Heves Megyei Hírlap, 2018. április (29. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-27 / 97. szám
2018. ÁPRILIS 27., PÉNTEK t SPORT 15 Heynckes és Zidane szerint is éles lesz a madridi visszavágó Nem lefutott ez a párharc Előnyben a Real. Az egyenlítő gól szerzőjét, Marcelót (12-essel) ölelgetik játékostársai Fotó: AFP Közel került a nagy bravúrhoz a Real Madrid: ha egymás után harmadszor is döntőbejut, akkor is történelmet ír, ha ott esetleg nem nyer. Ehhez az elődöntőben nagy lépést tett Münchenben: 2-1-re legyőzte a Bayernt, de a párharc ennek ellenére nem zárult le. Pajor-Gyulai László szerkesztoseg@mediaworks.hu LABDARÚGÁS Jupp Heynckes szemlátomást aggódott. Csapata, a Bayern München úgy kezdett, ahogyan ő eltervezte: irányította a játékot, Kimmich a 28. percben megszerezte a vezetést, Cristiano Ronaldót a védők kivették a meccsből, ám az tényleg okkal aggaszthatta a veterán vezetőedzőt, hogy ■ labdarúgói egymás után hagytak ki több helyzetet is, ráadásul a gyors Arjen Robbent már a 8. percben le kellett cserélni sérülés miatt. A balsejtelmei aztán valósággá váltak. A ragyogóan futballozó madridi balhátvéd, Marcelo remek góllal kiegyenlített a félidő lefújása előtt, és a bajoroknak a szünetben sem sikerült ezt megemészteniük, mert a nem sokkal korábban csereként beállt Marco Asensio révén a félidőt követően az 57. percben a spanyolok megfordították az eredményt. „Komolyan, két gólt ajándékoztunk nekik, magunknak meg egy nagy rakás gólhelyzetet teremtettünk - bosszankodott a mérkőzés után Jupp Heynckes. - Egy BL-elődöntőben sem alakítottunk még ki ennyi gólhelyzetet, pláne egy ilyen csapat ellen nem, mint a Real Madrid. Egyszerűen nem voltunk elég pontosak. A döntő pillanat a spanyolok szünet előtti egyenlítése volt. Mindent megteszünk a jövő héten a továbbjutásért, ez a kötelességünk, egy elődöntő két mérkőzésből áll, és azt követően hirdetnek továbbjutót. Nem érdemeltünk ma vereséget, ebben biztos vagyok. A korai sérülések sem könynyítették meg a dolgunkat.” Valóban, Robben mellett Járomé Boateng, a válogatott védő is hamar kiszállt, őt a 34. percben kellett lehozni, és azóta kiderült, combizomsérülést szenvedett, hat hetet igényel a viszszatérése, vagyis lehet, hogy a világbajnokságról is lemarad. Ez persze azt is jelenti, hogy nem lehet ott a visszavágón, amely csapata veresége ellenére sem lefutott még. A negyeddöntőben például a luventus ennél nagyobb hátrányt dolgozott le, a torinói 0-3-ból csinált 3-3-at, és az utolsó pillanatban kapott tizenegyessel esett ki. Erre gondolt a találkozót követően Zinedine Zidane, a Real Madrid vezetőedzője is: „Elégedettek vagyunk az eredménnyel, de sok problémánk volt az első percekben, nem mi irányítottuk a mérkőzést. Sokat szenvedtünk ma, ha nem volt nálunk a labda. Ribéry rendkívül jól futballozott. Messze még a vége, korántsem elképzelhetetlen, hogy nyer Madridban a Bayern, de nagyon boldogok vagyunk ezzel a győzelemmel. Nagyon jó dolog, hogy Marcelo a mi csapatunkat erősíti, nemcsak a gólja miatt mondom ezt, a védelemben is fontos szerepet tölt be, ráadásul bármikor képes eldönteni egy mérkőzést. A Juventus elleni hazai találkozó után pláne nem érezhetjük lefutottnak a párharcot, máskülönben a Bayern ellen is könynyen rosszra fordulhatnak a dolgok. Szeretünk idegenben futballozni ebben a BL-idényben, és ugyan megvoltak a helyzetei az ellenfélnek, de az első percek után már mi irányítottuk a rangadót.” Arra a felvetésre, hogy egy cserejátékos döntötte el a mécsesét, a korábbi aranylabdás francia ezt felelte: „Amikor huszonöt nagy kvalitású játékosból áll a kereted, mindig választanod kell közülük, és ez így lesz a továbbiakban is.” A pályán elszenvedett vereséget a szurkolók is tetézték Münchenben: