Heves Megyei Hírlap, 2016. december (27. évfolyam, 282-307. szám)
2016-12-10 / 290. szám
2016. DECEMBER 10., SZOMBAT MEGYE» KÖRKÉP 3 Döntő, hogy megtanuljunk tájékozódni a világban Az üzenet a fontos Szeret tanítani, de szeret képi üzeneteket küldeni is Herczeg István festőművész, a megye egyik új Pri- ma-díjasa. Tóth Balázs balazs.toth@partner.mediaworks.hu * 16 HEVES MEGYE Prima-díjasa lett idén Herczeg István grafikus- és festőművész. A sajószentpé- teri származású, 68 éves művésztanár korábban volt az Egri Tanárképző Főiskola tanára, 16 éven át az Eventus diákjainak vizuális kultúráját igyekezett fejleszteni. Foglalkozott települési címerek tervezésével, és sok más alkalmazott grafikával is a könyvborító- és illusztráció-rajzolástól a plakátig. lólesett neki a mostani elismerés, korábban is volt már jelölt a díjra.- Aki a vizuális kultúra iránt érdeklődik, előbb-utóbb találkozik a nevemmel - említette. - Egyrészt kiállítok egyénileg és csoportosan is, emellett tanítok. Ha bárhol, bármiféle lehetőségem van rá, igyekszem javítani az emberek látáskultúráját, ami sajnos alacsony szinten van. A Kresz-táblák nem túl komplikált jelek, azokat is tanítják. A képzőművészeten belül is vannak mindenféle üzenetek, amelyek sokkal komplikáltabbak, mint a Kresz-táblák. Nem elég, ha valaki lefest egy lovat és azt mondjuk rá, jaj de szép, mert hasonlít egy lóra. Ez önmagában kevés. Ha az ember bemegy bármely templomba Egerben, számos képi üzenettel találkozik akár az ószövetségi, akár az újszövetségi jeleneteknél. Ha nem tudja, az üzenet körülbelül miről szól, csak annyit lát, hű de szőrös volt ez a lézus. A háttérismerteket meg kell próbálni minél inkább megadni az embereknek - fogalmazta meg egyik célját az 1967-től Egerben élő művésztanár. Nem értene egyet azzal, hogy tovább csökkentsék a rajz oktatását az iskolákban. Szinte mindenki a szemén keresztül tájékozódik. Kevés az az ember, aki nem ilyen, ők egyre több támogatást kapnak.- Az emberek kimennek az utcára, látják a környezetüket, ha bemennek a lakásba, a sötétet megszokja a szemük és eligazodnak. Hihetetlenül fontos a látás, írni-olvasni sem tudnánk enélkül - emelte ki a rajzés vizuális kommunikáció oktatásának fontosságát. - Ha az iskolákban az óraszámot csökkentik, lehet eredményeket elérni abban, hogyan lehet befolyásolni, rabszolgákká köny- nyebben alakítani az embertömegeket. S hogy min dolgozik most? Például házfelújításon. De nemrég nyílt kiállítása, Szolnokon, a Damjanich Múzeumban. Ha valahova hívják, látja értelmét, szívesen megy kiállítani, zsűrizni.- A Damjanich Múzeum egy százezres város közepén, szép helyen van. Más kérdés, hogy ki megy be, hányán nézik meg az alkotásokat, mennyi emberhez szólnak a képi üzeneteim - fejtegette. - Azt próbálom elérni, hogy érthető legyen, amit üzenek. Úgy akarok üzenni, hogy minél több értőre találjon. Ez történhet bibliai témán keresztül, személyes dologgal, vagy olyan üzenettel, amely elég sajátos, kevesek számára ismert. A Topkapi Szeráj- ban találtak egy olyan miniatú- rás könyvet, amit II. Szulejmán kezdett el festetni. Az emberábrázolás az iszlámban tilos, így ő titokban európai rabokkal készíttette el a figurális műveket, a perzsa rabok pedig hihetetlenül szép ornamentális dolgokat, tájakat festettek. E kettőből olyan fantasztikus világ alakult ki, amit a magam számára felfedezve, kicsit átalakítva megfestettem. Ez sokáig egy közösségi térben volt, (aztán sajátos okok miatt visszavásároltam) és most felújítom, de továbbra is közösségi térbe szánom. Ennek alapján készítettük el Kop- csik Lajos csodacukrász barátommal a világ legnagyobb cukorképét, s e miniatúrák stílusában a Kopcsik Marcipániában is van két hasonló képi vi- lágú cukormunka.