Heves Megyei Hírlap, 2018. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
2018-02-24 / 47. szám
4 helyőrség 13 roza MIRE A HÚSLEVES ELKÉSZÜL Kudelász Nobel ÖRÖK TÉL A POKOLBAN Pataki Tamás Évtizedekig kellett várnunk, hogy játékfilmben is láthassuk a malenkij robotra - szovjet Gupvi-táborokba - elhurcolt 250 ezer honfitársunk, svábok és magyarok történetét. Közülük százezren soha nem tértek haza. Az Örök tél című hiánypótló alkotás nem felülnézetból, hanem egy nő sorsán és megpróbáltatásain keresztül ábrázolja azt a lelki, érzelmi és testi poklot, amely a megszálló embertelen hatalom kényszerítette a legyőzötteket. Nemzeti sorstragédiáink nagy része még mindig hiányzik a filmes repertoárból, pedig a film formanyelve segíthet megérteni, mit is élt át az a sok százezer ember, akiket a származásuk miatt halálra dolgoztattak azért, hogy a német hadsereg okozta károkat jóvátegyék. A magyar filmes szakma még mindig adós egy trianoni békediktátumról szóló játékfilmmel, mely bemutatná, hogyan élték meg honfitársaink a hétköznapokban a világrengető történelmi összeomlást és a változásokat az elszakított területeken és itthon. Az Örök tél a hasonló szemléletű történelmi filmek irányába tett jó lépés. Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró remek színészgárdával forgatott és kiváló operatőri munkával készült filmje bárhol megállná a helyét. A film cselekménye 1944 karácsonyán kezdődik, amikor szovjet katonák egy dunántúli, Tolna megyei sváb faluból elhurcolják a munkaképes nőket „egy kis munkára’', három hét kukoricatörésre. Irén (Gera Marina) a férjét várja haza a frontról, mit sem sejtve köszön el hatéves kislányától és szüleitől, hisz hamarosan úgyis újra találkoznak. Marhavagonokban a Donyec-medencébe, egy munkatáborba szállítják őket, ahol a helyi szénbányában kell kényszermunkát végezniük. Irén találkozik egy Rajmund nevű szabadkai férfival (Csányi Sándor), aki megtanítja őt arra, hogyan maradhat életben a szovjet paradicsomban. Eközben egymásba szeretnek, holott mindketten házasok, és gyerekeik is vannak. A láger feje tetejére állított világában a leselkedő betegségek, a kegyetlenség és a fagy az úr. Aki csak egy pillanat töredékéig is ellankad, az könnyen a halál fia lehet. A film pedig nem csak egy történelmi tragédiának és annak áldozatainak állít emléket - különben csak egyszerű emlékmű volna, egy sűrített memento. Az Örök tél fontos morális kérdéseket is feszeget a szélsőséges élethelyzetekbe került ember állapotáról: segíthetek-e úgy a bajban lévő embertársamnak, hogy közben magamat sodrom veszélybe? Elvonjam-e érte számtól a falatot, hogy netalán magam haljak éhen? Egy kilátástalan, öröknek tűnő állapotban köt-e még a házastársi hűség? Vagy felejtsek el mindent és mindenkit, ne is gondoljak és ne is emlékezzek az otthoniakra, mert belebetegszem és belepusztulok? Elég erőt adnak a kitartáshoz a hitegetések, hogy egy nap mindenki hazatérhet? De mi történik, amikor kiderül az igazság? Ha úgy tűnik, az örök tél soha nem ér véget, és az idő is megfagyott? A filmet a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én 21 órakor a Duna TV sugározza. Aznap délelőtt a bátyám, szokása szerint, kiment az erdőbe ordítani. Amikor visszatért, összetörte a gitárját, és bedobálta a darabjait a kályhába. A csattogásra bejött