Heves Megyei Hírlap, 2013. január (24. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-07 / 5. szám
4 OLVASÓINK ÍRJÁK 2013. JANUÁR 7., HÉTFŐ Egerben is nagyon rossz a közlekedési morál mostanában A szegénység nagy tanító tapasztalatokA rossz időkben szépen lassan elkopnak a barátok is A dzsúdó igazi férfivá neveli a gyermekeinket Nagytályán November 10-ÉN megjelent, Jupiter jogsi nélkül vezet című jegyzetéhez szeretnék hozzászólni, ha szabad. Én, mint gyalogos (időnként biciklis), igen sok szabálytalankodót látok. Ezek többsége - a latin mondást idézve - „kisökör” lehet. Csodálom, hogy a Kossuth utca és az Eszterházy tér Líceum felé bevezető útján, a rendőrség előtt, szinte öt percenként megszegik azt a tilos táblát, amely a mindkét irányból behajtani tilost mutatja. Mivel a Hírlap szinte napi kapcsolatban van a hatósággal, igazán felhívhatná erre a figyelmüket. Egerben, sajnos, igen rossz a közlekedési morál. Az emberek továbbra is áthajtanak a piros jelzésen, egyirányú utcában a forgalommal szemben hajtanak. Amíg én 77 éves létemre kerékpárral a közúton úgy tudok biciklizni, hogy a jobb szememre nem is látok, addig mások a járdán kerékpároznak, hol andalog- va, ide-oda bámulva, hol 40-50 kilométeres sebességgel. Láttam már rendőrautót, amelyben a rendőr elengedett kormánnyal vezetett, közben fésülködött. Tehát ők sem különbek a deákné vásznánál. Igazság szerint nem is az újságnak kellene ezeket elpanaszolnom, hanem azoknak, akik tehetnének mindezek ellen. Czél Iván, Eger Felvidították a mónosbéli nyugdíjasokat vidámság Idén is megrendezték a nyugdíjasok délutánját Mónosbélben. Varga Sándorné polgármester köszöntője után a bélapátfalvai óvodások, az összeszokott felnőtt énekkar és a gyermekotthon lakói adták a műsort. Ajándékkal is megleptek bennünket. A finom vacsora után a balatoni asszony- kórus régi nótákkal és tánccal szórakoztatott. Olyan hangulat kerekedett, hogy mindenki felvidult. Köszönet a mónosbéli polgármesternek és a képviselő-testületnek. Tóth Lajosné, Mónosbél Nehéz sorsban. A szegénységben az a legszomorúbb, ha a gyerekeinknek nem tudjuk mindazt megadni, amire vágynának. Képünk illusztráció. A 2012. december 14-én megjelent, „Gyermekmosolyt az ünnepre!” című cikkük felkeltette az érdeklődésemet, egyben elgondolkodtatott. Őszintén örülök annak, hogy a Bátka család segítséghez jutott az Önök közreműködésével, és bevallom, I ha tehetném, az elsők között [ ajánlanék fel bármit, hogy segíthessek rajtuk. Sajnos azonban én is azt a mind nagyobb csoportot erősítem, ahová ők is tartoznak. Három gyermek, sanyarú anyagi körülmények, állandó fészült- ség a rezsiköltségek kifizetésének bizonytalansága miatt. Október-november hónapban megtapasztalhattuk, milyen is villanyáram nélkül élni mindennapjainkat. Mivel jött a fűtési szezon, el kellett döntenünk, hogy fűtünk és eszünk, vagy lesz áramszolgáltatás itthon. A gyerkőcök miatt - szerintem ésszerűen - az előbbi mellett döntöttünk. Sok-sok tapasztalatot gyűjtöttünk ebben az időszakban, és csak még büszkébb lettem a gyerekeimre. Be kell valljam, jobban viselték a helyzetet, mint mi, felnőttek. A 10 éves nagyfiam, Adrián azt élvezte a legjobban, hogy este beszélgetős partikat tartottunk, a középsőnek, a 9 éves Rubennek a kártya- és sakkpartik, no, meg a társasjátékok tetszettek, a 4 éves Anna élvezettel hallgatta a gyermekkorunkról szóló történeteket. Igen, ilyen helyzetben is lehet romantikus a gyertya vagy a petróleumlámpa fénye, habár én és a férjem nagyon is átérez- tük a helyzet tragikus voltát. Pozitív élmény volt számunkra, hogy rádöbbentünk, a modern világban saját magunktól vesz- szük el a gyerekekkel tölthető időt, hiszen nem csupán a közös tévézés lehet nagy élmény... Lám-lán, nem