Heves Megyei Hírlap, 2015. október (26. évfolyam, 230-255. szám)
2015-10-16 / 243 szám
4 OLVASÓK FÓRUMA 2015. OKTÓBER 16., PÉNTEK Az ideális önértékelési rendszer nem enged teret a személyeskedésnek, nem hagyja, hogy a résztvevők kiszolgáltatottnak érezzék magukat Hevesi verseny: jó ötletet lopni soha nem bűn KÖVETÉSRE méltó kezdeményezésről olvastam a minap az egyik internetes portálon. A hevesi romák közül sokan csatlakoztak egy idei környezetszépítő akcióhoz. Ötven darab kiscsibe, mellé százkilónyi takarmány: ez volt a jutalma annak a három családnak, akik a zsűri szerint a legnagyobb munkát végezték el a hevesi romák között meghirdetett Tiszta udvar, rendes ház-mozgalomban. A szúrópróbaszerű ellenőrzések után született meg az eredmény. A három helyezett egyike saját forrásból is pótolta a virágokat, a másik szőlólugassal, rózsával, gyümölcsössel is gazdagította a kertjét, s érdemelte ki a díjat. A harmadik díjazott egy veszélyes hulladékkal is sújtott területből alakított ki egy virágoskertet, ezt az igyekezetei is külön méltányolták - olvasom az egyik internetes oldalon. A versenyre 54 család jelentkezett, ami azt is jelenti, hogy egyre többen tartják fontosnak környezetük rendben tartását, csinosítását. A virágokat tavasszal a hevesi „nagy” önkormányzat adta az akcióhoz, a kiosztott díjakat pedig egy helyi vállalkozó finanszírozta. Jövőre már nemcsak virágokat, hanem vetőmagot és palántákat is osztanának a versenyzőknek, hogy ne csak a virágoskert, hanem a kiskert is felpezsdüljön. Úgy gondolom, hogy sok településen követhetnék a hevesiek példáját, hiszen jó ötletet lopni nem bűn. Balogh József, Heves Köszönet a Hírlap újságíróinak A HÍRLAP augusztus 29-1 számában a családi összeállításban jelent meg hangulatos cikk a Missu- ra családról. A család ezúton szeretne köszönetét mondani elsősorban a lap munkatársainak, s a programokhoz kapcsolódó állami, civil szervezeteknek, egri lakosoknak, hogy 65 évesen ilyen bemutatkozásban részesülhettünk. Örülünk, hogy 2010 év óta szervezett kiállításainkon, szervezett programjainkon sokan tanulhattak, játszhattak, szórakozhattak! A Missura család és a Szelektív birodalom figurái NÉMI szkepticizmussal olvastam Barta Katalinnak a Pedagógus Önértékelési Csoportok megalakulásáról szóló tudósítását, pontosabban az újabb „reform” által kiváltott negatív érzelmi reakciókat (félelmet és szorongást) (2015. 09. 29.). Vajon miért érzik úgy a közoktatásban dolgozó tanárok, hogy az új rendszer valójában azt törvényesíti, hogy magukról és egymásról „jelentéseket" írjanak (a szónak a negatív politikai értelmét beleértve)? Miért és hogyan élheti meg „kínosnak” egy szakmai közösség, hogy saját maguk és egymás munkáját „pontozzák” és „értékeljék” intézményes keretek között? Szkepticizmusom forrása, hogy részben a nyugat-európai felsőoktatásban diákként, részben egy a piacon lévő felnőttképzési intézményben szerzett tanári és szakmai vezetői tapasztalataim alapján számomra a Pedagógus Önértékelési Csoport fogalmához alapjában véve pozitív értékek és élmények társulnak, még ha az értékelés maga mindig magában hordozza az egyet nem értés és a vitatha- tóság helyzetét, valamint a dokumentálással járó többletmunkát. Számomra egyfajta igényként és motivációs erőként jelentkezik a mérhető és reflektálható szakmai megmérettetés. Fontos az, hogy tisztában legyünk saját értékeinkkel, erényeinkkel, valamint a meglévő gyengeségeinkkel, a még féjlesztendő területekkel is. Értelmezésemben a szakmai önértékelési csoportok működését ideális esetben egy olyan konstruktív önreflexív értékelési rendszer biztosítja, amely a csoporttagokat külön-külön és a közösséget együtt is a színvonal