nagyapám, csípőre tette a kezét, és azt mondta, így valamivel jobban szól, mint amikor pengette. A bátyám visszavágott, hogy majd Bécsből küld képeslapot, holnap indul. Nagyapám megkérdezte tőle, nem zavarja-e, hogy ezt már ezerszer hallotta. A bátyám ekkor felém fordult, és megkérdezte, mit hozzon nekem. Azt mondtam, hogy banánt meg Pepsi-Colát. Bólintott. Az ablakon át láttam, hogy apám nekitámasztja a kapanyélre erősített német rohamsisakot a fabudi oldalának, letopogja bakancsáról a havat és bejön. A kályha mellé állt melegedni, és megkérdezte a bátyámat, hogy a kommunistákat szidta-e az erdőben. Ahogy mindig, felelte a bátyám. Lejárt az idejük, mint azoknak, szólt közbe nagyapám, és kibökött a sisakra. Meglátjuk, mondta a bátyám, ha mégsem, akkor átússza a Dunát, de úgyis elmegy Bécsbe, holnap indul. Elment-e az eszed, kérdezte apám, be van fagyva. Még jobb, felelte a bátyám, akkor a jég alatt úszik, észrevétlenül, úgy nem lőhetik bele a folyóba, különben sem úgy tervezte ő, hogy a kék Dunában kering. Ekkor kopogtak, és bejött a sánta szomszédasszony, Paluskainé, egy csirkefejjel a kezében. Azzal mutogatott a szekrény felé, és mondta, hogy kapcsoljuk be a tévét, mert megváltozik a világ, nem kéne lekésni. Apám megkérdezte, hogy az öreg Gebefügi - Isten nyugtassa - jóslatára gondol-e. Igen, arra, mert a rádióban hallotta, hogy Csáut elfogták. A tévét a vitrin ajtós részében tartottuk. Nagyapám valamit súgott a szomszédasszonynak, de apám, miközben kinyitotta a szekrényajtókat és bekapcsolta a készüléket, a válla fölött hátraszólt, hogy mit mondott az orvos az italról. Villant a képcső közepe, de fekete maradt egyelőre: a lámpáknak idő kellett, hogy bemelegedjenek. Paluskainé elnézést kért, mondván, épp akkor csapta le a fejét, amikor meghallotta a hírt, mármint a csirkéét. Hozzátette, átjönne a férje és a kislányuk is, ha nem gond. Megint kopogtak. A boltos Tófei volt a feleségével, azt mondta, telefonon megfenyegették, de nem akarnak zavarni, ha... Apám intett, hogy jöjjenek. Időközben megjelent az adáskép: pulóveres emberek zsúfolódtak össze egy stúdióban, és egymás szavába vágva beszéltek. Volt náluk zászló is, de a közepén, a kivágott címer helyén lyuk tátongott. Nekem erről a vékony budipapír jutott az eszembe, amikor törlés közben átmegy az ember ujja rajta. A bátyám kinyitotta a kályhaajtót, sajnálkozva nézte az elszenesedett gitárnyakat, amelyről felfelé kunkorodtak a bundok, mint egy döglött holló karmai. Ekkor betoppant Paluskai és lánya, Márti, akivel azonnal behúzódtunk az asztal alá játszani. Paluskainé fölemelte a csirkefejet. Javasolta, hogy áthozza a csirke többi részét is, és főz húslevest. Tófeiné azonnal társult. Harmadikként utánuk csoszogott nagyapám, mondván, megmutatja, mi hol van a kamrában, de nyilván csak a pálinka járt a fejében. Apám, Tófei, Paluskai és a bátyám félkörben leültek a tévé elé, Márti meg én továbbra is mögöttük, az asztal alatt gubbasztottunk, és időnként csókolóztunk, csak annak a rakás fekete-fehér, pulóveres, munkaköpenyes és zakós embernek a tekintete zavart, akik ott tolongtak, olyan sokan, hogy kidagadt a tévé két oldala. A konyhából edénycsörömpölés, vízcsobogás harsány hangjai hallatszottak. Apám felhangositotta a tévét, tankokat mutattak az utcán, meg fegyveres embereket, akik lövöldöztek