Heves Megyei Hírlap, 2018. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
2018-02-24 / 47. szám
8 iiiMmi'anffinagmai helyőrség SZÉLJEGYZETEK ARANY JÁNOSHOZ (VI.) Lövétei Lázár László 6. nagyszünet Hecc, hecc! Utcahosszat bőg a szegény marha, Nincsen kedve menni vágópadra, Kínosan küzd öt-hat szelindekkel: Életiért még öklelni is mer! Gyepű megöl vicsori szomszédok Gyönyörködve nézik a játékot... A mészáros ebeit kapatja, Ráadásul magát is mulatja. (1850) Civilizáció Ezelőtt a háborúban Nem követtek semmi elvet, Az erősebb a gyengétől Amit elvehetett, elvett. Most nem úgy van. A világot Értekezlet igazgatja: S az erősebb ha mi csínyt tesz, Összeül és - helybenhagyja. (1877 után) Ha valaki létrehozná a Nemzetközi Verstéma-kutató Intézetet, érdekes következtetésekre juthatna. Kiderülhetne például, hogy a világköltészet egyik legfontosabb témája (mondjuk, közvetlenül a szerelem előtt/után) a háború. Hogy mivel magyarázható a költők vonzódása a háborúhoz, arra én nem tudok válaszolni, az viszont tény, hogy a „háborús versek” Arany János esetében is az egyik legfontosabb helyet foglalják el az életművében. (Főleg akkor, ha - huncut módon - a lelki háborúval foglalkozó verseket is háborús verseknek tituláljuk.) A Hecc, hecc! című Arany-verssel nagyon érdekes játék játszható. Minden olvasó könnyen bele tudja magát képzelni a „szegény marha” szerepébe, akinek nincsen kedve vágópadra menni. Mindig előkerül ugyanis egy „mészáros” (a mindenkori Áts Feri), aki ráuszítja kutyáit (a mindenkori Pásztorokat) az áldozatra. De mivel a vers 1850-ben keletkezett, inkább az a valószínű, hogy a „szegény marha” ezúttal a forradalmi magyar népet jelenti, a „mészáros” pedig nem más, mint az osztrák császár, aki „ebeit” (Jellasics horvát bán horvátjait, Avram láncú mócait, Paszkievics herceg kozákjait, Haynau táborszernagy „osztrákjait” stb.) a magyarokra uszította. A Civilizáció című vers az egyik legszarkasztikusabb és legaktuálisabb Arany-mű. Aki hallotta már a „megelőző csapás” szószerkezetet, sejtheti, hogy mire gondolok. Arany egyáltalán nem bízott a békemozgalmakban (lásd erről Gondolatok a béke-kongresszus felől című versét), talán ezért is sikerült olyan keserűre a Civilizáció. De hogy mennyire igaza volt, az egy anekdotával is alátámasztható: „Valamikor a XX. század közepén élt az egyik felcsíki faluban öt verekedős fivér. Vasárnap délutáni »sétáik« alkalmával minden járókelőt helybenhagytak. Egyik alkalommal, miközben épp az egyik szerencsétlent potyolták, megszólalt a legkisebb fiú:- De hát métt ütjük? Nem vétett semmit... A kérdésre rögtön jött a tömör válasz:- Üssed, met még még véthet...” Ezek után, azt hiszem, nem kérdés már, hogy miért írnak a költők háborús verseket. DIVATOS SZOCIALIZMUS A második világháború végéig Budapest igazi divatfővárosnak számított, Párizzsal, Londonnal, Béccsel és Berlinnel emlegették egy napon. Girardi József tervezte Zita királyné koronázási öltözékét, Elsa Schiaparelli és Edward Molyneux járt a magyar fővárosba népi motívumokat tanulmányozni, míg Rotschild Klárát Egyiptomba hívták, hogy Faruk király násznépét öltöztesse. Az 1944-es német megszállás, majd a kommunista hatalomátvétel miatti államosítás azonban véget vetett az aranykornak, és elérkezett a tenyeres-talpas, erőtől duzzadó asszonyság mintaképe, aki praktikus öltözetben vezeti a traktort. A vastag combokat, vagy éppen a hiánygazdaság okán a túlzott soványságot elszabott zsákruhák takarták, amelyeknek közük nem volt a nyugaton hódító New Lookhoz. Rotschild Klára azonban nem hiába volt másodgenerációs divatszabász, kapcsolatait felhasználva alkut tudott kötni a szocializmus