Heves Megyei Hírlap, 2013. december (24. évfolyam, 280-303. szám)
2013-12-23 / 298. szám
9 2013. DECEMBER 23., HÉTFŐ INTERJÚ BWIBIlWBIliniWriWlBfWllilin^^ *IBW1ilingBnfilB»1T1ITnHWIÍIB«HBB1TlinOWWWWITffnTWBnB^ Schäffer Erzsébet karácsony közeledtével lassulásra, csendesülésre buzdít. Az írónő sokat utazik, szinte mindig vonattal. Figyeli a tájat, az embereket és saját érzéseit. Mások történetébe kapaszkodik, ha erőre van szüksége POGGYÁSZÁBAN KÍVÁNCSISÁG LAPUL Holnap karácsony. De ma még advent van, várakozás. Behunyom a szemem, s eszembe jut, amit Schäffer Erzsébet egy író-olvasó találkozón mondott... játékról, lassulásról. Hallgatósága a könyvtári olvasóteremből egyszerre Erdélybe röpült, a csíki havasokba, aztán a moldvai csángó lányok esküvőjén találta magát. Várakozott a győri pályaudvar peronján, lesegítette a vak kislányt a margitszigeti megállóban. Nagy Szilvia Ráncok simultak ki, rég visz- szafojtott könnyek találtak utat. Szavak ivódtak be a szomjazó lelkekbe, fáradt testeket mostak át apró örömök. Senki nem akarta elengedni az érzést, hogy valaki figyel rá, és legközelebb talán róla mesél. Mert, ahogy Schäffer Erzsébet mondta, „nem kell mindig szereplőnek lenni, sokszor elég, ha ott vagy.” De hogyan szálljunk le a rohanó körhintáról, s legyünk lélekben igazán ott az ünnepi vacsorán? Hogyan szülessen meg a kisded jászlánál a valódi öröm, a béke és a megnyugvás? Az írónőtől kerestem válaszokat.- Ahogy az emberekhez közeledik, az olyan, mintha réges-rég lezárt, dohos szobák ablakát nyitogatná. Óvatosan, tapintattal szűri be a fényt. Mi a titkok nyitja?- Kíváncsiságom lehet a kulcs. De hogy miért leszek kíváncsi, azt nem tudom. Egy tél eleji, szürke délutánon a lányommal sétáltam hazafelé. Nyúlós köd volt, kedvetlen, savanyú idő, baktattunk a koszos pesti utcákon. Váratlanul ének úszott a ködbe a Klauzál tér sarkánál. Gyönyörű iskolázott tenorhang volt, a lányom rám nézett, úgy kérte, most kivételesen ne tegyek semmit. Aztán persze nem bírtam megálljt parancsolni magamnak, megismerkedtünk a kalucsnis angoltanárral, aki épp lábadozó feleségét látogatta meg a kórházban. Beszélgettünk, én pálinkával kínáltam, ő meg egy szál füstölt kolbászt adott. A kíváncsiságom révén cseréltem a rosszkedvemet jóra.- Az utazás és írás élete fő pillérjei. Hogyan fonódik össze a két szenvedély?- Folyton utazok, de el kell, hogy áruljam, néhány éve jó időre ott ragadtam a szőlőnkben. Az igazság az, hogy nem volt se erőm, se kedvem útra kelni. Nem érdekeltek az emberek, azt hiszem, akkoriban nagyon elfáradtam. Elég volt a szőlőskert, ahol végülis számomra kedves írások születtek, pedig csak gyíkokat nézegettem, madarak röptét figyeltem naphosszat. Kimentem a közeli patakhoz, a senki földjén gyűjtöttem hajnalonta diót. A világ teljes volt így is, egészen kerek, és kiderült, nemcsak úti élményekből születnek novellák. A nagy csönd is valódi alkotóműhely.- Fiatalon igazi lázadó volt. Egyetemisták helyett segédmunkások közé ment, utcaszínházat csinált, japánul tanult. Ma sem néz tévét, sőt újságíróként nem olvas újságot. Nem érzi úgy, hogy árral szemben úszik?