hiába emlékszünk szerető szívvel a szüléink ölében eltöltött mesélős estékre. Negatívumot az állandó aggódás, feszültség jelentett, EZT A levelet sem azért írom most Önöknek, mert bármiféle csodát remélnék..., csakúgy éreztem, hogy egyszer végre kikiabálom magamból ezeket a dolgokat, hogy lehet bárki bármilyen jó szándékú, szorgalmas, vagy megbecsült, ha rossz helyzetbe kerül, akkor szép lassan elkopnak mellőle a barátok. Köszönöm, hogy elküldhetmivel a helyzetet - bárhogyan is próbáltuk - nem tudtuk megoldani. Mert bár a szolgáltató javaslatára felkerestük az önkormányzatot, ott azt közölték, nem vesznek részt abban a programban, amelynek a keretében segíteni tudnának. Két helyről kaptam támogatást: az egy ismerősöm felajánlotta, hogy pár adag ruhát kimos nekem, hiszen jól el tudja képzelni, müyen lehet három kicsi gyerek mellett áram nélkül. (Nem gondoltam volna, hogy két utcával arrébb járhatok mosni.) Hozzáteszem, sosem voltam úgymond segítségkérő típus. Mindig is restelltem másokhoz fordulni. A másik segítséget szintén egy baráti házaspártól kaptam és kapom. Nekik egy kis boltjuk tem ezt a levelet, és bárki olvassa is el, hálás vagyok érte, hogy rászánta az időt. Egyetlen dolgot kérnék: a jövőben, ha ilyen segítségről tudomást szereznek, akkor írják meg azt is, hogy akik rászorulnak, hol és milyen módon kaphatnak, kérhetnek bármilyen támogatást anélkül, hogy megalázottnak éreznék magukat. van (a bevétel se nagy), így hitelt nyújtanak számomra, hogy amíg bevételhez jutok, legalább a minimális étkezést biztosít- ; hassam a család számára. Persze, amint a férjem fizetése megérkezik, már előre minden forintnak megvan a helye... Tudom, sokan vannak így a mai világban, éppen ezért örülök, ha valaki segítséget kap. Igyekszünk úgy élni az életünket, hogy ne kelljen másokra szorulnunk, illetve, hogy ha más kerül bajba, azon mi is segítsünk, ha erre módunk van. Kicsit közönséges, tudom, de azt szoktam mondani, a koszos gatyám felét is odaadom, ha másnak fázik a hátsó fele... Mindig azt hallom, hogy itt is, ott is gyűjtést szerveznek a hasonló körülmények között élők számára, ám olyan még sosem volt, hogy valaki kopogtatott volna nálunk, kérdezve, nincs-e szükségünk valamire. Mint említettem, nem vagyok az a kéregetés típus, és általában a médiában sem szól arról a felhívás, hogy jelentkezzenek olyan családok, akik cipőre, ételre vagy a gyerekek számára játékokra szorulnának. A nevem és a pontos elérhe- tőégem nyilvánosság előli elhallgatását kérve, tisztelettel: Egy mátraderecskei olvasójuk Nem remélek már semmiféle csodát fiús szülők lévén, már igen korán elkezdtünk gondolkozni a férjemmel, milyen sportot is kellene fiainknak választaniuk. Valljuk, hogy ép testben ép lélek. Nagytályán sajnos semmilyen lehetőség nem kínálkozott. Egy ismerősökkel folytatott beszélgetés során jött az ötlet: hozzuk helybe, ami ezidáig csak csak Egerben volt, jelesül a dzsúdót. Az Egri Városi Sportiskola judo szakosztályának vezető edzőjében, Horváth Tamásban és edzőjében, Cs. Németh Péterben azonnal partnerekre találtunk. Nagytálya önkormányzata rendelkezésünkre bocsátotta a faluház tornatermét, a leendő sportapukák lerakták a tatamit, és máris kezdődhetett a munka. Egy lelkes, a kezdetekkor 7-8 éves fiúkból álló csapat ma is nagy kedvvel vesz részt az edzéseken, és a verseny, illetve az övvizsga-eredmények azt mutatják, hogy egyre sikeresebbek is. Cs. Németh Péter edzőtől nem csupán a sportág alapjait sajátították el, de megtanultak küzdeni, legyőzni a fájdalmat, és - ami mindennél lényegesebb - megtanulták tisztelni egymást. Nem lehetünk mindezért elég hálásak...! Külön említést érdemel a nyaranta megrendezett dzsú- dótábor. A fiúk júniusban már számolják a napokat, mikor