Heves Megyei Hírlap, 2014. július (25. évfolyam, 151-177. szám)
2014-07-02 / 152. szám
4 OLVASÓINK ÍRJAK 2014. JULIUS 2., SZ Egy kis jogi adalék a vaddisznók károkozásáról beszámoló íráshoz Életre szóló emlék született múltidézés Tarnaszentmiklóson idéztük fel felhőtlen ifjúságunkat A Hírlapban a közelmúltban jelent meg a Vaddisznók túrják ki a kertgazdák hasznát című írás, amelyben arról számolnak be, hogy megelégelték az egri Fertő-dűlőben lévő (ez Eger- Egeszalók határában található) zártkertek tulajdonosai, illetve bérlői, hogy időről időre vaddisznócsorda tarolja le a veteményesüket. A károsultak az egri önkormányzatnál tettek bejelentést, azt kérve, kezdeményezzenek tárgyalásokat a szomszédos területen vadászati joggal rendelkező Tabán Völgye Vadásztársaság vezetőivel arról, hogy miként lehetne mérsékelni a vadkárokat. Azt is szeretnék elérni, hogy valaki térítse meg a kárukat. Nos, az ügyben illetékesek nyilatkozatát olvasva meg kell állapítanom, nem volt teljes a lap tudósítása a vaddisznók kártételéről. Az igaz, hogy a zártkertben nem szabad vadászni, de szabad ott, ahonnan a kárt okozó vaddisznók a zártkertbe járnak. Ilyenkor az a vadász köteles a kárt megelőzni, vagy kártérítést fizetni, akinek a vadászterületéről a kárt okozó vadak kijárnak. Erről az 1996. évi LV. törvény, 75 paragrafus 2. bekezdése rendelkezik. Úgy vélem, a kárt szenvedett olvasó joggal várja el, hogy ne csak a vadászok magyarázkodását, hanem a károsultak jogait is olvashassa az újságban. Remény László, Eger Kizárólag névvel, címmel erkező írásokat közlünk felhívjuk levelezőink figyelmét, hogy lehetőleg röviden, maximum 1 gépelt oldal terjedelemben fogalmazzák meg gondolataikat. A közölt levelek tartalmával szerkesztőségünk nem feltétlenül ért egyet, azokért felelősséget nem vállal. Csak teljes névvel, címmel ellátott írásokat közlünk, amiket szükség esetén rövidítve jelentetünk meg. Továbbra is várjuk írásaikat szerkesztőségünk címére (3300 Eger, Trinitárius út 1.), illetve a hmhirlap@axels. hu e-mail címre. ■ Az ötven esztendővel ezelőtt végzett tarnaszentmiklósi osztály diákjai élményekben gazdag, felejthetetlen napot töltöttek együtt Szép élményeket, életre szóló emléket adott nekünk az az 50 éves osztálytalálkozó, amit Tarnaszentmiklóson tartottunk. A gyülekező a napközi otthonban volt, majd 11 órakor átsétáltunk az iskolába, amelynek falait 1964. júniusában hagytuk el, kilépve a nagybetűs ÉLETBE. És bár ezúttal egy gyönyörűen felújított iskola várt bennünket, mi még mindig emlékeztünk a hajdani olajos padló illatára. Miután elhelyezkedtünk, Tóthné Szécsi Hilda köszöntötte a megjelenteket, majd jelentett az osztályfőnöknek: az osztálylétszám 32 volt, hatan már - sajnos - nincsenek az élők sorában, nyolcán pedig különböző okok miatt hiányoznak..., jelen van tizennyolc öregdiák. Egy mécses lángjánál megemlékeztünk az időközben elhunyt tanárainkról, valamint a hat fiú osztálytársunkról, akik már nem érhették meg ezt a napot. Ezután a szót az osztályfőnök, Magyar Árpádné Szontagh Ilona tanár néni vette át, aki bár 87 éves, nagyon szépen összeszedett, szívhez szóló beszédet mondott. A tanárnőnek volt mire emlékeznie, hiszen évtizedekig lakott és tanított