Heves Megyei Hírlap, 2016. december (27. évfolyam, 282-307. szám)

2016-12-17 / 296. szám

14 CSALÁDI KINCSESTÁR 2016. DECEMBER 17.,.SZOMBAT Csillámporos, kedves erdélyi emléktöredékek között kalandoztunk Otthonról mindig hazavágyik Dósa Csilla gyermekkori emlékeit a lelkében hordozza, ám otthon, Parajdon egy csillámporos szentélyben őrzi a régi-régi relikviákat Egy havas téli napon, forró tea mellett röppentünk visz- sza a múlt század hetvenes éveibe. Abba az időbe, ami­kor Dósa Csilla még kicsi lány volt. Barta Katalin katalin.barta@mediaworks.hu EGER Amíg a hangulatos kávé­zóban a gőzölgő gyümölcsteá­ra várakozunk, egy kincses- ládika kerül elő a táskájából, majd két gyönyörű, 1970-es kiadású mesekönyv: a Csipke­rózsika és a Hamupipőke lan­dol az asztalon. Mohón ka­pok a kiadványok után, hi­szen gyermekkorom kedvenc figurái - kastélyok, királylá­nyok - hajolnak ki, elevened­nek meg a színes, kemény táb­lákból. Beszélgetőtársam, Dó­sa Csilla, az egri Babszem- jankó Színház díszlettervező­je elmosolyodik a lelkesedé­sem láttán. Szó nélkül is ért­jük egymást: elvégre nagy kö­zös kedvencekről van. A falá­dika is kinyílik, s előkerül be­lőle egy régi-régi, ronggyá ol­vasott, megfogyatkozott ol­dalszámú, kisméretű Biblia, s egy időtlen, drótkeretes szem­üveg, amelynek egyik lencsé­je hiányzik.- Ezek a legféltettebb kin­cseim - forgatja az okulárét a kezében. - Az ük-üknagyapá- mé volt és generációról gene­rációra öröklődött. Erdélyben, Parajdon nőttem fel. A szem­üveg sokáig drága portéká­nak számított, így ezt az egy darabot kézről kézre adták, megörökölték a családtagok. Univerzális eszköznek számí­tott... A könyvekről csak any- nyit, hogy amikor a színház­ban Az ördög három arany hajszála című darab díszlete­it terveztem, akaratlanul azt a pólyás babát is beillesztet­tem a háttérbe, amely a Csip­kerózsika első lapján találha­tó. Csak később, a könyvet vé­letlenül újra fellapozva cso­dálkoztam rá a két figura ha­sonlóságára. No, ennyit ar­ról, hogy milyen lenyomato­kat hagy az emberben néhány meghatározó gyermekkori emlék - mondja nevetve. Márpedig Csillának bőven van felidézni való élménye. Megbabonázva hallgatom. A hosszú nyarakat Kibéden, a Parajdhoz közeli kis faluban töltötte a nagyszülőknél. Imá­dott a mezőn kószálni, a házi­állatokat etetni, a kertben ten- ni-venni, a nagymamától ész­revétlenül megtanulni min­den növény nevét és gyógy- hatását. Sokáig hírből sem is­merte a gyógyszereket, mert a nagyinak minden bajra volt egy maréknyi varázserejű fü­ve. Mivel a nagymama és az édesanyja is a postán dolgo­zott, a kislány gyakran üldö­gélt a hivatalban, és boldogan stemplizett. A pecsétnyomó határozott koppanására a bo­rítékokon még ma is jól emlé­kezik. Akkoriban úgy gondol­ta, hogy az igazán fontos em­berek íróasztalok mögött ül­nek és naphosszat komoly arc­cal blankettákat töltenek ki, utalványoznak. Jóval később ébredt rá, hogy az élet azért ennél színesebb is lehet. Aztán, ahogy csepere­dett a kicsi lány, jöttek a na­gyobb kalandok, a nevelő ap­jával megtett emlékezetes ki­rándulások. Ilyen volt az is, amikor hétévesen először tet­tek buszos körutat az anyaor­szágban. A kislány a karakán, gerinces székely apa társasá­gában csodálkozott rá először Budapestre. Az sem rontott különösebben az élményen, hogy akkoriban tíz órát kel­lett várakozni a határon való átkelésre.