folyamatos fejlesztésére ösztönzi annak érdekében, hogy mind az egyén, mind pedig a csoport szakmai elégedettség érzete, jó közérzete növekedhessen. Az önértékelési rendszer pozitív megtapasztalásához azonban minimum két alapfeltétel megléte szükséges. Egyrészről egy alaposan kidolgozott, a szakmai felkészültség és teljesítmény objektív mérésére törekvő kritérium rendszer és értékelési skála, ahol az értékelési folyamatba beleépül a nézőpontok és eltérő személyes értékrendek egyeztetése is. Másrészről egy olyan szakmai közösség megléte, amelynek hajtómotorja az egymás iránti kölcsönös bizalom, a támogató, önképzésre ösztönző, konstruktív visszajelzési forma. Természetesen az utóbbinak bizonyos mértékben biztosítéka az előbbi, hiszen egy professzionális önértékelési rendszer, bár a szubjektivitást nem tudja teljesen kiküszöbölni, de nem enged teret az önkényességnek és személyeskedésnek, azaz nem hagyja, hogy az értékelésben résztvevők kiszolgáltatottnak érezzék magukat. Cseppet sem meglepő módon, a különbség az általam megtapasztalt önértékelési rendszerek és a magyar közoktatásban bevezetendő között pontosan a professzionális kidolgozottság mértékében rejlik, azaz az utóbbi esetében annak hiányában. Jelenleg a közoktatási intézmények számára készített Önértékelési Kézikönyvek képezik az „értékelés kritérium rendszerét.” Ahogy a gimnáziumok számára írt kézikönyv bevezetőjében áll, a kézikönyv egy „egységes, nyilvános szempontsor, elvárás- és eszközrendszer (standard) megadását jelenti, amely az 'általános elvárások’ címszó alatt kerül „kifejtésre” és rögzítésre.” Problematikus módon mind az önértékelési szempontok, mind pedig az elvárások megfogalmazása túlságosan általános és elvont. Mivel descriptorokkal (konkrét mutatókkal) ellátott értékelési skála nem társul az elvárásokhoz, így maga a standard esetlegessé és szubjektívvá válik, azaz lehetetlenné teszi, hogy a szakmai teljesítményeket egységesen, viszonylag objektív módon mérje. Kérdem például, hogyan írható le annak az elvárásnak a standardja, hogy a tanár „ismeri, kritikusan értékeli, és megfelelően használja” az általa alkalmazott tananyagot? Mi a „kritikus értékelés” és a „megfelelő használat” objektívan értelmezhető mértéke és mércéje? Vagy mondjuk annak, hogy a tanár „tanítványait önálló gondolkodásra, a tanultak alkalmazására neveli.” P. Balogh Andrea, Szolnok Kiéheztetett jószágok legelik le a hasznot AZ IDÉN nyáron jelent meg a Hírlap hasábjain a terpesi Horuczi Béla bácsi cikk, melyben aggodalmát fejezi ki a falut övező nagy terjedelmű műveletlen földterületek miatt. Mindezt tette azért, mert ezeknek a földeknek gazdája is van! Meg is válaszolt a tulajdonos, aki azt állította, hogy pihenteti a földet, azért nem műveli. Kíváncsi lennék, rá, hogy az alábbi felvetésre hogyan válaszol? Az egykori szajlai tsz-tanya területén ez a bizonyos gazdálkodó állatokat tart, igen mostoha körülmények között. Szegényeknek nincs mit enni, már lerágták az összes elérhető fa, bokor ehető részét. Sőt! Biztonságos kerítés híján rendre kimerészkednek a forgalmas utcákra, beltelkekre, ahol a gondos kezek munkáinak gyümölcsét vígan lakmározzák. Történt ez az elmúlt évben is, folytatódik az idén is, már több alkalommal. Sajnos nincs, aki felelősségre vonná mindezért. Kedves Uram! Talán az állatok gyomrát is pihenteti, azért nem ad nekik enni? De vajon érez-e valamit, mikor a szegény, idős, kétkezi emberek panaszait hallgatja, akik be szeretnék gyűjteni munkájuk gyümölcsét. Helyette az éhes jószágok megteszik mindezt. Ismerős az Ön válasza! Kerítsenek be! Bizony ezt kellene Önnek is tennie. A szajlaiak nevében: Vinczéné Kovács Margit Újra várjuk leveleiket, véleményüket