Heves Megyei Hírlap, 2018. április (29. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-28 / 98. szám
2018. április 28. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET n Haszonlesői élőnek, holtnak - velem nem bírtok: én vagyok itthon! n Lokodi Imre Juhász Kristóf Olvasóink / Szőcs Géza Ivezérvers tárcája novellája versei ( ) — / rovata Lakatos Mihály • • fa_____' ~ Isten barmainak jelölése (akvarell, papír -1976, magántulajdon) A színésznek legyen titka__ Szűcs Nelli Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész egy kárpátaljai faluból indult felvételizni akkor, amikor először indítottak magyar évfolyamot a kijevi Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ez a szellemi és emberi közeg, amelybe csöppent, nemcsak a művészi pályáját, hanem a világról való gondolkodását is meghatározta. A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Színház alapítói közé tartozik, évekig a debreceni színház közönsége is láthatta számos nagy ívű alakítását, 2013-tól pedig a Nemzeti Színház művésze. Szűcs Nelli azon kevesek közé tartozik, akik a leghétköznapibb helyzetekben is fontosnak tartják a határozott és egyértelmű értékítéletet; akik mindenféle patetikus cikomya nélkül, természetes hangon tudnak beszélni arról, hogy számukra mit jelent a haza, és az életükben hogyan van jelen Isten. JBonczidai Éva — Az édesanyja orosz, ezek szerint önnek is ez az anyanyelve? Hogyan éli meg a nemzeti identitás kérdését?- Amikor a nővérem és én születtünk, anyukánk még nem beszélt magyarul, utána megtanult, mert többet élt Kárpátalján, mint odahaza. Természetes volt, hogy nem azt mondom, hogy anyu, hanem mama, és utána magyarul beszélünk. Először oroszul tanultunk meg beszélni, de ugyanúgy váltottunk magyarra bármikor, nekünk természetes volt ez a kevert nyelv: két szót oroszul, egyet magyarul. Az óvodában is ukránul, magyarul, oroszul énekelgettünk. Két iskola volt a falumban, Tiszaújlakon, de a család úgy gondolta, ahhoz, hogy a gyerek tovább tudjon tanulni, ukrán iskolába menjen. De ott is volt, hogy magyarul súgtunk egymásnak, például matematikából. Megfigyeltem, hogy nem fordítok egyik nyelvről a másikra, hanem ha oroszul beszélek, oroszul is gondolkodom. A lelkem nagy orosz lélek, nagyon nyitott. Édesanyám rendkívül jó ember volt - szoktam is mondani, hogy ami jóság van bennem, azt tőle örököltem, bár édesapám sem rossz ember. A nagyszárnyú lelkem orosz, de az agyam és a szívem a magyarsághoz köt. Ukrajnában most háború van, ahol testvérnépek ölik egymást, ez annyira tud bántani. Fájdalmas dolog, mert Kárpátalján boldog gyermekkorom volt, bár 1972-ben a Szovjetunióban születtem. Gyerekkoromban végignéztem az összes szovjet filmet, és ez lelkesített, elképzeltem, hogy rendőrnő leszek, és hogy küzdők majd az igazságért, de akkor még nem tudtam, hogy az igazság nem az, amit mondanak nekünk. Aztán kinyílt a szemünk a kijevi főiskolán, és megdöbbentünk. A magyarságról való gondolkodás is onnan indult el bennem: mit jelent magyarnak lenni? Sok mindennel kapcsolatban Vidnyánszky Attila nyitotta fel a szememet. Bennem addig ez a kérdés fel sem merült, természetes volt, hogy mi magyarul beszélünk és magyarok vagyunk. A határon túli kifejezést sem 'szeretem, mert nekem ez nem működik. Én a világban élek, nem határok valamilyen oldalain, és magyarnak teremtett a Jóisten egy orosz édesanyával. A tüzép kutyája fölött eljárt az idő. Néha a kerítés mellé'jő és tátog, látszik, hogy ugatna, de nincs hozzá se hangszál, se tüdő. Ilyenkor összenézünk s bólintok, jól van, öregfiú. Kicsit tán szeretem is, bár nincs rajta semmi szerethető. Korcs, szürke szőrzetében fekete-fehér foltok, farka hosszabb, mint kellene, az orra is, ínye petyhüdten lóg. Közös múltunk nem felemelő. Évekkel ezelőtt még ifjú volt, de nem szebb, a befelé tolató teherautó mellett kirontott vicsorogva, mint véreb, a táskámmal védtem magam. A lábam megúszta, ő viszont nem a rakodómunkás felmentő lábát. Ma reggel ismét kijött a nyitva hagyott kapun, de nem támadott, a sínekre ballagott. És elborzadva, sőt sóbálvánnyá meredve néztem, néztük, a vonatra váró közönség mind, amint ott állt, csak állt, és elnézett valahová messzire... Talán várt valamire vagy valakire, mint sokan mások ezen a városszéli állomáson. A szerelvény kétségbeesetten sípolt, csikorgott, fékezett, szinte láttam a mozdonyvezető eltorzult arcát, inas kezét, amint tekeri a féket, és ő csak állt mozdulatlan, állt, és a távolba nézett... A tüzép kutyája ugyanis ma már süket, hallását széthordták a napok. A napok, a munkagépek s a múlt. Aztán az utolsó századmásodpercben őrangyala mégis érte nyúlt. Felsóhajtottunk, az ing hátunkra tapadt. És arra gondoltam, hogy valahol már útban van felém is valami, nagy teste zihál, talán tülköl is, és én - azon a napon - nem fogom hallani. Őt neip, csak azt, hogy valaki hív. Mert az időm lejárt. S a hosszabbításban, ha lesz, már az őrangyal is tudja: munkája fakultatív. folytatás a 3. oldalon |
