Heves Megyei Hírlap, 2018. április (29. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-28 / 98. szám
5 olvasóink versei Balajthy Ferenc (Székesfehérvár) Világ(alul)nézet (Piszkos Fred megtisztulása) Egyszer meglásd, vége szakad Mind a sok süket dumának! S adhatod is, ami megmarad A hullarabló, kék Dunának! Mindig lesz egy kocsmaajtó, Mit hiába csapkod be a szél. Lesz pár borvirágot szakajtó, Ki később szépen olajra lép. S lesz, mit bár veszettül nézel, De meg nem láthatsz soha. Az sem igaz, amit majd érzel, Hiába nem vagy oly ostoba! S ha csírázik a szedercsíra, Fejedbe ne üssön az szeget! Magadra vess, vagy a papírra, És amit főztél, azt megedd! Egyszer szebb napok is jönnek: Csorog már madzagra a méz. Tisztuljon és szépüljön meg A túlvilágnézeti nemespenész! Holnemvolt szerelem Hiányod nem fáj, már elfeledtelek. Lelkem bár szállong az arany napra, De nélküled múlnak a nyarak, telek. Eszembe jutsz még pár pillanatra. S ideghúijaimon csak a szél zenél, Egyszer majd takar az avarszőnyeg. Testem hiába mint a falat kenyér, Nem vagyok jó társnak, szeretőnek. Vágyaknak vágya is hasztalan gyötör, De mi enyém volt, meg nem tagadom! Belőlem él még minden régi gyönyör, (Újraszenvedem, ha úgy akarom!) Vidd az emlékeim, azt megkaphatod, S vigyázz majd rá, akár az angyalok! Simek Valéria (Bakonycsernye) Kezdődhetett Hajnali fény pislákol a hóval takart udvar felett. Férfiak egymás között osztják a szerepeket: ki mit fogjon a hízón az ólból való kihúzáskor. A böllér kését gyermek adja kézbe, amikor kéri. Visítás... A sötétség elkergetése, majd csend. A férfiak a konyhában pálinkával koccintanak. Gyerekek állnak a forró, lobogó, vízzel teli katlan mellett. A malac felállt! - kiáltja el magát valamelyik. A nyitott hátsó kapun kimenekült az udvarból! Valaki jelenti, hogy mi történt. A férfiak letették poharaikat, tágra meredt szemmel futottak a disznó után. Csak az erdő felé ne vegye az irányt! - aggódott valamelyikük futás közben. Már a szántásokon kergették, de nem akart visszatérni vesztőhelyére. Már javában világosodott, amikor betért a kertkapun, és kezdődhetett minden elölről. Csorba Tibor (Békéscsaba) Űzetés hiába Valami csábít, valaki lökne: „indulj, élj innen távol, csak itt ne!” Valami kábít, valaki döfne: „ne lássam többet a fiaid se!” Roppant áradat hömpölyög szerte: embercunamit lökött egy rengés. Az árny a maga árnyát követte, s üldözőt szült a méla merengés. Én nem megyek el, hiába űztök, engem nem enged soha ez a föld - több ezer éve szüntelen küzdők: örök szerelemkötél ez a flört. Haszonlesői élőnek, holtnak - velem nem bírtok: én vagyok itthon! Itt befellegzett a kufár boltnak: velem van ő, hogy ponyvát borítson. Csak nekem dobog a Pilis köve, én tudom, hol van ott királyi sír. Én látom: szív a Duna ívköre, s áll a tanúhegy, amíg állni bír. Nem tudhatja más nyelvem titkait: a kétszer kettő énbennem józan. Csak engem őriz féltve tiszta hit, s dicsér meg néha: „gyermekem, jól van...”. Itt legédesebb a töppedt szőlő, s lágyabb a kenyér, mint a sóhaj. Nyűtt húrokkal sír együtt a regölő, s gyógyít a múlt földmélyi sóval. Innen nyugatra nem röppen turul - csak eddig hozza a fénykerecsent. Sehol úgy akác mézre nem dúsul, s itt a legsűrűbb pusztán a csend. E földben nyugszik ezernyi Zrínyi, virágot táplál búvó vérfolyó, itt lehet mélyen szívből sírni, s drágagyönggyé lesz a puskagolyó. Van-e más népnek lyuk a zászlaján, királyi ékén elferdült kereszt? Növeszt-e hajat máshol árvalány, s lakja-e fecske a nádas ereszt? E földből nőttem, ő táplált végig - jóra tanított és jót érdemel, mert innen látni tisztán az égig, ha az irgalom majdan felemel. Űzött vándorok és bősz űzetők: az én kezemben áll jól a kasza! Ne fújjatok - mert éget - tűzre hőt, menjen békével hordátok haza: nektek ez gyarmat, de nekem: Haza! • Ha tanítanék Az ékes magyar nyelv lenne csupán minden eszközöm - amin a vendég üdvözöl és ha elmegy, elköszön. Hisz rég tudott: az egyszeregy a nyelvünk titka, kódja, hogy magyarul összeadni a számtan ritka módja. Ha tanítanék, elmondanám, hogy magyarnak lenni áldott irgalom, s himnuszt sírva bent magamban fájdalmunkat ringatom Mert nem termőbb a föld sehol: vértől dús a szent kalász, s belőle sült friss kenyérnél ízesebbet nem találsz. Ha tanítanék, megmutatnám ősi titkok hegyekbe bújt rejtekét - kezdetektől mint vigyázta nemzedékről nemzedék. Kövekbe rótt imáinkat, útjaink térképeit. Királyaink égi vágyát és az ellen vétkeit. Ha tanítanék, könyörögnék a szívekhez: őrizzék a pentatont - gesztenyefák alatt a sírt, s csillagokban fent a hont. Kufároknak ne higgyenek: ne vigyen, ki nem hozott! Hazug szavaktól óvjanak iskolát és templomot. A. Vadász Piroska (Pécs) Vártam rád... Vártam rád hosszú évekig, senkire sem néztem, igazi özvegy voltam én, bár fátyol nélkül éltem. Vártam rád, kedvem elborult, szememből könnyek hulltak, mert nem tudtam felejteni az eltűnt, boldog múltat. Vártam rád, szőke hercegem, hajad sisakként fénylett, úgy éreztem, hogy nélküled, semmit sem ér az élet. Vártam rád, arcod úgy kísért, akár a fényt az árnyék. Úgy vártam rád, ahogy talán, soha, senki se várt még! Vártam rád, hangod suttogott álmatlan éjszakákon, míg megkönyörült rajtam, s karjába vett az álom. Várok rád, s hogyha visszatérsz, már őszülő fejeddel, nem bánom, hát találkozzunk csak még egyetlen egyszer. Szauer Ágoston Valami A tárgyakban nem él külön, dimenziótlanul lapos, megbújva vár a mélyükön a lélekhez hasonlatos. Alakhoz simuló irány, magányos belső létező, lenyomat, sejthető hiány, parányi mágneses mező. Teremtés Itt útifű és kosbor áll... Közelről hintázó rovar, piroslón csillogó bogár, egy kéz rajzolta. Egy vonal, mely a semmitől elkerít, így lett anyag, mozgó, kemény. Lehet csodás, nagy perc ez itt, vagy egyszerű kis fejlemény. Most Az ágak közt pannon derű, a kert érett párát lehel, sötéten lóherés a fű, az árnyékban macskánk hever. Ez versben így lesz évekig. A való fonnyad, szétszalad, egykor majd helyét sem lelik. Öncélú minden pillanat. 2018. április IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET
