Heves Megyei Hírlap, 2015. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)
2015-09-15 / 216. szám
2015. SZEPTEMBER 15., KEDD A Ml TELEPÜLÉSÜNK Összehozta írásával a Heves Megyei HírlaD a szellemfalu volt lakóit Mégse merült végső feledésbe Az eredeti generációtól a dédunokáig sokan tiszteletüket tették a jakabdombi temetőben Bár mára szinte teljesen eltűntek a település nyomai, a Heves Megyei Hírlapban korábban megjelent cikk hatására a volt lakosok szervezkedésbe kezdtek. Ennek eredményeként augusztus utolsó előtti hétvégéjén megtartották az első jakabdombi napot. Hancsicsák Mihály hancsicsak.mihaly@gmail.com JAKABDOMB Az első cikkünk írásakor igen nehéz volt több helyről információhoz jutni, ténylegesen úgy tűnt, hogy a település az emlékek homályába veszett. Az írás megjelenése után viszont érezni lehetett, hogy igenis foglalkoztatja a téma az embereket. Jól igazolták mindezt a megkeresések és a visz- szajelzések. Az első cikk írója őszintén be kell vallja, hogy az augusztus 22-i találkozóra történő meghívásakor valójában nem gondolta, mekkora lavinát indít el az írásával. Vajon mire számíthatott End- rész Áronná - a találkozó megszervezője hiszen közel félszáz év után próbálta összehozni egy már letűnt település’ lakóit? Mindenképpen tudnia kell az olvasónak azt is, hogy a találkozót nem egy központi étterembe, hanem az eredeti helyszínre, Jakabdombra tervezték. Sokan messzire kerültek ettől a helytől, számosán megöregedtek már, jó né- hányan otthon is nehezen járnak, és mégis... Itt mutatkozott meg az újság és a hívó szó ereje, mert eljöttek a fiatalok, az idős emberek, s azok is, akiknek már segítség kell a járáshoz is. A helyszínhez közeledve ezúttal mintha nagyobb lett volna a forgalom a nehezen járható Tarnaszentmáriáról Egerszó- látra vezető úton. Egyszer csak feltűnt az itt parkoló gépkocsik sora, s most bizony örülni lehetett egy esetleges jobb helynek ott, ahol egy szokványos napon behunyt szemmel is bárhová leparkolhattunk volna. A tízórai kezdéssel összehívott találkozóra már ez előtt az időpont előtt is elég nagy számmal érkeztek. A vendégeket padok, s terülj-terülj asztalkák fogadták, hamar előkerült természetesen egy Jakabdomb településjelző tábla is. Bár sajnálatos módon a terület mostani tulajdonosával a találkozó megbeszélt helyszínén még aznap reggel is változtatni kellett, a már az elején is kellemes, kedélyes hangulat csak egyre fokozódott, ahogy a volt helység lakói sorban egymás után befutottak. Mindenki örült a másiknak, az arcokon mosoly játszott. Nemcsak az idősek jöttek el egy kis nosztalgiázásra, de itt voltak a gyerekeik, az unokák és még a dédunokák is. Volt mit megbeszélni, hiszen mindenkinek van egy története, és nem egy volt közülük, aki hosszú idő után csak most találkozott újra a többiekkel. A nagy kertekkel határolt házakban egyébként majd negyedszáz család lakott, sok helyen négy-öt vagy még több gyerekkel. Akiket csak kérdezett az ember, megerősítette: nem igazán volt viszály, veszekedés köztük, jól kijöttek egymással az itt lakók. Többen kijelentették, hogy túlnyomó- részt végig azok alkották Jakabdomb lakosságát, akik az 1930-as években ide telepedtek. A település egyre nőtt, fejlődött, iskola, abban pedig Imre hercegnek szentelt kápolna épült. Az iskola jó hírben állt, vonzáskörzete túlterjedt a településen: jártak ide még Kútvölgy- ből, s alsó-rozsnokiak is. Nemcsak föld-, de burkolt utak is voltak Jakabdombon, és a helység végében futott a régi siro- ki út, amely a Tarnaszentmá- riát Egerszóláttal összekötő út megépültéig a Szólátra vezető postaút volt. A mai tájat látva nem is gondolná az ember, mekkora élet volt itt évtizedekkel ezelőtt. Mindenki a saját földjét művelte, abból élt, amit megtermelt, és mivel szorgalmas emberekről volt szó, nem is éltek rosszul. Mesélik, hogy több család is cselédet, kondást vagy csordást foglalkoztatott. A második világháború végét persze a település lakói is eléggé megszenvedték. Volt, hogy a németek fészkelték be ide magukat, volt, amikor két tűz között éltek, s végül ráadásnak megérkeztek az oroszok is. Mészáros István mesélte az összejövetelen, hogy a németek után az oroszok is az Ő kőpincéjükben rendezkedtek be. Gyermekfejjel élte meg azt az időszakot, de tisztán emlékszik arra, hogy nem telt el tíz perc, mire a kivonuló németek után orosz katonák lepték el a települést. A csatározások ideje alatt a lakosság bizony igencsak sokat szenvedett a háború borzalmaitól, de aztán ennek is vége lett egyszer. A háború után merőben új világ érkezett. Míg korábban alig járt arra csendőr vagy hivatalos ember, ekkortájt egyre többször felbukkantak az új rend