Heves Megyei Hírlap, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-24 / 70. szám
8 iroErm^nTTjnagmiiffl helyőrség LENGYEL OLVASÓNAPLÓ Demeter Szilárd „...ne ítélj. írd le a saját reakciódat. Soha ne az íróról beszélj, ne is a művéről, csakis saját szembesülésedről a művel vagy az íróval. Saját magadról nyugodtan írhatsz” - írja Witold Gombrovicz a Naplójában, és ez egy olyan gondolat, ami eltalált engem. A lengyel irodalommal - gondolom, mint sokan mások - Henryk Sienkiewicz Quo vadis című regényén keresztül kerültem kapcsolatba. Az ántivilágban ott figyelt ez a bazi vastag mű a szüleim polcán. Sienkiewicz nem fogott meg, az egyetlen dolog, amire máig emlékszem belőle az az, hogy hiányzik az eleje. A három átok kölök közül valamelyikünk csonkíthatta meg még bébiolvasó korunkban, színes ceruzával is kidekoráltuk. Azóta sem tudom, hogy kezdődik a regény, és most már nem is fogom pótolni, jobb ez így nekem. Ugorgyunk. Lázadó kamaszkoromban a székelyudvarhelyi könyvtárban jött szembe velem Witold Gombrovicz. Transz-atlantik / Pornográfia, ez állt a könyvborítón (Magvető, 1987), khm, könyvtárban, nyílt polcon pornográfia, na, mondom, ezt megnézem. Semmit se tudtam a szerzőről. És ez sokáig így is maradt, mert nem az fogott meg Gombrowiczban, amit írt, hanem az, ahogyan írta. Kitolt a komfortzónámból, így is lehet a szöveghez nyúlni, így is lehet a világra nézni, bólintottam nagyokat, máig hatással van rám. Azóta beszereztem minden magyarul hozzáférhető könyvét, és keresem Gombrowiczban Gombrowiczot. Aztán megjelent a Naplója (1953-1956., Kalligram, Pozsony, 2000), kész felüdülésnek számított. Az ezredfordulón fejeztem be a filozófia szakot Kolozsváron, tele volt a fejem mindenféle hiánnyal, mert az egyetem négy éve csak arra volt jó, hogy rádöbbenjen az ember, mennyi mindent kell még elolvasnia. Ebben segített Gombrowicz, például tőle tanultam meg, hogy a jó könyv az, amiről három év múlva is beszélnek, így azóta minden friss, körülhájpolt mű esetében megvárom a kötelező három évet. Ha még beszélnek róla, akkor esetleg elolvasom. Az ezredforduló más vonatkozásban is új pályára állított, friss végzősként a Korunk kulturális folyóirathoz kerültem filozófiai Könczey Elemér karikatúrája szerkesztőnek. Szerkesztőségi feladatként három évig írtam olvasónaplót, nagy volt a szórás, így került a kezembe Ryszard Kapuscinski is. Szövegélmény volt a javából, a tudósításaiba beszüremkedett az élet. Az Ében című könyvét olvastam elsőként (Széphalom Könyvműhely, 2000), Afrikáról szól, és minden során éreztem, hogy ott járt, nem a szállodából írta a tudósításait. Kapuscinski Afrika-képe olyan volt, mintha gyomron vágtak volna. Pedig akkor még szó sem esett a migrációról. De azt érezni lehetett, hogy a fekete kontinens robbanásközeli állapotban van. Hogy mit adtunk nekik mi, rómaiak? Két - metaforaértékű - tárgyat, amelyek az afrikai kontinensen általánosan elterjedtek: a műanyag tálat és kannát - no meg a sorozatgyilkolásra alkalmas fegyvereket. Mindkettő napi használatban van azóta is. Végezetül, hogy vidámabb vizekre evezzünk, meg kell emlékeznem a számomra legnagyobb sci-fi íróról, Stanislaw Lemről. Imádom a scifit, képes vagyok még a legrosszabb regényt is végigolvasni ebben a műfajban. És közben nagyon-nagyon sajnálom, hogy Lem teljes sci-fi univerzuma csak négy vaskos kötetre rúg. Minden rossz sci-fi helyett egy Lem-regény - ez lenne a világmindenség harmóniájának kulcsa. Apropó, Lem: a Kiberiáda döbbentett rá arra, hogy mennyire jó fordítóink vannak. Addig valahogy természetesnek tűnt ez nekem. De amit Murányi Beatrix Lem (és Mrozek!, tényleg, még ő is kedvenc) műveinek magyarításából kihozott, az már művészet. Sajnos, nem tudom, hogy hol él Murányi Beatrix. De ha valaki kedves olvasónk esetleg ismerné, kérem, tolmácsolja neki legnagyobb tiszteletemet és nagyrabecsülésemet. A fordításain keresztül zúgtam bele véglegesen az anyanyelvembe. ffWcBliTSB TÜNDÉRMESE Messze, messze, az Üveghegyen túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, Csodaország