- A tanításban azt szeretem, hogy minél többet átadhatok - mondta büszkeséggel Herczeg István. - Azt tapasztalom, hogy ezt a volt tanítványaim hajlamosak átvenni, hasznosítják a gyakorlatukban. Szerencsére az egykori tanítványaim országszerte tevékenykednek, de külföldön is, bár utóbbinak any- nyira nem örülök. A főiskolás hallgatók közül Egerben a Vit- kovitstól kezdve bármely kulturális intézményben megtalálhatók, de az Eventusosok is dolgoznak a kultúra területén. A diákok számára is elfogadhatóan szereti átadni a dolgokat. Ha kell, poénkodik, ha azt látja, hogy elfáradtak, akkor elordítja magát, hogy ébresztő... Keresi a módszereket, hogy elérje, minél több tudást átvegyenek a fiatalok, s azt továbbvigyék az életben. Gondolkodva rajzoljanak a fiatalok Herczeg István manapság elsősorban fest. Elmondása szerint eredetileg grafikus volt, de bezártnak érezte magát. Alapvető törekvése, hogy képekkel üzenjen, de ha adódik rá lehetőség, mint nemrég például a nemzetközi ifjúsági alkotótábor, akkor persze ott is megmutatja a technikákat. Úgy is üzen, hogy elmondja mit, hogyan kell csinálni. A Nemzetközi Kárpát Grafikai Biennálé magyar, lengyel szlovák díjazottjai vendégeskedtek a Vitkovits-ház- ban. Herczeg István szerint fontos dolog a gyerekeket megtanítani a technikákra, s arra, hogy rajzoljanak gondolkodva. Ismerjük egymást? Tari Ottó tario@index.hu T íz, húsz, vagy tán több éve már, hogy szinte mindennap látjuk egymást. Találkozunk az utcán, összefutunk a trafikban, kalapot emelünk egymás felé a buszra várva. Anélkül megmondom, milyen cipő van rajtad, hogy akár egy pillantást vetnék a lábadra. Tudom, milyen zakót húztál a télikabátod alá, de még a nézésed is ismerem, amellyel a csinos nőket vizslatod. Újra és újra összefutunk a trafikban, az utcán, kalapot emelünk egymás felé a focipályánál. Anélkül megmondanád, milyen cipőt viselek, hogy fél pillantást vetnél a lábamra. Azt hiszed, még a gondolatomat is kitalálod, ha egy csinos nő közeledik felénk. Tudod a nevemet, én is a tiédet. Gyermekeidet számon tartom, illedelmesen köszönnek, s én is így engedtem útjukra sajátjaimat. A nejed szőke, az enyém barna, ők is ugyanúgy köszönnek egymásnak, ahogy az meg van írva. Talán még tapasztalatot is cserélnek a töltött káposztáról, ahogy a buszra várva néha ml is megosztjuk vélekedésünket a vüágról. Jobb híján az időjárásról. A múltkor azt találtad mondani nekem, hogy idén a kertedben nem nyílt ki a gyöngyvirág. Nocsak! Kerted is van? Ilyen széplé- lek lennél a mindig pedánsan vasalt ingeddel, makulátlan cipőddel, kocka aktatáskáddal? Persze, nem mondtam ki gondolataimat, hanem azt feleltem: nekem főzés közben megégette a fazék az ujjamat. Nocsak - gondolhatnád -, én is csak papucs vagyok a toprongyos külsőm, a hónapos borostám ellenére... És igazad lenne - ismerném el alázattal, telkemmel bólogatva mellé, de szavaimmal ki nem mondva soha. Elvégre ismerjük egymást; mindegyikünknek jobb lesz, ha maradunk az időjárásnál. Azt hiszed, még a gondolatomat is kitalálod. Uza Sámuel emléke előtt tisztelegtek EGER Koszorúzást tartottak pénteken az Egri Szakképzési Centrum Bornemissza Gergely Szak- középiskola volt asztalostanulója, Uza Sámuel tiszteletére. A 15 éves, egerlövői illetőségű, Egerben szakmát tanuló fiút az akkori nyomdaépületnél lőtték agyon a karhatalmisták 1956. december 11-én. Az egybegyűlteket Pergéné Mankovics Anikó, az intézmény általános igazgatóhelyettese üdvözölte. Holló József költőt saját, az 1956-os tragédiát megörökítő versét mondta el. Részt vett a koszorúzáson Habis László polgármester, aki felidézte a 60 évvel ezelőtti időket. Szavai szerint a már akkor is iskolaváros diákságát nem megvezették az „ellenforradalmárok”, hanem nagyon is tudatosan cselekedtek. Nekünk pedig azon kell munkálkodnunk, hogy soha többé ne történhessen meg olyasmi, amit a kommunista diktatúra elkövetett. A városvezető szavait követően az iskola igazgatója, Uzelman Tamás mondott beszédet. S. S. Mai középiskolások is koszorúztak az emlékhelyen Szomszéd Eszter: A bársonykabát Hosszú hónapokba telt, míg újra belépett a házba. Édesanyja tavasz- szol hagyta itt ezt a világot, mikor az orgona virágzott. Most pedig már mindenki a télre készült, jótékonysági akcióktól volt hangos minden: megunt, már nem használt ruhaneműit, takaróit adja a szegényeknek - írták az egyik szórólapon. Úgy gondolta, itt a remek alkalom, mikor, ha nem most pakolja össze a szülei házában maradt holmikat. Mély lélegzetet véve ült be a