ÖRÖMMEL tapasztaljuk, hogy mind többen ragadnak tollat, ülnek számítógéphez, hogy hangot adjanak véleményüknek, megosszák olvasóinkkal örömeiket. Felhívjuk levelezőink figyelmét, hogy a közölt levelek tartalmával szerkesztőségünk nem feltétlenül ért egyet, azokért felelősséget nem vállal. Ezúton közöljük, hogy csak teljes névvel, címmel ellátott írásokat teszünk közzé, amiket szükség esetén rövidítve, szerkesztve jelentetünk meg. Továbbra is várjuk tehát írásaikat szerkesztőségünk címére (3300 Eger, Trinitárius utca 1.), illetve a hmhirlap@mediaworks. hu e-mail címre. Mi adhat okot vajon a félelemre? Összegezve: az önértékelési kézi- létén belül a tagoktól függ az önérkönyv valóban magában hordozza tékelési csoportok működésének annak lehetőségét, hogy egységes milyensége. Ekképpen adva van az szakmai (ön)értékelési standard a lehetőség is, hogy egy a „standar- nevében az érzelmek önkényesen dot" kritikusan értelmező, arra ref- vezéreljék a másik szakmai teljesít- lektáló, egymást támogató szakményének megítélését. Ez ok lehet mai közösségként működjenek az a félelemre. Ám egy adott tantestü- önértékelési csoportok. A kórház előtt „vámot” szedni nem túl tisztességes dolog Bosszantó fizetős egri ügyek ÉRDEKLŐDÉSSEL olvastam a megyei hírlapban Szalay Zoltán úr mél- tatlankodásátazegri parkolást illetően. A helyzet az, hogy ez csak egy az egrieket bosszantó témák közül, de legalább szóvá tette valaki. S a többi? Ilyen a drasztikus ingatlanadó. Hosszan lehetne sorolni a városokat, ahol nem is ismerik ezt a fogalmat. De itt van a várbelépő is. Sok diák azért nem megy be és látogatja a várat, mert sokallja a belépőt. A Szépasszony-völgyben, a strand környékén vasárnap délután is fényképezik a szlovák rendszámú autókat, hogy lehessen büntetni. A kórház előtt „vámot” szedni parkolás ürügyén, nem tudom, Egerben manapság mindenért busásan meg kell fizetni mennyire tisztességes. Nem elég az állampolgárnak a betegség, a véget nem érő várakozás a szakorvosi ellátásra, a folyamatosan ketyegő órát is figyelnie kell. Más városokban a nap kevésbé forgalmas időszakában a helyben lakók ingyen vagy olcsóbban jutnak be a strandra is. Az sem ártana, ha a helyiek, akár a vár, akár a völgy parkolóját kedvezményesen használhatnák. Nem akarok ötleteket adni, de attól tartok, hogy lassan a temetők környéke következik, elvégre oda is sokan járnak. Remélem, ez azért soha nem jut eszükbe. Kirilla Imre, Eger, Olasz u. 15. Odaadó gyógyítók sokat segítettek AZON szerencsés emberek közé tartozom, akiket eddig elkerültek a betegségek, így az egészségügyi intézmények, kórházak munkáját eddig nem ismertem. Április elsején hajnalban a lakásomban agyvérzést kaptam. A tíz percen belül kiérkező mentővel az egri Markhot Ferenc Kórház Sürgősségi Betegellátó Osztályára kerültem, ahol gyors, szakszerű orvosi ellátásban részesültem. A neurológia és stroke osztályon 16 napot töltöttem kitűnő orvosi és ápolói kezek között, ennek köszönhetően visszatért belém az élet. Majd következett a mozgásszervi rehabilitáción 50 nap. Az osztály orvosainak, ápolóinak, gyógytornászainak köszönhetően újra megtanultam beszélni, a kezemet és lábaimat rendeltetésének megfelelően használni. A kórházban töltött idő alatt megismertem az egészségügyben dolgozók lelkiismerettel végzett, segítőkész, de nehéz munkáját. Ezúton szeretnék köszönetét mondani a Markhot Ferenc Kórház Neurológiai és Mozgásszervi Rehabilitációs Osztályán dolgozó orvosoknak, ápolóknak lelkiismeretes munkájukért! Külön köszönetét mondok dr. Juhász Bernadett és dr. Fehér Georgina doktornőknek a gyógyulásomat elősegítő lelkiismeretes munkájukért! Varga Miklós, Eger t t A * I J y UHL Er>li 111