- Úgy emlékszem az első útra, hogy mindent szebbnek találtam itt, Magyarországon - meséli. - Még a fák is zöl­debbnek tűntek. Odáig vol­tunk a gömbrágóért, a Duna- kavicsért, itt vettem először a kezembe radíros végű ceru­zát, édesanyámnak pedig szá- molatlanul vittük ajándékba a Gyöngyvirág szappant, ami­től hetekig illatosak voltak ott­hon a ruhás szekrények. Tün­dérvilág volt ez nekem a javá­ból. Nekem, a parajdi kislány­nak, aki akkoriban nagyon nem értette a világot. Valósá­gos tudatzavart okozott, hogy az iskolában bár magyarul be­széltünk, de minden szemlél­tető eszközön román felirat szerepelt. Ha elhagytuk Har­gita megyét, a mi egykori ma­gyar oázisunkat, odalett min­den önbizalmunk és nem ta­láltuk a helyünket. Otthon vol­tunk és mégsem. Ezen a zavart helyzeten Csilla ezermester édesanyja, Erzsébet úgy igyekezett szé­píteni, hogy a Burda magazin szabás-varrás mellékletéből csodás ruhákat, divatos, kö­tött holmikat varázsolt a kicsi lánynak és a családtagoknak. A mama minden vágya az volt, hogy a lányka csinos és nett legyen, ám ebben rendre csa­lódnia kellett. Hiába fonta be reggelente a haját és díszítet­te selyemszalaggal, öltöztette szép ruhába, délutánra haza­érve egy kibomlott hajú, csu­Vadóc kislány volt pa maszat, csupa seb gyerek­lány nyitott be az ajtón.- Édesanyám nagy bánatá­ra vadóc voltam. Imádtam csa­tázni, íjjal lőni, kardot forgat­ni, fára mászni - mosolyog Csilla az emlékein. - A térde­men a sebek szinte sose gyó­gyultak be. Egyszer a barát­nőimmel a saját hajunkkal bé­leltünk ki egy madárfészket, hogy ne fázzanak a fiókák, így esett, hogy egy darabig nem volt frufrum. A zabolátlan kislány csak jó­val később, immár a székely- udvarhelyi művészeti szak- középiskolában komolyodott meg valamennyire, ahol a ke­resztszülők úgy gondolták, ta­lán a művészi pálya alkalmas lehet számára. Naiv festőmű­vész keresztanyja társaságá­ban ismerkedett meg a festé­szettel, ám amikor kiderült, hogy allergiás a terpentinre, a család komolyan kezdett két­ségbeesni: mi lesz így a művé­szi ambíciókkal? Végül szob­rászat szakon végzett, ám ha­mar kiderült, hogy ebből saj­nos nem lehet megélni. Már megszületett Brigitta lánya, amikor Babes-Bolyai Egyete­men elvégezte a pszichopeda- gógia szakot. A diplomával a zsebében azt is tudta, hol fog tanítani, ami­kor 2006-ban az első siker­telen házasság után felbuk­kant náluk egy fess fiatalem­ber az anyaországból. Első lá­tásra szerelem volt, így sorra borultak Csilla tervei, s hirte­len Egerben találta magát, a szeretett férfi oldalán. Az el­ső hónapokban iszonyú hon­vágy gyötörte, de szépen, las­san új barátokra lelt. Élte a boldog fiatalasszonyok gond­talan életét, mígnem tíz év há­zasság után a férjével megál­lapították: valahol elveszítet­ték egymást a közös úton. El­váltak az útjaik és Csilla úgy gondolta, elérkezett a pillanat, hogy a Magyarországon ta­nult