kocsiba, felhangosította a rádiót, és elautózott a 30 kilométerre lévőfaluba. Régen járt erre, megjegyezte, hogy a szomszéd házat is megvette valaki, mert már nem az elburjánzott udvar látványa fogadta. Sokkal inkább a szülői háznál volt elkeserítő a helyzet Mikor kinyitotta a kaput, a rózsabokor túlnőtt hajtásaival kellett megharcolnia. Alaposan végigcsikar- gatta a karját a sok-sok tövis, kicsit talán még káromkodott is. Előkereste a lakáskulcsot, ami már igen nehezen fordult el a zárban. Belépett az ajtón, a hajára, de még a szempillájára is pókháló tapadt az első pillanatban. Megdörzsölte a szemét, hogy leszedje magáról a tapadás szálakat, cipőjét lehúzta.- Szia apu, szia anyu! - köszönt halkan, de válasz már nem érkezett A szeme könnybe lábadt, amikor látta, hogy minden kabát és lábbeli is ugyanott van, ahol utoljára hagyták. Tudta, hogy így lesz, de reménykedett, hátha valaki már elpakolt, és mégsem rá vár ez a feladat. Felhúzta a redőnyöket, felkapcsolta a lámpákat, és körbesétált a hideg szobákon, ahol már mindent belepett a por. Leült a szülei ágyának a szélére, megsimogatta az egyik párnát, majd szemét a diófa szekrényre szegezte. Nézte pár percig, majd odalépett, és kinyitotta az ajtókat. Egyik felében a behajtogatott pulcsik, nadrágok, alsóneműk, a másik, akasztós részben a kabátok sorakoztak. Elővette a zsákokat a táskájából, és nekikezdett a válogatásnak. Ami még jó lehet másnak, azt külön tette, a többit, ami már viseltes volt, az a szemetes zsákban landolt Némelyik pulóverbe még beleszagolt, hátha benne vannak a régi, jól ismert és szeretett illatok, de már csak elvétve talált olyan ruhát, ami nem lett dohos. Egy óra sem telt bele, az egyik felével végzett is, most jöttek a nagyobb darabok. Édesapja bőrkabátja még ott volt, hisz’ a nagyi a fiúunokájának tartogatta, hogy majd belenő, ezért azt mindenképpen haza akarta vinni. Következtek a dzsekik, a szövetkabátok, némelyiknek már el volt érve az anyaga, azok mentek a szemétbe. - Senki nem akarná már azt hordani... - gondolta. Kezébe került egy nejlonzsák, amit a bordó bársonykabátra az édesanyja húzott rá, aki a különleges darabot nyugdíjazásakor kapta férjétől. Mindig nagyon vigyázott rá. Csak ünnepnapokon vette fel, így meg sem látszott rajta a használat, de a kölnije illata beleivódott, a nejlon azt nem engedte kiszellőzni. Felpróbálta, és a tükörhöz lépett. - Hát, ez nem az én méretem, lehet, hogy kétszer is beleférnék - állapította meg. Simogatta még egy kicsit a finom anyagot, s levetette. Visszaakasztotta a vállfám, ráhúzta a nejlonzsákot, és az ágym fektette. - Ennek még nagyon fog örülni valaki - mondta félhangosan. Már kezdett sötétedni, ezért összepakolt annyi holmit, ami befért a kocsiba. A zsákok tetejére fektette a bársonykabátot. Mikor hazaért, ki sem pakolt az autóból, másnap reggel vitte is az adománygyűjtő pontra a ruhákat. Mielőbb szabadulni akart tőlük A karitatív szervezet munkatársai hálás szívvel mondtak köszönetét a segítségéért Pár hét múlva, egy szürke, ködös napon karácsonyi bevásárlókörútra indult. Az egyik boltot elhagyva, meglátott egy kisnyugdíjas hölgyet, aki egy bordó, bársonykabátot viselt. Követni kezdte, és amikor egymás mellé értek, megszólította a nénit.- Ne tessék haragudni, tudom, fu- m lesz, amit kérek de megölelhetem? - kérdezte az idős nőt. - Tetszik tudni, ez a kabát az édesanyámé volt. Nemrég adtam le az adományponton... - magyarázta, de elcsuklott a hangja. A hölgy megértette, mosolygott, majd letette a szatyrait, s magához ölelte.- Köszönöm kedvesem, nekem bizony még soha nem volt azelőtt ilyen szép kabátom. Látszik rajta, hogy nagyon, de nagyon vigyáztak rá. Az édesanyja nagyon rendes asszony lehetett - mondta a vigasztalhatatla- nul zokogó nőnek Percekig álltak így, s lassan elfogytak a könnyek. Többet nem szóltak csak elköszöntek Még egy ideig figyelte az idős hölgyet, ahogy elsétált.-Jó helyre került a kabátod, anyu, ugye, te is így gondolod? - nézett az ég felé, ahonnan ekkor halványan átszűrődtek a nap sugarai. Herczeg István a Prima-díj átvételekor. A tanításban azt szereti, hogy minél több tudást átadhat