egymásra. Megszólalt apám tizenhat dallamos Montana kvarcóráján a Mexikói hegyek alatt, és apám kiordibált nagyapámnak a konyhába, hogy a gyógyszert vegye be. Nyugatnémetből hozzák neki, magyaráztam Mártinak, nemsokára lesz itt is, meg banán és Pepsi-Cola, de csak nevetett, mondtam, akkor kérdezze meg. Tófei hanyagul hátraszólt a válla fölött, hogy lesz minden, IS. Paluskai kiordibált a konyhába, hogy hallod-e, anyád, milyen Gubán cipő! Le se köpöd, olasz tűsarkúban jársz majd a templomba! Az asszonyok kint nevettek, a férfiak bent, oldott lett a hangulat, Tófei előhúzott egy csomag arany Kentet, körbekínálta. Apám nagyvonalúan rákacsintott a bátyámra, aki még csak tizenhat volt, hogy vegyen ő is, nekem meg intett, hogy pattintsam meg az ablakot. A boltos három szálat nyomott a kezembe, a konyha felé intett, de apám egyet elvett, és a füle mögé szúrta, mondván, az öregnek tilos. Odakint javában Totyogott a leves, Paluskainé hazudott, a tyúk már régen meg lehetett kopasztva, de húszháznyira a faluban csak nekünk volt tévénk, valami okkal be kellett kéredzkednie. Mire viszszaértem, mindenki állt. Gondoltam, himnusz, mint az iskolában, de nem: eltűnt a tömeg a tévéből, csak egy szemüveges, mérnökszerű ember volt ott, és nagyon izgatottnak tűnt. Elkapták, mondta apám, és a férfiak úgy meredtek a képernyőre, kissé előregörnyedve, mintha tájfutás rajtját várták volna, furcsamód a szájuk sarkában lógó cigarettával. És ekkor megtörtént a csoda: a tévéből puskaropogás hallatszott, a képernyőt sűrű füst árasztotta el, egy pillanatra azt hittem, elromlott, kiégett. Gyors vezényszavak hallatszottak, majd a kamera megindult a ködön át, és előbb felderengett, majd egyre világosabban láthatóvá vált egy fal, tele golyók ütötte lyukakkal, a tövében pedig két ruhabála feküdt, de ahogy közelebb ért az operatőr, már világosan látszott, hogy voltaképpen két ember, akik kicsavart végtagokkal fekszenek a földön, és ahogy néztem a mozgó, remegő képet, úgy tűnt, mintha az a vékony patak, amelyik az egyik test alól indulva hosszan folyt, át a poros udvaron, pirosra vált volna, pont mint disznóvágáskor, a fal pedig mustárszínű lett, a lőporból és a falakat megszaggató lövedékek nyomán terjedő vakolatporból képződött ködfelhő mögül előbukkant egy tenyérnyi zöld folt is, az enyhe decemberben serkenő fű színe. Az öreg Gebefüginek tehát igaza lett, ha lelövik Csáut, színes lesz az adás, ezt várta mindenki, ám amint a felnőttekre néztem, azonnal láttam, hogy csalódottak, hogy nem látják, amit én, nekik nem színes, és nem értettem, miért nem, hiszen a napnál is világosabb, színekben mutatják, hogy meghaltak, Csáu meg a felesége, és ami délelőtt még nem volt az, most már biztos, például hogy lesz banán, meg Pepsi-Cola, gyógyszer, gitár és arany Kent mindenkinek, ez lesz az igazi aranykorszak, csak az bántott, hogy anyám ezt nem érhette meg, az nem, hogy apámék egy kicsit kiábrándultán zökkentek vissza a székre, egymásra bólogatva, hogy deviszont legalább lelőtték, és Tófei épp egy újabb kör Kentet osztott szét nagylelkűen, amikor ebbe az idilli képbe belerecsegett Paluskainé hangja a konyhából:- Kész a leves! Az akció fedőneve: Lenin - Német pénzzel Oroszország ellen, időszaki kiállítás a Terror Háza Múzeumban IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. február V
