Heves Megyei Hírlap, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-24 / 70. szám
folytatás az 1. oldalról | helyőrség interiu Fotó: Szöllősi Mátyás A legemlékezetesebb kép az volt, amikor a bank tetejéről a felkelők ledobták azt a berendezést, amelylyel a titkosszolgálat a Szabad Európa Rádiót zavarta. Ez volt a szabadság első fuvallata.- Hogyan viszonyult a magyarországi forradalomhoz? Miként emlékszik vissza erre?- Amikor meghallottuk a hírt, hogy fegyveres harc tört ki Budapesten, mindenki nagyon meglepődött, lelkesek voltunk és szolidárisak. Elkezdődött egy akció, lehetett vért adni a magyaroknak. Ez tömegessé vált, egyik ember vonzotta a másikat, remekül megszervezték, azt hiszem, a Vöröskereszt által. Poznanban is volt lehetőség vért adni, én is adtam. Ma már azt is tudjuk, hogy az első vérszállítmányok még katonai repülőgépeken indultak, tehát a legfelsőbb vezetés akaratával, beleegyezésével történt mindez. Amikor a Duna Televíziónak dolgoztam, erről is készítettünk filmet.- Tarisznyájában ott lapult az 1956 utáni lengyel kultúrát átható szabad légkör emléke. Hogyan alakulhatott ki ez a szabadabb légkör egy szocialista országban?- Nálunk a politikai visszavonulással ellentétben a kulturális élet virágozni kezdett, olyan erővel, hogy ezt nem tudták a kommunisták megállítani. Bár néhány folyóiratot betiltottak, ettől függetlenül a beinduló szellemi forradalmat nem tudták leállítani, így többek között a filmművészetben és a színházakban is, az irodalomban és a képzőművészetben is olyan erős mozgalom indult meg az akkori fiatal nemzedék részéről, amit nem sikerült elfojtani.- Költővé válása is ebből a szabadságérzésből fakadt?- Igen. Az első verseim 1956-ban jelentek meg, és alapítója voltam egy poznani irodalmi csoportosulásnak, amely még 1956 októbere előtt indult, Wierzbak néven. Nyolcán alapítottuk. A következő évben elindítottunk egy országos lengyel költészeti fesztivált Poznanban. Ezt 1961-ig évente megrendeztük, ennek köszönhetően bizonyos hírnévre tettünk szert, minket is meghívtak más városokba. Mi voltunk az ’56-os nemzedék.- Hogyan került kapcsolatba Magyarországgal? Hogyan vált félig magyarrá?- 1960-ban egy tanulmányúton jártam először Magyarországon, akkor ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel, Györgyivel, aki egyébként zenetanár. Két évvel később összeházasodtunk, majd egy rövid poznani és varsói kitérőt követően, miután állást ajánlottak nekem Budapesten a Mezőgépfejlesztő Intézetnél, 1965-ben Magyarországra költöztünk.- Melyek azok az élmények, amelyek a leginkább fontosak magyarországi életéből?- Eleinte a leginkább az fogott meg, hogy mennyire más gyökerekből táplálkozik a magyar kultúra, mint a lengyel. Itt elsősorban az ázsiai gyökereire, hagyományaira gondolok. Azután a mérnöki munkát említeném. Magyarországon ak2018. március koriban rendkívül magas színvonalú volt a nagy hagyományokkal rendelkező zöldség- és gyümölcstermesztés. Én erre specializálódtam, és jelentős sikereket értem el különféle termésbetakarító (pl. paprika, zöldborsó, paradicsom) gépek fejlesztésében. Egyik kombájnunk (ez kollektív munka volt, az én vezetésemmel) elnyerte a Budapesti Nemzetközi Vásár fődíját. A harmadik fontos élmény, hogy érkezésemet követően rövidesen bekapcsolódtam a magyar költészeti életbe, de egyúttal viszszataláltam a lengyel irodalomhoz is.- Mindez hogyan történt?- Varsóba költözésemkor egyre távolodtam az írástól, mert a munkám nagyon lefoglalta az energiáimat, ám amikor Magyarországra jöttem, előtte több lengyel kulturális és irodalmi lappal megbeszéltem, hogy küldök nekik verseket, illetve a magyar kulturális életről beszámolókat, cikkeket. Ennek köszönhetően kezdtem újra többet írni, kezdtem visszatérni a költészethez és versfordításokkal is jelentkeztem. Magyarországon 1975- ben jelent meg a második önálló verseskötetem. Sok magyar költővel kerültem kapcsolatba a fordításaim miatt, illetve ők is kezdték fordítani az én verseimet (Csoóri Sándor, Weöres Sándor, Tornai József, Fodor András és mások). Ez a kötet Sutarski Konrad versei címmel jelent meg az Európa Kiadó gondozásában, az Új pegazus sorozatban, amely a világlírát mutatta be. Jók voltak a recenziók, ennek visszhangja Lengyelországba is eljutott.- Kik voltak önre a legnagyobb hatással?- Közvetlenül senki. Ettől függetlenül a leginkább talán Weörest és Csoórit tiszteltem. Weöres univerzális lírikus volt, aki bármilyen stílusban tudott írni. Az ő költészete nagyon megérintett, írtam is erről egy esszét a Napútnak 2013-ban, Találkozásaim Weöressel címmel. Csoóri volt a perlekedő költő, aki nem értett egyet a szocializmussal, vitatkozott a hatalommal, ő érdekes volt politikus költőként, mint Lengyelországban Zbigniew Herbert. Róla tavaly a Hitelben jelent meg írásom.- Úgy tudom, a határon túli magyar költészet lengyelországi megismertetésén is fáradozott.