a településen. Jelenleg Budapesten él lánya családjával. Tisztelt tanítónk a korához képest jó fizikai állapotban van, és korát meghazudtoló szellemi frissességgel rendelkezik. Kölcsönösen nagy örömet jelentett ez a találkozás mindannyiunknak. Mi, hálás tanítványok, virággal és kis ajándékkal köszöntöttük őt, hogy mindig emlékezzen ránk. A múltidézés közben tanár és tanítványok szemében az örömtől és a meghatottságtól egy-egy könnycsepp is megcsillant. Ezután körülnéztünk a felújított iskolában, és visszasétáltunk a napközi otthonba, ahol már szépen megterített asztalok vártak, és rövid pohárköszöntő után hamarosan a találkozón kedves tanárnőnk, a 87 éves Ilona néni elmesélte életútját a tarnaszentmiklósi kezdetektől napjainkig. Elmondhatjuk, hogy nekünk, 64 éveseknek is példaértékű lehet az élete, munkássága. Még mindig tudott útmutatást adni számunkra, mégpedig azt, hogy meséljünk a gyermekeinknek, unokáinkmegérkezett a finom és kiadós ebéd, amelyet a hevesi Arany- kehely étteremből rendeltünk. Az ebéd megkoronázása egy gyönyörű torta volt, melyet Motsidlovszkyné újvári Jucitól kaptunk, és amin rajta volt a 8. osztályos fényképünk. Miután kellőképpen jóllaktunk, következett az osztályfőnöki óra. Névsor szerint ki-ki elmondta élete történetét, mert bizony 50 év nagyon hosszú idő, ami alatt sok-sok minden történik mindenkivel. Tulajdonképpen valamennyi résztvevő sikeres ember lett, vagy a magánéletében vagy a munkájában, jó esetben mindkettőben. Egyéni tragédiák persze, akadtak, de mindenki képes volt azután is felállni és folytatni az életét. Voltak közötnak a szülőfalunkról, a hajdan ott élő emberekről, a szüléinkről, nagyszüleinkről. Kérte, mondjuk el, milyen összetartó, szorgalmas, kedves, segítőkész emberek voltak a szentmiklósiak, s hogy milyen gyönyörű emlékek kötődnek a gyerekkorunkhoz. Nos, mindannyian megszívleljük bölcs tanácsait. tünk sikeres vállalkozók (volt, aki hosszabb időt töltött külföldön), ám a legtöbben különböző cégeknél, intézményekben dolgoztunk. Ma már persze, mindenki nyugdíjas. A beszámolók után meglepetés következett: a helyi Nótafa néptánccsoport kis műsorral kedveskedett nekünk (ennek a tagja osztálytársunk, újvári Juci is). Ezután a közeli római katolikus templomba sétáltak át néhányan a tanár nénivel az élen, aki kicsit elimátkoz- gatott. Jót tett a csendes áhítat a lelkének, mivel szinte napra pontosan egy éve veszítette el a férjét, aki szintén hosszú ideig tanított a faluban, bennünket is. Több program nem lévén, egyéni beszélgetések, vacsora, majd zene, tánc következett éjszakába nyúlóan. Úgy gondolom, a jelenlevők egy életre szóló emléket kaptak ettől az 50 éves találkozótól, köszönhetően a szervezőknek, Merezné Tóth Magdinak, Tóthné Szécsi Hildának és segítőiknek. A nagy sikerre való tekintettel úgy döntöttünk, ezentúl gyakrabban találkozunk. Elnézést, ha kissé hosszúra sikerült a beszámolóm, de szerencsére ilyen eseménydúsan telt ez a nap. Tóth Emilné, Heves Állítsunk emléket derék elődeinknek Hol vannak vajon a máskor hangos jogvédők, amikor gyerekeket vernek* nem valamelyik észak-borsodi faluban, hanem az ország egyik legöntudatosabb városában, a múltjára oly büszke Egerben, s nem késő