felső tízezrével. A politikusok ugyanis hamar rájöttek, hogy a hanyatló Nyugatnak meg kell mutatni a keleti eleganciát - ami a hatvanas évekre a miniszoknya- és Beatles-őrületben égő, lázadó fiatalok ellenpontjaként a vasfüggöny mögött éppen Rotschild Klára koppintásában közvetített, viszszafogott Chanel-sikk lett. A mai napig nem tisztázott, hogy a Horthy-korszak ünnepelt tervezőnője hogyan válhatott 1953-ban a Különlegességi Női Ruhaszalon vezetőjévé, ráadásul úgy, hogy 1952-ben még újságok kritizálták Rotschild munkaadójának, az Állami Textilkereskedelmi Vállalatnak a modelljeit, mert azok túlságosan párizsiasra sikerültek. 1953-tól kezdve (1961- től Clara Szalon) mégis egyre több szocialista diplomatafeleség, színésznő, orvos, tudós járt Dior- és Chanel-koppintásokért Rotschildhoz, aki a párizsi árak ötödéért ajánlotta ugyanazt az életérzést. Ez az ár azonban egy átlag magyar számára megfizethetetlennek tűnt. Rotschild Klára ugyan minden párizsi divatbemutatón ott ült, bejáratos volt Balmainhez, Chanelhez, Diorhoz, Lanvinhez, Patou-hoz, Nina Riccihez, sőt Hubert de Givenchyvel is baráti viszonyt ápolt, de az átlagember alig tudott ruhát venni a havi fizetéséből. Egy 1955-ös felmérés szerint a magyarok tíz százalékának egyáltalán nem volt télikabátja, sok ruházati cikkből csak egy-két darabjuk volt, a nők harminc százalékának pedig csak egy szövetruha jutott. 1956 augusztusában kiderült, hogy a nők tízévente tudnak télikabátra, háromévente szövetruhára költeni, az olcsó kartonruhából viszont évente vehetnek egyet. A Life magazin 1967-ben fényképes riportot közölt a budapesti divatról, amelyben kiderült, hogy a Rotschild-modellek 120 és 400 dollár között kaphatók, miközben az utca embere átlagosan 80 dollárt keres. Ugyanakkor a párizsi ízlés gyakran leszivárgott a kisebb Jancsó Orsolya és olcsóbb varró- és szabónőkhöz, akik silányabb anyagokból, egyszerűbb fazonnal, de akár már hét dollárért is hordható ruhát készítettek. A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években ráadásul virágzott a csináld magad mozgalom, így a Fürge Ujjak, az Ez a Divat vagy a Nők Lapja hasábjain a nagy divatfővárosok sikkjéhez képest némi késéssel (a miniszoknya megjelenésére öt évet, míg Yves Saint-Laurent 1965-ös Mondrian-kollekciójára fél évet kellett várni) megjelenő modelljeivel minden szorgos ujjú hölgy próbálkozhatott. Az anyagok között persze egészen a rendszerváltásig a hiánygazdaság érvényesült, tehát pult alól, csempészáruként minőségibb pamuttal, viszkózzal vagy nagy luxusként selyemmel lehetett elkerülni a poliésztereket. A nyugatról néhanapján hazatérő ’56-os magyarság így is döbbenten látta a nyugati eleganciának a hétköznapokban kissé sárga és savanyú másolatát. A rendszerváltással persze minden megváltozott. Színek és anyagok kavalkádja szabadult a fiatal tervezőgenerációra, akik azonban ezt kevéssé tudták kihasználni. A határnyitással nemcsak nyugati áruk érkeztek, de az olcsó távol-keleti tömeggyártás is, így a magyar textilipar szinte megszűnt létezni. Ez rosszul érinti a tervezőket, akiknek gyártókapacitása szűkös, befektetőik kevesen vannak, vásárlóközönségük pedig túl árérzékeny. Vasfüggöny (részlet) - Terror Háza Múzeum LAPSZAMUNK SZERZŐI Demeter Szilárd (1976) író, rockzenész Kudelász Nobel (1975) író, költő Lövétei Lázár László (1972) József Attila-díjas költő, író, szerkesztő, műfordító Schmidt Mária (1953) Széchenyi-díjas történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója Voloncs Attila (1999) író Lapszámunkat a Terror Háza Múzeum fotóival illusztráltuk. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. február A