- Igen, de ez először, a szocializmus alatt még nem sikerült, attól tartott a lengyel kiadó, hogy sértenénk a szomszédaink érzékenységét. Végül a már kész kis kötet csupán a rendszerváltás után jelent meg lengyelül 1991-ben, bővített kiadásban pedig 2007-ben a Magyar Naplónak köszönhetően.- A rendszerváltás után vezette a Lengyel Intézetet, dolgozott a Duna Televíziónak, volt a magyarországi lengyel kisebbségi önkormányzat elnöke, és tudtommal ön alapította a Magyarországi Lengyelség Múzeumát és Levéltárát, amely most is működik. Felsorolni is sok, mindez bizonyára hatalmas munkabírást kívánt. A munkakedve viszont a mai napig sem csökkent. Jelenleg mivel foglalkozik?- Mostanság egészen mással. „Átnyergeltem” a történelemre. 2014-ben a kőbányai lengyel iskolánk felkért arra, hogy írjam meg Lengyelország történetét magyar vonatkozásokkal. Ez az iskola tankönyvévé vált, majd elkészítettem a kibővített magyar és lengyel nyelvű változatát, most jelenik meg a könyvesboltokban. Említetted a múzeumunkat. El kell mondanom, nagyon fontosnak tartottam, hogy ez az intézmény létrejöjjön. Küldetése eleinte még csak a magyarországi lengyelség történetét volt hivatott bemutatni, ám az épület bővítését követően stratégiánk részévé vált, hogy a lengyel-magyar történelmi és kulturális kapcsolatokat is megjelenítsük állandó kiállításunkban.- Publicisztikáit olvasva feltűnt, hogy egyre többet foglalkozik a globalizmussal és az iszlám terjedésével, valamint a költői felelősség kérdésével.- Ezek most véleményem szerint a legégetőbb kérdések. Összeállítottam egy verseskötetet, amelyben a globalizmus terjedése és az iszlám térhódítása ellen emelek szót. Sok esszét, cikket írtam ebben a témában, civilizációs verseket is publikáltam. A világ, illetve Európa veszélyben van, jelenkori problémáit igyekszem elemezni és leírni. E tekintetben a nagy történelmi öszszefüggésekben való gondolkodás segít. És mi a költő feladata napjainkban? Igyekszem a társadalom figyelmét is felhívni erre a fenyegetésre, mert a küzdelem nemcsak a múltat hatotta át, jelenleg is zajlik a harc. Napjainkban még nagyobb veszélyben van a kultúránk, a létünk, mint egykor. A költő feladata pedig rendkívüli, hiszen a szava puskaporos hordó.- Miben nyilvánul meg a költői felelősség?- A XIX. században, a nemzeti liberalizmus korában a költőóriások, olyanok, mint Byron vagy Petőfi, nálunk Mickiewicz, a nemzeti függetlenségért, az önálló nemzetállamért emeltek szót. Hatalmas szerepet játszottak a véleményformálásban, sokkal inkább előtérben voltak, jobban figyeltek rájuk, mint a későbbi korokban. A költő akkor az értelmiség csúcsán ált. Mindez megváltozott a II. világháború után a nyugati demokráciák világában. A költők elvesztették azt a fajta politikai szerepüket, ami a szovjet érdekszféra országaiban alkotó társaiknak még jellemzőjük volt, például Illyés Gyulának, Csoóri Sándornak vagy Lengyelországban Zbigniew Herbertnek. A rendszerváltás idején azt hittem, mi is a nyugati útra térünk, itt is megváltozik a költői szerep. Egy ideig úgy is nézett ki, hogy így lesz, de aztán jött a világválság és az iszlám, illetve a globalizmus térhódítása. Megint van feladatunk.- Meg tudja ragadni azt a pillanatot, amikor ezzel a kérdéssel kezdett foglalkozni?- A gazdasági világválságot követően, 2008 után, mert akkor a globalista elit jobban megmutatta az igazi arcát. Bár voltak korábbi jelek is, például az 1989-es washingtoni egyezmény révén, de még nem láthattuk a globalizmus valódi ábrázatát ilyen élesen kirajzolódva, mint ma. Eltűnődhetnénk, hogy az uniós csatlakozás idején, 2004-ben hogyan vélekedtünk a belépésről, mit vártunk az uniótól - hogy az állam gondoskodó állam legyen, ahogy az unió megálmodói, Robert Schuman francia külügyminiszter és Konrad Adenauer német kancellár képzelték -, és most mit gondolunk róla. Jelenleg úgy tűnik, Európa nem kétsebességű lesz, hanem ismét kettészakad keleti és nyugati részre. A Nyugat iszlamizálódik, és valószínűleg már elveszett. Üresség van a nyugati emberek lelkében, betegek az ottani társadalmak. Közép-Európa, a V4-ek olyan védőbástya szerepet tölthetnek be ismét- lengyel és magyar vezetéssel -, mint egykor, közös történelmünk során már oly sokszor, gondolok itt a tatárokkal szembeni védekezésre és a török terjeszkedés elleni hosszú, évszázados harcokra. Talán ezért vagyok még mindig ilyen aktív, azért írok s emelem fel szavam e kérdésekben, mert a súlyos gondok közepette lelkesít, ami az elmúlt években itt, Magyarországon és Lengyelországban történt, történik. Számomra óriási élmény, hogy idős koromra, egy politikailag és gazdaságilag is nyomasztó időszak után, 2010-től (Lengyelország 2015-től) a magam érzései, a világról alkotott képem találkozott az ország vezetésének politikai víziójával. És ez igaz választott és szülőhazámra nézve is. Mindez hatalmas reménnyel tölt el a térség jövőjét illetően. KONRAD SUTARSKI Lengyelország történelme magyar vonatkozásokkal M f RY RATIO IRODALMI KULTURÁLIS MELLÉKLET I * r 1 V