miattuk indul fegyelmi eljárás a klub ellen. Többen a pályára rohantak az elődöntő után, két drukker például a Real Madrid sztárjával, Cristiano Ronaldóval próbált meg közös fotót készíteni a pályán, és az sem tetszett az UEFA képviselőinek, hogy a találkozó után a lelátón olyan molinót feszítettek ki a szurkolók, amelyen „sértő üzenet” volt olvasható. Az UEFA tegnapi közleménye szerint az ügyben május 31-én lesz meghallgatás. Bajnokok Ligája, elődöntő BAYERN MÜNCHEN-REAL MADRID 1-2. A visszavágót május 1-jén, kedden játsszák. A Fradi nigeri légiósa, Amadou Moutari nem hagyja cserben a családját Stoplisban nem ment, csak mezítláb Moutari (jobbra) gyerekként csak álmodott arról, hogy az utca pora helyett a füvön rúgja majd a labdát Fotó: Nemzeti Sport LABDARÚGÁS A múlt szombati Ferencváros-Paks (2-2) bajnoki hosszabbításában egy góllal vezettek a vendégek, amikor Amadou Moutari az utolsó pillanatokban az alapvonal közeléből megmentette a labdát, középre húzta, Böde Dániel pedig kiharcolta a döntetlenhez szükséges büntetőt. A jelenet Magyarország legmodernebb stadionjában játszódott le, a vüágszerte ismert sportszergyártó cég által biztosított felszerelésben, kifogástalan gyepszőnyegen. A mai, akadémián pallérozódó fiataloknak ezek a paraméterek természetesnek tűnhetnek, a Fradi nigeri légiósa viszont gyerekként csak álmodhatott arról, hogy egyszer majd füvön, nem pedig az utca porában rúgja a labdát. „Éppen az ad erőt, hogy sohasem felejtem el, honnan indultam - mondta lapunknak Amadou Moutari. - Tizenhat esztendős koromig a szülővárosomban, Arlitban éltem, amelynek egy része sivatag volt. Édesapám bányászként dolgozott, és mindent megtett, hogy a lehető legtöbbet biztosítsa nekem és kilenc testvéremnek. A szüléinkkel együtt ennyien éltünk együtt a három-négy szobás házunkban, sőt, amikor az unokatestvéreim is meglátogattak bennünket, tizenöten voltunk a házban. Elsőre talán szokatlannak hangzik, de az afrikai kultúrában ez megszokott. Amikor apu hozott egy tábla csokit, mindenkinek egy kocka jutott belőle, és örültünk, hogy megoszthatjuk a másikkal. Az iskola után együtt játszottunk, olyanok voltunk, mint egy nagy, boldog család, amelyben mindenki szereti a másikat. Mert az afrikaiak ilyenek: lehet, hogy szegények vagyunk, hogy nélkülöznünk kell, de örülünk, hogy ott vagyunk egymásnak.” A tanulás csak általános iskolásként tudta ideig-óráig lekötni a profi futballkarrierről álmodozó fiatalt, aki a barátaival a város utcáin sötétedésig rúgta a bőrt. Vagy éppen a zoknit Mert amikor nem volt labdájuk, egy nagyobb fuszeklit tömtek tele mindennel, ami a kezük ügyébe került, majd igyekeztek gömb alakúvá formálni. Aztán kezdődhetett a játék, amely előbbutóbb mindig megszakadt. „A poros, homokos utcán játszottunk, így amikor közeledett egy autó, rendre félbeszakadt a meccs. Mindenki mezítláb focizott, így amikor később az első klubomhoz kerültem, levettem a cipőmet, mert nem tudtam benne játszani. Stoplisban újra meg kellett tanulnom futballozni. Mire odáig eljutottam, a szüleim is belátták, hogy nem a tanulás lesz az utam. Pedig anyukám eleinte nagyon leszidott, amikor kerültem az iskolát, ő nemigen tudta hová tenni a focit, nem is nagyon értett hozzá. Amikor látta, mennyire eltökélt vagyok, megbékélt a helyzettel.” Az álom akkor kezdett beteljesülni, amikor egy edző, Frédéric Acista megalapította az Air Football akadémiát Arlitban. Hiába volt azonban gyerekkori álma a profi karrier, eleinte félt attól, hogy szakemberek előtt mutassa meg tudását. Végül az egyik bátyja unta meg a félénkségét, egy nap felültette a kis Amadout a bicikli hátsó ülésére, és meg sem állt vele az akadémiáig. A tehetségére hamar felfigyeltek, így tizenhat évesen elkerült otthonról, tizennyolc