el nap mint nap. Félreteszek két kilowattóra fogyasztást vékony wolframszálba, jussom, késünk pengeélét, hogy ne csorbuljon, elfelezzük a rozskenyérszeletben. Mondd, meddig lehet jogtisztán szeretnem? Egyedül a forradalmi acélék rozsdamentes az Ötvenhatosok terén, és a gőzfelhőt sugdosó kávégép Teó romolhatatlan mosolyában, míg pultot mos oly zavartan s vidáman. Szárítójáról, mely színültig telik, leesik és ripityára törik fehéren csillogó nevetése, egy-egy csésze, mikor ott ülök, szemközt véle a forgó-surrogó bárszéken -késleltetett találkozásokat szalasztók el ennyiféleképpen, megoldandó, ki miért és hogyan hibázott, mert bűnt is jog teremt: más nő se viselné el természetem. Azt hiszed, mint szűkölő kutya, kaparom küszöbödet, és hogy hübriszt afféle jutalomfalatként katarzis követ? Még ha jogodban áll is e gyomorkeserűt lefőzni, mit vársz, milyen banális választ tőlem: az én jogom nem ősi, hogy mit szerelemre kuporgattunk, szakításra költsem? Nem tékozlom el, ne félj, verítékünk vér-gyümölcsét e csődben... Teó, tudod, kitől a szenvedély tovább lobog, nos, van közte és köztem valami, amelyhez nem férkőztem közelebb, ám ha boldogok, miattad, csak miattad leszünk. Szerves tőzeggé bont mind e bűn és szervetlen vágy, mi belőlem téged kipurgált. Átmosva zaccá porladsz filterekben, aromádat szürcsöltem, lélegeztem, hogy éltessen, ha rútul vagy szépen belémpusztulsz! * Bálint Tamás Véletlen bolyongás Felperzselt földre érkeztem, puhán a talpam pernye simítta’ csak, a nyomokat mögöttem gaztettek mosták el, és fityegett szakadtán egyenruhám, s alatt’ a lélek elgyötörtén. A mélybe tartottam, a víz felől ha jöttem, s a bor után nem tarthatott soká az asztal, noha keményebbé lett minden korty panasszal. Az útirányt megszabva falként támogattak üres zsebeim, oldalról majd szétlapítva, amíg a városig (hol inger a garatnak a nyüzsgés, és egyéb, a szíveket mi szítja) a pusztán át elértem. S habár eltaszít a hamisan csillogó főúri lét magától, befogad s elrejt a megannyi szűk sikátor. A kedv csütörtöké A húsvéti szünetre tartottam éppen haza, és az éjjelt a segesvári konténerállomáson voltam kénytelen tölteni, a síneket a tavalyi árvíz miatt javították. Csatlakozás így nem, de nagycsütörtök véletlenül akadt. Elsápadva ennek tudatában, kövér cseppekben izzadtam, sasoltam a fák ágaira felmasírozó rovarokat, miközben az agyamra is kis hangyák indultak. Vajon nagyobb hévvel kerekednének fel, ha tudnák, a nyír törzse nem a mésztől fehér? IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