legtávolabbi csücskében a jó tündérek királynőjük vezetésével tiszteletüket tették a kis hercegnő bölcsőjénél. Amint körülvették őt és figyelték szendergő kis arcocskáját, királynőjük így szólt a tündérekhez: — Adományozzátok neki a tudásotok és tehetségetek szerinti legnagyobb ajándékot! Az első tündér az alvó gyermek fölé hajolt és e szavakat mondta: — Én a szépség varázsát adományozom neked. Csodát teszek veled - aki arcodra veti pillantását, úgy érzi majd, mintha pompás tavaszi virágban gyönyörködne. — Én fényes, tengermély szemeket adok neked - szólt a második. — Én a fiatal, sudár pálma hajlékony termetét adományozom neked - folytatta a következő. — Én pedig a föld mélyében rejtőző nagy aranykinccsel ajándékozlak meg - fejezte be a negyedik. A királynő elgondolkodott egy kicsit, majd a tündérekhez fordult, és így szólt hozzájuk: — Az emberek és virágok szépsége múlandó. A szemek ragyogása kialszik a fiatalsággal együtt, de még fiatalkorban is gyakran megtelik könnyekkel. A vihar kidönti a pálmát, a szél félbetöri sudár alakját. Az aranykincs, melyet nem osztanak szét az embereknek, gyűlölködést szít, amelyet pedig szétosztanak, az kiüríti gazdája kincsestárát. Tehát a ti ajándékaitok mulandók. — Mi létezik az emberben, ami maradandó? Te mivel ajándékozod meg őt, ó, királynőnk? - kérdezték a tündérek. — Én jóságot adományozok neki. A nap ragyogóan fénylik, de ha nem melegítené a földet, akkor gyászo-Henryk Sienkiewicz san hideg világító égitest lenne csupán. A szív jósága ugyanolyan, mint a nap melege: életet ad... A szépség jóság nélkül olyan, mint a virág bibe nélkül vagy a kegyhely szentség nélkül. A szemetek ámulattal tekinthet egy ilyen szentélyre, de a lelketek nem találhat megnyugvásra benne. Jóság hiányában a gazdagság az önzés szegletköve lesz. Még a jóságot nélkülöző szerelem sem több felcsapó lángnál, amely perzsel és pusztít. Tudjátok meg, hogy míg a ti adományaitok mulandók, a jóság örök; olyan, mint a forrás, amelyből minél több vizet merítesz, annál bővizűbbé válik. A jóság tehát az egyetlen kincs, amelyet nem lehet kiüríteni. Ezeket mondván a királynő az alvó gyermek fölé hajolt, kezét a szíve fölé helyezte és így szólt:-Légy jó! (Sutarski Szabolcs fordítása) A FORDÍTÓ JEGYZETE Henryk Sienkiewicz (1846-1916) 1905-ben irodalmi Nobel-díjat kapott kiemelkedő epikai munkásságáért - a közhiedelemmel ellentétben nemcsak az ötven nyelvre lefordított és hetven országban terjesztett Quo vadis című művéért, hanem a többi világhírű regényéért is (pl. Tűzzel-vassal, Özönvíz, A kislovag, Kereszteslovagok, Sivatagon és vadonban). A kiváló író a korai alkotói korszakában meséket is írt. Henryk Sienkiewicz a három részre feldarabolt történelmi Lengyelország keleti vidékén született, amely akkor Oroszországhoz tartozott. Nagy patrióta volt, ez vezérelte íróként is. A Nobel-díj átvételekor a következőt mondta: „Lengyelország szülötteként mondhatom, ez a kitüntetés különösen értékes hazámnak, amelyet már halottnak nyilvánítottak. Ez pedig most egyike az ezernyi bizonyosságnak, hogy mégis él. (...) Hirdették a végső leigázását, és íme a jel, hogy képes újra győzni." Sienkiewicz az I. világháború befejezése előtt két évvel halt meg Svájcban, így végül is nem érhette meg Oroszország, Németország és Ausztria vereségét, mely által Lengyelország viszszanyerte függetlenségét. LAPSZÁMUNK SZERZŐI Demeter Szilárd (1976) író, rockzenész Herbert, Zbigniew (1924-1998) költő, esszéista és drámaíró Karasek, Krzysztof (1937) költő, esszéista és kritikus Kornhauser, Julian (1946) költő, szerkesztő és irodalomtörténész Kovács István (1945) Magyarország Babérkoszorúja díjas író, költő és polonista Rymkiewicz, Jaroslaw Marek (1935) költő, esszéista és drámaíró Sienkiewicz, Henryk (1846-1916) Nobel-díjas író, újságíró Sutarski, Konrad (1934) mérnök, költő, író, műfordító és publicista Zagajewski, Adam (1945) Janus Pannonius-díjas költő, esszéista IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 2018. március
