Heves Megyei Hírlap, 2016. február (27. évfolyam, 26-50. szám)
2016-02-12 / 36. szám
12 pF 23 2016. FEBRUÁR 12., PÉNTEK IBEIgCEajBBIft HI EBTiairrT’n*! »rö^-1—i—i—r imsasPEEEge Sis wSr'naii BaBasaa íibibbmíhbhíh r]nztnriwr[ra«3pgiggiiagiiEi ■mFJÜMnRPí rrs aE eb s^srai A 90-es évek közepére sikerült teljesen kivéreztetni a magyar (nehéz, könnyű, gép, élelmiszer stb.) ipart, értékes és kevésbé értékes gyárak garmadátJHH végérvényesen lelakatolva. A 300 évi működő parádsasvári üveggyár Jggjfll 2005-ben került lakat alá. §§§§!§? liBHHRf: Vajon kiknek épülnek az üres stadionok? HETVENÉVES nyugdíjas vagyok, de még igyekszem aktívan, mozgással tölteni, élni a mindennapjaimat. Talán éppen ezért érthetetlen számomra, ahogyan a mai fiatalok élnek. A testmozgás szinte nullára redukálódott az életükben, a helyét átvette a számítógép és az internet. Sokan egy sötét, zárt szobában „tanulnak, dolgoznak, játszanak, barátkoznak, randiznak, ételt, ruhákat rendelnek, mozit néznek.” Mindezt egy helyen, egy légtérben kényelmesen elvégzik, anélkül, hogy meg kellene mozdulniuk. Nincs friss levegő, nincs mozgás, nincsenek személyes kapcsolatok, élethelyzetek, amiket meg kellene oldaniuk, fejlesztve életrevalóságukat, rátermettségüket. Hajdani sportvezetőként ösz- szeszorult szívvel nézek az üres sportpályára, a szépen felújított, de üresen álló sportöltözőre és megannyi romokban heverő sportlétesítményre országszerte, miközben felidézem a 30-40 évvel ezelőtti eseménydús, ifjúsági életet. Amikor még a faluban focicsapat működött 50-60 igazolt játékossal, amikor az Iskolás gyerekekeket pingpongozni, kézilabdázni, sakkozni tanították tanáraik és szép eredményeket értek el a megyei és országos versenyeken is? Hol vannak a nyári-téli szpartakiá- dok? Hogy a kialakult helyzetért ki a felelős, vagy hibás? A legegyszerűbb lenne a szülőre fogni, ám ez sem lenne túl igazságos. Sok szülő - ha egyáltalán van munkahelye - éhbérért dolgozik, sokszor három műszakban, túlórázik, plusz munkát vállal, hogy eltartsa a családot. Ha még a ház körüli teendőket is elvégzi, nem csoda, hogy nincs ideje, energiája a gyerekekkel foglalkozni. A tanárok sem marasztalhatok el, hiszen olyan adminisztrációs terheket raktak rájuk az elmúlt időszakban, hogy jóformán minden idejüket ezzel töltik. Akkor mégis ki a felelős? Véleményem szerint a mindenkori döntéshozó kormányunk. S ha már itt tartunk, vajon kinek épülnek milliárdokárt a stadionok, ha nincs nívós sportesemény, se edzett, egészséges fiatalok, akik ezeket megtöltenék? Ország János Istenmezeje Február 9-én jelent meg Kicsi haza című jegyzetünk, amely budapesti olvasónkat alapos számvetésre késztette. Szerinte súlyos árat fizetünk az el- vesztegett évekért. TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! Elolvasva a február 9-én lapjukban megjelent Kicsi haza című írást, bennem is számos gondolat vetődött fel az elmúlt évtizedék hazai történéseiről. Arra gondoltam, hogy kísérletet tennék a cikkben említett gondolatok, kijelentések árnyalására, ugyanis ahogy számos dolog az életben, úgy ez sem csak fehér, vagy fekete, sőt! Kezdjük azzal, hogy szeretett hazánk az összes közép-kelet európai - s főként az úgynevezett visegrádi országok közül - a „legnagyvonalúbban” kezelte a rendszer (vagy inkább módszer) váltást, illetve az ország mindenkori jólétének alapjául szolgáló nemzeti ipar magánosítását, ha úgy tetszik, privatizációját. Ezt a folyamatot jómagam - és ezzel egész biztosan nemcsak én vagyok így - inkább az elmu- tyizás, szabadrablás, fosztogatás szavakkal tudnám korrekt módon leírni. A tendencia már az „ántivilágban”, azaz 87-ben elindult, de pofátlan méreteket 90- tó'l öltött és gyakorlatilag 93-ra sikerült általa teljesen kivéreztetni a magyar (nehéz, könnyű, gép, élelmiszer, stb.) ipart, ezzel körülbelül 1,5 millió munkahelyet megszüntetve, értékes és kevésbé értékes gyárak garmadát végérvényesen lelakatolva, számosat felrobbantva, helyüket beszántva, majd besózva. A 1993-ra kialakult társadalmi, illetve gazdasági következményeket szerintem minden velem egykorú (40 év feletti), a témához egy csöppet értő, illetve az akkori történéseket akár a saját bőrén is megtapasztaló betéve tudja, ismeri, épp ezért legyen elég annyi, hogy a ,94-re kialakult válság nem volt véletlen, majd a,95-ös Bokros csomag sem! Persze azon lehet és kell is vitatkozni, hogy az eszközök ott és akkor elérték-e a kívánt céljukat, vagy inkább olaj volt a tűzre az akkori valóban brutális megszorítás-cunami. Egy azonban teljesen egyértelművé kellett, hogy váljék minden hozzáértő számára: nevezetesen a Nyugat nem azért „segít”, hogy nekünk jó legyen, hanem azért, hogy a végén majd nekik legyen még jobb. Emlékszem, akkoriban - főként a „mainstream” balliberális értelmiség, közgazdászok éjjel-nappal azt fújták, hogy „nincs más választás, ha egyszer egy szocialista nagyvállalat képtelen felvenni a versenyt az akár 100-150 éves múlttal rendelkező, tőkeerős nyugati konkurenciával, nos akkor be kell zárni, privatizálni kell, akár a konkurenciának. S majd ők annak rendje-módja szerint hozzák a know-howt, meg a tudást, meg a munkakultúrát, stb. stb.... Már akkor teljesen nyilvánvaló volt, hogy nincs itt szó semmiféle (gazdasági, pénzügyi) mankóról, ahogy nincs ingyenebéd, úgy nincs feltétel nélküli segítség Sem. Leszámítva azt a konkrét esetet, amikor is Kohl kancellár ,91 tájékán felajánlotta Antalinak az NDK-s „ügy” kezelése miatti, az NSZK felé akkoriban fennálló igen tetemes államadósság 1/3-ának elengedését, illetve a fennmaradó összeg 50 százalékának átütemezését, melyet Antall - mondván „egy úr mindig kifizeti az adósságait” - köszönte szépen, de visszautasított! De ugyanígy tett abban az évben a Japán bankok által 1 százalék százalék kamattal nyújtott 10 milliárdos (USD) hitellel is, mely ha másra nem is, arra pont jó lett volna, hogy általa megmenthető- vé váljanak olyan értékes vállalatok, ahol ezen pénzekből technológiai fejlesztéseket hajthattak volna végre, ezáltal esélyt adva számukra, hogy az ott dolgozók szerezzék meg az immár feljavított, piacképes termékeket gyártó céget. Nos, ilyen előzmények után értünk a 2000-es évtizedbe, amikor az akkori (ha nem tévedek, épp a Fidesz kormányzott akkortájt...) politikai „elit” olto- gatta a jó népet azzal, hogy az „EU majd mindent megold, minden bajunkra gyógyír lesz, csak csatlakozzunk mielőbb”. Hazugság volt ez, mert egy oly mértékben lepusztított, komoly hozzáadott értékű ipari termelés nélküli országgá váltunk, ahol emiatt nem volt, nem lehetett alapja a jólétnek, hiszen akkoriban már sokan 8-10 éve voltak munkanélküliek, kvázi zéró eséllyel arra, hogy belátható időn belül visszatérjenek a termelő munka világába. Másrészt pedig a fentebb már említettek okán az EU fő nettó befizetőinek minden az érdeké- ban állt, csak az nem, hogy egy virágzó, valódi jólétben élő (tehát az átlagfizetések terén az átlag nyugati országokhoz felzárkózó) Magyarország legyen! Nem véletlen, hogy a 2004- 2007, illetve a 2007-2013 közti pénzügyi ciklusok során az EU-s pénzek túlnyomó többsége ahelyett, hogy egy megerősödő hazai KKV szektor támogatására ment volna, díszburkolatra, színváltós víz alatti reflektorokkal megvilágított díszkutak- ra, illetve egyéb, nem GDP növelő beruházásra ment el. Egyedül az autópálya és gyorsforgalmi út fejlesztések mondhatóak értékelhető beruházásoknak ebből az időszakból, de az erre költött pénzekből is sokkal többet lehetett volna kihozni, ha nem oly mértékű a korrupció, a le- nyúlás, mint amilyen már 10-15 éve is volt. Elég, ha a máig torzóként álló M8-as Dunaújvárosi, vagy épp az M9-es Szekszárdi hidakra gondolunk, melyek a semmi- ‘ bői a semmibe vezetnek, pedig amennyiben legalább az egyik Kelet-Nyugat irányú autópályánk elkészül, akkor nem állna úgy a Dél-Dunántúl vagy épp Dél-Heves úgy, ahogy most, azaz a bányászbéka popsija alatt 1000 méterrel. Miklós György Zoltán Budapest í Kellene már egy valódi rendszerváltás Gondolatok köztéri alkotásainkról Strobl mester nem örülne Ötmilliós berplafon: vajon mi indokolja? Példaértékű a sirokiak összefogása SÍROK Örömmel olvastam lapjukban a sirokiak kezdeményezéséről, miszerint egy jó