ismeretekkel felvértezve hazatérjen Erdélybe. Brigitta lánya azonban már Egerben van igazán otthon, s nemrégi­ben Csilla életében is felbuk­kant egy olyan társ, aki mel­lett teljesítheti sorsfeladatát, s akivel együtt tervezik a jövőt, így már több is szól az „ittma- radás” mellett. Nehéz helyzeteken sikerült úrrá lenni Csilla az elmúlt években ezer­nyi dologba vágott bele. Mi­közben több sikeres önálló képzőművészeti kiállításon van túl, kitanulta a lábápoló és műkörmös szakmát. Immár tanárként és tanfo­lyam szervezőjeként gon­doskodik arról, hogy a szép­ségipar felkészült, elhiva­tott szakemberekkel gazda­godjon. Elmélyült az alter­natív gyógyászat különbö­ző ágaiban, csodálatos dísz­leteket álmodik a Gárdonyi Géza Színház színpadára, gyermekek százait tanítja lát­ni és láttatni, és úgy tervezi párjával, hogy Erdélyben egy egészségközpontot hoznak létre, ahol tanulni, gyógyul­ni vágyó, „önmagukat meg­fejteni vágyó” kiscsoportokat fogadnak majd. Azt mond­ja, sokat aggódtak érte szü­lei. Tartottak attól, hogy gyen­ge fizikumú, törékeny lányka­ként nehezen állja meg a he­lyét a világban, de így, 500 kilométerre szülőhazájától is mindig érezte a nehéz pil­lanatokban, hogy valami na­gyobb erő szárnyra kapja és továbblendíti. HIRDETÉS ADVENT MAKLAR 2016.12.22 IDŐPONT: 2016. DECEMBER 22.18 ÓRA A BELÉPÉS DÍJTALAN! HÉT KÉRDÉSE Mit kezdjünk a házi leckével?- Sajnos minden esténket el­rontja az a tény, hogy a gyere­keinknek az egész napos isko­la után még házi feladatot kell megoldaniuk. Ilyenkor már fáradtak és nekünk sincs tü­relmünk erre. Meddig terhel­hetők még a fiatalok? - kérdi Horváthné olvasónk. A kérdésre a csalad.hu oldal segítségével kerestünk vála­szokat. Végigszáguldott az in­terneten egy levél, amit má­sodikos gyermekeket tanító pedagógus írt a házi felada­tokról. Pontosabban azok hi­ányáról, hogy miért nem ad fel a tanítványainak idén ott­honi munkát, miért töltsék in­kább az estéiket a családjuk­kal, játékkal. A levél az Egye­sült Államokból indult útjára, ám ez mutatja, hogy valami nincs rendben a rendszerrel. Szembe kellene néznünk az­zal, hogy valami nem jól van, amikor a gyerekeink, akik így is 6-7-8 (tan)órát töltenek az is­kolában, hazaérve még házi feladatot csinálnak. Míg tanulmányok szólnak arról, hogy egy felnőtt em­ber sem képes 6 óránál hosz- szabban koncentrálni, mi 10- 14 évesektől várjuk el, hogy napi 6-8 (ha a délutáni elfog­laltságokat is idevesszük, ak­kor akár 10) órát összpontosít­sanak. Ez nem helyénvaló. A fáradt gyerek délután hazaér­ve sok mindenre vágyik, csak arra nem, hogy nekiálljon ta­nulni. Ám eljön az idő, amikor muszáj nekiülni a leckének. Miközben szülő és gyerek az idegösszeomlás szélére ke­rül, megalapozva a békés csa­ládi vacsora hangulatát, az ember elgondolkozik, hogy mivégre is van ez az egész. Mi az, amit az iskolában töl­tött órák alatt nem lehet meg­csinálni, ám olyan fontos, hogy kisgyerekek délutánjait kell tölteni vele? Ezt a kérdést tegyük fel udvariasan a peda­gógusoknak, és keressük kö­zösen a választ arra, miként csökkenthetnénk a gyermek­re nehezedő terheket. B. K.

Next

/
Thumbnails
Contents