képviselői. Tették ezt a beszolgáltatások és a Budapestről ide deportáltak ellenőrzéséért. Mert ez a kis település sajnálatosan ideális száműzetési helynek tűnt a Rákosi-korszak- ban. Akiknek a „bűnei” nem voltak elég súlyosak, azokat „csak” deportálták, egyebek között ide Jakabdombra is. Mészáros István arról is beszélt, hogy csak a tőlük lefoglalt házban három család is lakott. Talán az egyik cél az lett volna, hogy összeugrasszák az idegeneket a helyiekkel, de ez nem sikerült. Vannak, akik máig tartják a kapcsolatot az akkor Jakabdombra deportáltakkal vagy azok gyermekeivel. Nagyon nehéz időszak volt, de ezen még tudott tovább rontani a téeszek bevezetése. A téeszesítés itt mindenkit sújtott, hiszen a családok alapvetően a földből és az állattartásból éltek. Míg előző évben még vethetett, arathatott az itt élt ember, addig eljött az az év, amikor ezt már nem tehette. Ez jelentette Jakabdomb vesztét. Az addig virágzó kistelepülés lassacskán hanyatla- ni kezdett. Mivel saját földjük az ittenieknek már nem volt,' ezért a lakosok a környékre jártak dolgozni. Szép lassan elkezdődött a fiatalok elvándorlása, s ha egy településről eltűnnek a fiatalok, akkor az előbb-utóbb halálra van ítélve. Mesélték, hogy míg a háború előtt és közvetlenül utána sok gyerek nőtt fel a településen, addig az utolsó időkben már nem hallatszott gyerekzsivaj. A háború után újraindított iskolát is bezárták, ahogy a település kezdett elnéptelenedni. A kiürülő épületeket a volt tulajdonosaik elbontották, de nem egyet egyszerűen széthordták a tolvajok. Bár féltek az ismeretlen jövőtől, egymás után költöztek el innen a családok. Egy ember mégis kitartott, mégpedig Mészáros István édesapja, akit szintén Mészáros Istvánnak hívtak. Ő az egyik első letelepedő volt Jakabdombon. Nehezen élte meg a háború utáni időket, de mindig azt mondogatta, hogy „ő a tanyát nem hagyja”. Utolsó emberként, Jakabdomb hírmondójaként élt kint. Bejárt a fiáékhoz Verpelétre, de esze ágában sem volt beköltözni oda. Szerette és MOSTANSÁG szokás temetni a nyomtatott sajtót, de a Jakab- dombról szóló, június 18-i írásunk komoly hatást váltott ki az olvasóinkban. Érthető, hogy a volt jakabdombiak érzékenyebben reagáltak a megjelentekre, de jó pár, a településhez nem kötődő embert is megérintett a tékicsit magáénak érezte a települést. Nevelt pár állatot, művelte a megmaradt földet, megtermelte a magának szükségeset. A végsőkig halogatta a költözést, s mire beleegyezett volna, elhunyt, mielőtt kiértek vele Jakabdombról. Megtartotta az ígéretét, nem hagyta el a tanyát. Az örökösök még kijártak művelni a földet, de ez egyre nehezebb lett az idő múltával. Rosszakarók háromszor gyújtották fel a tanyát és a házat, még a méhkaptárakat sem kímélték, leöntötték gyúlékony anyaggal, és a rovarok is odavesztek. Volt ott tűzoltó, volt nyomozás is, de a tettesek soha nem lettek meg. Emlékként ma már csak egy pár épület romja és a temető maradványai állnak. A régi képeket elnézegetve még elképzeli az ember az élettel teli települést. Szép iskola, hógolyózó gyerekek, szorgoskodó lakosok. Mindez mára már csak emlék a volt jakabdombiak számára, az itteni egykori életet jó pár fénykép őrzi, dokumentálja. Bár a történet vége szomorúnak tűnhet, csak az emberekre kellett nézni: a találkozón vidámak voltak, örültek egymásnak, de azért volt ebben egy kis jakabdombi szomorúság is. ma. Azt meg végképp nem gondolhatta senki, hogy két hónappal a cikk megjelenése után megszerveznek egy összejövetelt, s eldöntik: ezt Jakabdombi Találkozóként, minden évben megismétlik. Talán ez az egyik legszebb visszaigazolás egy újságíró és az újság számára. Jakabdombhoz mindenki ragaszkodott Mái a kihalt települést bemutató első cikkünkből kiviláglott, hogy mennyire nyugodt, szinte idilli világban éltek egykor a jakabdombiak. Ezt egyértelműen megerősíti a találkozón tapasz talt kedélyes, családias hangulat. az a kedvesség, amivel egymáshoz és az idegenhez is fordultak. jakabdombhoz mindenki ragaszkodott, mindenki öröm mel gondol vissza a régi időkre. Az első világháború után kezdtek itt földeket vásárolni a letelepedők, s egész gyorsan kialakult a közösség. Volt lakóitól ka lauzolva végigjártuk a települést. Bár rendelkeztünk már információkkal az első cikk írása idején is. mégis meglepő, mekkora kiterjedésű település vált semmivé. Mindenki örült, . az arcokon mosoly játszott. Az első jakabdombi találkozóra minden korosztály kíváncsi volt. Annál is inkább, mivel voltak, akik évtizedek óta nem futottak össze. Az összetartozás érzése azonban megmaradt az összejövetelre érkezettek között. v t i Mindenki hozott valamilyen emléket magával a régi szép időkből