akcióval próbálják megmentem iskolájukat. A helyi vállalkozók, magánszemélyek örökbe fogadhatnak egy-egy nyüászárót, azaz vállalják annak költségeit. Már eddig is sok felajánlás érkezett, és semmi kétségem afelől, hogy idén szeptembertől már a korszerűbb iskolában folytathatják tanulmányaikat a gyerekek. Szomorú, hogy így kell ösz- szekalapolni a pénzt egy közintézmény felújítására, mégis felemelő, hogy egy közösség képes összefogni és tenni egy jó ügy érdekében. Gratulálok! Szorítok nekik! Fehér Józsefné Eger EGER Bár szobrász vagyok, szakmai témákkal kapcsolatban soha senki meg nem kérdezett Egerben, ennek ellenére úgy érzem, most mégis meg kell szólalnom. Előszöris: Strobl mester soha nem tervezett volna két új figurát (Vicuska és Gergő) a Végvári vitézek szoborkompozíció mellé. Ez nem színpad, nem képregény, de még a színpadon sem megengedhető, hogy a főszereplő mellett a mellékszereplők vonják el a figyelmet a lényegről. Honthy Hanna jut eszembe, aki ha a színpadon túl közel jött hozzá valaki, édes mosollyal az arcán a cipősarkával az illető lábfejébe szúrt egyet. A szobor feladata, hogy láttatni tudja magát. Ezt a lehetőséget elvették az alkotástól. Ez nem egy frontális (főnézetű) kompozíció, hanem megfelelő távolságból körüljárható körplasztika, melynek minden egyes pontból nézve ki kell fejeznie a mű tartalmát. Épp a körbejárhatóság hiányzik, a gyönyörű sziluett látványa, hiszen odanyomták egy vak fehér falhoz, tehát nincs levegője, nincs élettere. A látvány beleragad a túl közeli falba, ráadásul túl alacsonyan, ordítóan erős hangsúllyal húzódik végig a fal tetejének vonala. A szobor szinte vágyódik a fal mögötti térségre, levegőre. Ez fáj nekem! S végül még valami. Szeretem Wass Albertet, de az egriek úgy emlékeztek meg róla, ami az ő lényétől teljesen idegen. Ő nem hasbeszélő vagy cigányprímás, akitől rendelni lehet. Megérdemelt volna egy kültéri méretű plasztikai megfogalmazású portrét. Ha élne, bizonyára tiltakozna a „beszélő szobor”, illetve az ilyen megoldások ellen. A jó szándékot egyik esetben sem vitatom, de ez olyan, mintha én szobrászként jó szándékú tanácsokat adnék, mondjuk, atommaghasítás témában. Király Róbert Eger MAGYARORSZÁG Az utóbbi hetekben egyre-másra jelennek meg a hírek az állami cégek vezetőinek ötmilliós havi béréről. Bár ezek bruttó összegek, de abból akárhogy is számolunk, mégiscsak legalább három milliót kézhez kap a szerencsés munkavállaló. Ha figyelembe vesszük, hogy manapság egy jó szakmunkás három műszakos munkarendben nagyjából 200 ezer forintos bért visz haza, akkor bizony eltöprenghetünk azon, vajon mennyivel ér többet a vezér- igazgatók munkája, mint egy szorgalmas, jó szakemberé. Az is érdekelne, hogy mi indokolta a korábbi kétmillió forintos bérplafon módosítását? És akkor még nem említettem azokat az embereket, akik 30-40 év munkaviszonnyal a hátuk mögött ma 70-80 ezer forintos nyugdíjból kénytelenek megélni. Hogy van az, hogy emberek százezrei - akik keményen dolgoztak, dolgoznak - hónapról-hónap- ra tengetik életüket, miközben folyamatosan azzal szembesülnek, hogy vezető politikusaink minden családtagja, beleértve a gyerekekeiket is több tízmilliós házak, villák tulajdonosai. A megvásárolt, több száz hektárnyi föld ugyancsak az ő vagyonukat gyarapítja. Az is érdekelne, miként lehetséges, hogy ennyi vagyonnal a hátuk mögött, a vagyonnyilatkozatuk szerint tele vannak adóssággal? Ország János Istenmezeje Elmutyizás, szabadrablás, 731Í' ~É a "á ^^^osztogatás Egyszóval, mára egyértelművé vált sokak számára, hogy eik.. rtuk az elmúlt 15-20-25 évünket és ezért bizony súlyos árat fizetünk még az elkövetkező évtizedben is. Elég, ha az elmúlt 8-10 év alatt - számos esetben végleg - külföldre távozott, értékes szakembereinkre gondolunk. Tán itt lenne az ideje mindenkinek elgondolkodni - már aki képes és hajlandó erre a számos esetben valóban készségeket megkövetelő és megterhelő cselekményre -. hogy egyrészt mit is szeretne a saját életével kezdeni, másrészt belátni, hogy össztársadalmi szinten is kéne már egy valódi rendszerváltás, ameddig nem késő...