este, hanem kora délután, nem idős, nyugdíjasokkal, hanem ártatlan, tíz év körüli fiúkkal történt az alábbi, a lelkűket megnyomorító eset ez év elején. Az érseki város sétálónegyedében, a Széchenyi utcában támadt rájuk egy emberi lénynek alig nevezhető alak, aki kifosztotta őket. Kérdem én, micsoda világot élünk? Már sehol és senki sincs biztonságban? A jogvédő szolgálatok ingerküszöbét - sajnos - nem érte el ez az eset, és a sajtóban is csupán egy rövid hír látott napvilágot. Az ügy kapcsán több dolog is felvetődött bennem. Amikor egy idős rabbit csúnya szavakkal illettek, a köztársasági elnök sietett bocsánatot kérni, nehogy antiszemitizmus vádjával illessék hazánkat, mert jön a jogvédők jól szervezett hadjárata, aztán jaj nekünk! ■ Lassan-lassan eljutunk oda, hogy nagyon sokaknak félnünk kell saját hazánkban Amikor néhány hét múlva megöltek egy katolikus papot, a média részéről néma csönd volt a reakció. Majd az államfő elmegy audienciára a Vatikánba, és mintha mi sem történt volna, meghívja a reformer pápát magyarországi látogatásra. Lassan eljutunk oda, hogy félnünk kell saját hazánkban. Kérdem én, hol voltak a jogvédők, Eger belvárosában fényes nappal gyermekeket bántalmaztak? Vajon mit szóltak volna, ha az ő gyermekükkel történt volna ez? Vajon mit gondoltak azon járókelők, akik tanúi voltak ennek az eseménynek, és inkább elsiettek, nehogy színt kelljen vallaniuk? Cseppben a tenger - gondolhatják. Ha nem veszünk észre semmit, abból nem lehet bajunk. Nem akarták az esetleges procedúrát (tanúvallomás stb.) vállalni. S valóban semmi különös nem történt. A sajtó nem verte nagy dobra az ügyet, napirendre tértünk az eset felett. Ennyit ér az emberségünk? Hernádi Ferenc, Eger Egy rövidke egri séta, ami után nem győztem szégyenkezni lehangoló Furcsának tűnhet, de jómagam is csak most szembesültem azzal, miként is hanyagoljuk el városi értékeinket Bár a katonás rend eltűnt, a volt laktanya valamelyest még tartja magát... Egy szép, nyár eleji napon meglátogatott Egerben egy szakmabeli barátom Debrecenből, aki magával hozta a 10 éves unokáját is. Megnéztük a megújuló Dobó teret, a Gárdonyi-házat, az unoka pedig kérte, hogy Lenkey tábornok szülőházát is keressük fel. Nos, az egriek közül sokan tudják, hogy Lenkey tábornok a Széchenyi utcán lévő házban született 1807-ben. A tízesztendős gyerek a leharcolt épületet meglátva halkan megjegyezte: úgy tűnik, a tábornok születése óta senki sem nyúlt a falakhoz. Pironkodva hallgattam a megállapítást, ám a látvány kétségkívül a fiúcskát igazolta... Mivel sokan iskolavárosként ismerik Egert, séta közben megtekintettük a Dobó és a Gárdonyi gimnáziumot is. Utóbbi, jeles múltra visszatekintő intézményt omlásveszély miatt helyenként korlátokkal kerítették el. A barátom nem hitt a szemének, hogy Eger frekventált részén ilyen előfordulhat. Amiként érthetetlen volt számára a bíróság mellett lévő, elhagyott bódé látványa is, akárcsak a laktanya és a mellette lévő balkáni állapotok. Magam szomorúan konstatál- | tam, az idegenforgalmi szezon | kezdetén van miért szégyen- : keznünk a megyeszékhelyen. § Ligetvári Ferenc, Eger ...ellentétben Lenkey tábornok szülőházával, ami katasztrofálisan néz ki. /» t * t i J