évesen pedig Franciaországba, a Le Mans-hoz igazolt, majd a Metalurg Donyeckbe (2014. január), onnan az Anzsi Mahacskalához (2014. július), majd a Ferencvárosba (2017. február) szerződő szélső állta a szavát. Ahogy mondja, az afrikai játékosoknál termé. szetes, hogy segítik otthon élő családjukat, így amióta Európában futballozik, fizetése egy részét mindig hazaküldi. „Mi, afrikaiak nagyon vallásosak vagyunk. Ha Isten megsegített minket, ha megadta nekünk a lehetőséget, hogy karriert csináljunk, kötelességünk segíteni otthon maradt szeretteinknek. Ez a mindennapi munkában is motivál. Egyfelől hajtok a csapatomért, mert szeretném, hogy minél jobb eredményeket érjünk el. Hajtok magamért, hogy később egy erősebb nyugateurópai bajnokságból felfigyeljenek rám. Ezenkívül hajtok a családomért is, mert ha nem teljesítek jól, nem hosszabbítanák velem szerződést, és akkor nem tudom segíteni őket. TUdom, hogy otthon várják a pénzt és számítanak rám, nem akarom őket cserbenhagyni.” A huszonnégy esztendős szélső évente kétszer repül haza, hogy meglátogassa a családját, a hétköznapokban interneten tartja velük a kapcsolatot. A gyökereit, a származását nem feledi. Ennek köszönhető, hogy a kifogástalan gyepszőnyeget, a modern stadiont és a bőrből készült labdát is értékelni tudja. Babják Bence/NS JEGYZET A hoki varázsa Petri k József jegyzet@mediaworks.hu Az utcánkban még csak néhány embernek volt televíziója, amikor először láthattam jégkorong-világbajnoki közvetítést. Kissrácként, ’63-ban fogalmam sem volt arról, hogy ebben a sportágban több csoportban rendezik a vb-t. S mivel a környezetemben sem volt olyan, aki a témában tájékozott, fogtam magam, és elkezdtem Kanadának szurkolni. Nagyon tetszett a tengerentúliak vörös meze. Arról nem is szólva, hogy nagynéném is ott élt már ’56 óta. Mindenesetre nem a kedvenceim nyertek, hanem egy másik piros mezes válogatott, a Szovjetunióé... Ám ettől kezdve magam igyekeztem egyre több információt szerezni erről a sportágról. Persze akkoriban a hazai sportújságokban legfeljebb csepegtetve érkeztek hokihírek. Nem véletlen, hiszen a magyar jégkorong a „harmadosztály” perifériáján vergődött, az előrelépés leghalványabb reménye nélkül. Közben szinte naponta szűntek meg nálunk a klubok, a csapatok. A sport szakemberei (?) azt mondták, drága ez a sport, és el is fordították tőle a fejüket. Megfelelő létesítmények nélkül pedig valóban abszolút idénysporttá degradálódott a jéghoki. Ennek dacára a lebecsült, „alultáplált” magyar hokinak is volt szentélye. A Kisstadion. Sőt, igazi, már-már világraszóló sikere is. A BEK-ben a lebecsült Ferencváros a nyugatnémet Füssent elporolva bejutott Európa hat legjobbja közé. Pechemre én a következő évben, az osztrák Klagenfurt elleni meccsre mentem ki. Annyian szorongtunk a Kisstadion lelátóján, hogy a szakadó esőben csak a vállam ázott el. Aztán az első Fradi-gólnál a tömeg erejét is megtapasztaltam. Az ünneplés közben egészen a palánkig szorultam, anélkül, hogy leért volna a lábam. Majd a szurkolói szívóhatásnak köszönhetően egy-két perc múlva már ismét a helyemen, a talpamon álltam, miközben Póth Öcsit éltettem. Végül döntetlen lett, az újabb zöld-fehér bravúr elmaradt - de a meghatározó élmény máig hat. Óriási érzés volt, amikor épülni kezdtek a jégcsarnokok. Ott voltam, amikor a dunaújvárosi Kercsó-csapat sihederjei megnyerték a bajnokságot, és akkor is, amikor az Álba Volán húsz-huszonöt év után visszavágott a Fradiért a Klagenfurtnak a székesfehérvári csarnokban. És a legnagyobb csodát is láthattam, amikor Szapporóban nyerve feljutott a válogatott a világ legjobbjai közé... Ne feledjék, most már mindig oda igyekszünk, erről álmodunk! A hokivarázs pedig azóta is tart, mégpedig zsúfolt lelátók előtt.