- Kiborít a mai tempó, a rohanás, a sok áru, még a polcokon sorakozó rengeteg könyv is. Nem tudok ezzel versenyre kelni. Ha vásárolni megyek, én csak egyetlen egy jó tejet óhajtok, és mindössze három közül szeretnék választani. Ehelyett termékek százai vesznek körül, ömle- nek felém a reklámok. Dacosan mondom, ellene kell ennek menni, időt hagyni léleknek, elmének. Érettségi után is kicsit dacból tekercseltem a rézhuzalokat egy fővárosi kábelgyárban. Volt a raktárban egy tiltott terület, vasketrec, telis-tele üres csévékkel. Lakattal zárták le, úgy őrizték a kupacot, mielőtt visszajuttatták Olaszországba. Egy délután fogtam magam és kikotortam jónéhányat, levelet pingáltam mindre, franciául. Mintegy palackposta, olyan ■ Érettségi után is kicsit dacból tekercseltem a rézhuzalokat egy fővárosi kábelgyárban. volt, önfeledt játék, romantikus, vagy éppen merész üzenetekkel. El is felejtettem az egészet, mikor augusztusban telefonált a gyár portása, hogy egy úr engem keres. Kimentem, a bejáratnál ott ült hófehér, nyitott tetejű autóban az olasz főmérnök. Hozzá vitték a kopszokat, ő tudott egyedül franciául. Minden szép volt, csak Nikolá termete bizonyult túl alacsonynak, fSchaffer Erzsébet: Kiborít a mai tempó, a rohanás, a sok áru, még a polcokon sorakozó rengeteg könyv is. Nem tudok ezzel versenyre kelni. így maradtunk végül levelezőtársak. Kellő öniróniával fűszerezve leírtam ezt a történetet egy barátomnak, aki nógatni kezdett, menjek el újságírónak. Az iskola befejezése után kerültem tizenöt évre a Gyermekünk című laphoz, később pedig a Nők Lapjához.- Újságíróként azt vallja, hogy nem a sztori fontos, hanem a szereplők. Mindig így van ez?- Ha megkérdezik tőlem, hogy miről nem beszélek szívesen, azt mondom, mindenről beszélgetek, mert az számít igazán, hogy kivel töltöm az időt. Az idő ugyan nem pénz, de koromnál fogva már tudom, hogy véges, ezért jól be kell osztani. Nem válogatok... csak egy kicsit.- Kivel volt legmegkapóbb a találkozása?- Talán a tiszai emberrel. Története ma is él bennem, erőt ad. Egy juhászról szól, aki kompon is szolgált. Feleségével együtt fiatalon meghaltak, de a gyerekeik élnek. Sőt, unokáik lettek, akik egy ■ Égnek majd a gyertyák, a karácsonyfa mellett bocsánatot kérünk egymástól. kicsit a mieink is. Mások történetébe kapaszkodom, ha erőre van szükségem. Ezenkívül gyakran nyúlok Lázár Ervin, Fekete István zseniális könyvei után a polcra. Pi- linszki prózáit is sokat olvasom, Exupery pedig folyton meglep. A férjemmel felváltva ízlelgetjük a nagy klasszikusokat, Tolsztojt, Móriczot, Thomas Mannt.- Amikor nem olvas, nem ír, akkor biztosan vonaton ül. Mindenhová eljut, ahová szeretne?- Messzire el lehet jutni a vonattal, ráadásul ember- léptékű tempóban. Ki tudok nézni az ablakon, meg tudom számolni az őzeket, miközAmíg derűnk kitart, fiatalok maradunk SCHÄFFER ERZSÉBET Újságíró, író, publicisía, 1948-ban született Ercsiben. Gyermekkorának első éveit is itt töltötte. Arra a felvetésre, hogy hangja nagyon fiatalos, elmondta, lélekben fiatalnak érzi magát, kíváncsisága, figyelme, derűje kitart. Úgy gondolja, csak akkor van baj, ha nem azonosulunk életkorunkkal, a külsőségekben, mint például az öltözködés, megrekedünk. Vallja, hogy példát vehetnénk a régiekről, akik lassabban éltek, megtartották az ünnepeket, rendje volt éveiknek, napjaiknak, időt szántak örömre, bánatra. A déli harangszóra megálltak, levették kalapjukat. Úgy véli, újrateremthetnénk kicsit azt a világot, ezzel nem visz- szalépnénk, ellenkezőleg, az előrehaladást segítenénk. az ÍRÓNŐ/;ata/on többféle dologba kezdett: segédmunkás volt egy kábelgyárban, utcaszínházai csinált, bábozott, japánul tanult. Arra a kérdésre, hogy írni mikor kezdett, elárulta, már gyerekként is jól fogalmazott, de írni valódi szándékkal csak jóval később kezdett. Az 1990-es évek elejétől a Nők Lapja újságírója, azelőtt hosszú évekig a Gyermekünk című lapnál dolgozott. Számtalan művet, hangoskönyvet kiadott, írásai mottójául egy Simone Weil idézetet választott, mely szerint meg kell tanulni vágyakozni az után, ami a miénk. Munkásságát a többi között a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjével, Pulitzer József-emlék- díjjal, Vörösmarty Mihály-díjjal, valamint Príma Primissima díjjal ismerték el. Derű, derű és derű, ez a titka az írónő fiatalos megjelenésének ben láthatom a többi embert. Szót váltok velük, élvezem, hogy nem érek azonnal célba. A vasúti miliő emlékeztet arra, hogy az élet is egy nagy utazás. Még most is várom, hogy a vasúttársaság tiszteletbeli utasa legyek, szabad- jeggyel.- Karácsonykor azért otthon marad?- Egy kivétellel valameny- nyi gyermekem nálunk tölti a szentestét. Sok báránykánk van szalmából, gyapjúból, odateszem mindet a karácsonyfa alá. Kukoricacsutka és egy kis láng lesz alatta, sőt egy jászol is, ami még a gyerekkoromból maradt. Rítusa lesz az ünnepnek, mint mindig. Este csillagokat lesünk: röpdösnek majd a szikrázó csillagszórók, mi meg énekelünk. A sötét szobában aztán egyszer csak csengety- tyűszó hallatszik, akkor jön be a férjem, az unokák meg gyanúsan fürkészni fogják, vajon miért olyan hideg a papa kabátja. Égnek majd a gyertyák, a karácsonyfa mellett bocsánatot kérünk egymástól. Iszunk egy korty pezsgőt. Az ajándékbontás mindig egy nagy játék.- Előadásában hosszan beszélt játékról, önfe- ledtségről, apró titkokról. Játsszunk! írjon egy sort a karácsonyi képeslapomra, én pedig felbontom. Mit kíván?- Mostanában rendszeresen találkozom két idős, kilencvennégy éves hölggyel. Ikrek, akik egykor fényes karrier előtt álló balett-táncosok voltak, de elvitték őket munkatárborba, kerékbe törték a reményeiket. Öregségükre nem hallanak, nem látnak jól, de egy-két éve még tangóharmonikát is a kezükbe vettek. A hitük mélységes, megkérdőjelezhetetlen. Ők mondták nekem; „tudod, drágám, mi hiszünk a mennyországban, és fogunk találkozni azokkal, akiket nagyon szerettünk, akikkel ismertük egymást.” Sokakért imádkoznak, a pokol szerintük nem létezik, csak a tisztítótűz, ami nem más, mint földi életünk. Azt kívánom, higgyen nekik, hogy nem csupán hetven, negyven, tíz vagy éppen öt év ez az életnek nevezett csoda. A folytonos tanulás, bukdácsolás, előre-majd visz- szaesés akkor ér valamit, ha megvan bennünk az ősbizalom, ha engedve a belénk kódolt vágynak, édes egyedülléteink után lelkűnkhöz engedjük a másikat. Csöndességet, derűt kívánok. Misztériumot. Azt, hogy ne féljen. Engedje el bátran akarásait, akkor tud majd figyelni másokra. Figyeljen önmagára is, hogy megszülessen az igazság. Akkor megérkeznek majd a válaszok, eljön a megnyugvás. Olyan állapot, amelyben nincsenek már kételyek. Ehhez kell a lassulás, az idő. És a csönd.