indulhatnak, ott más helyekről érkezőoselgáncsozó gyerekekkel találkozhatnak és küzd- hetnekmeg. Pedagógus tlévén tudom, mit jelent gyerekeket táboroztatni, mekkora felelősség. Szerencsére az egri cselgáncsedzők, Horváth Tamás, Cs. Németh Péter, Fejér Barna és Zakar Csaba nem riadnak vissza ettől, igazi élményt nyújtva tanítványaiknak. Szeretettel ajánlom ezt a sportot minden fiús, sőt, lányos szülő figyelmébe is, ha szeretnék gyermeküket egy jó csapatban tudni, remek edzők kezei alatt fejlődni. Az Egri Városi Sportiskola dzsúdó szakosztályánál nem tudok jobbat. Szeretném egyúttal megragadni az alkalmat, hogy minden szülő nevében eredményekben gazdag új esztendőt kívánjak a kitűnő szakembereknek. Hajdúné Molnár Krisztina, Nagytálya Felejthetetlen marad a decemberi egri vérzivatar emlékek A barátok, rokonok értelmetlen és kegyetlen halálát sohasem tudom elfelejteni, amíg csak élek Decemberben, amikor általában mindenki az év végi ünnepre készülődik, nekem 1956 óta mindig az az elátkozott nap jut eszembe, amikor annyi ártatlan egri ember vált értelmetlenül áldozattá. December 12-ét írtuk. Az a nap is úgy kezdődött Egerben, mint bármelyik, azzal az eltéréssel, hogy aznap sztrájk volt. A férjem mondta, hogy elmegy az édesanyámhoz, hogy segítsen neki, ha valamire szüksége van. Közben jött egy barátja - Bóta Antal -, aki elmesélte, hogy előző nap a nyómdánál egy lövöldözésbe keveredett, ám sikerült elszaladnia. Kérleltem őket, hogy ne menjenek be a városba, olyan sok rossz hír terjeng. De mindhiába. Mondanom sem kell, milyen zaklatott voltam. A rádió csak gyilkos támadásokról szólt, külföldről segítséget kérve (a Lenin úton laktunk.) Egyszer csak géppuskaropogás hallatszott. Meghűlt bennem a vér, majd rövid idő múltán a férjem egyik barátja rohant be hozzánk. Elmondta, hogy a férjemet, a barátját (B. Á-t) és a sógoromat lelőtték. Lélekszakadva rohantam a városba. Vizes, esős idő volt. A mostani rendőrségnél futottam a Líceum felé. Ott egy szovjet tank állt, amiből egy géppuskás orosz katona ugrott ki, és kiabált, hogy davaj, da- vaj..! Kiszabadítottam magam a karjai közül, s a kezemmel gesztikulálva kiabáltam, hogy NEM! Dél volt, de egyetlen embert sem láttam a főutcán. A ciszterekhez érve láttam, hogy a járdán pirossá vált a tócsa. Rosszul lettem. Eszembe jutott a világháború, a bombázás, édesapám halála. Kétségbe estem, hogy a borzalom megismétlődik. Valaki azt tanácsolta, menjek a Szt. Vince kórházba, oda vitték a sérülteket. A kórház bejárata zárva volt. A portánál be kellett mondani, hogy kit keresek (ugyanis sokan voltunk). A portás nézte a listát, majd megszólalt: nála nincs beírva a név, nézzem meg a hullaházban. Összeomlottam. Ott volt Tompos Berci bácsi is, aki - látva a kétségbeesésemet - megnyugtatott, hogy majd ő megnézi. Falfehéren jött vissza, és csak annyit mondott, nem tudja, hol van a férjem, de nyugodjak meg, ahol volt, ott nem látta, ám az a látvány, ami ott fogadta, leírhatatlan... Felmentem az emeletre. A folyosón a földön feküdtek a sebesültek. Szinte jártányi hely nem volt a közlekedésre. Dr. Juhász Zoltán sebész-orvos őrjöngött, mivel nem volt annyi orvos és ápoló, hogy mindenkit gyorsan ellássanak. A férjemet senki nem látta. Dr. Sóváry osztályára mentem, de elutasítottak, mondván, oda nem vittek senkit. Én nem tudom, utána mi történt, mennyi idő telt el, csak akkor tértem magamhoz, amikor dr. Sóváry vízzel próbált megitatni. Közben elnézést kérve jelezte, hogy az ő osztályára vitték a férjemet. Ott egy gyermekágyban feküdt bekötött karral, szeméből folyt a könny. Mondta, hogy Tónit olyan géppuskasorozat érte, hogy ott halt meg a helyszínen. Mindez 1956. december 12-én történt. Bóta Antal temetése napján aztán kijárási tilalom volt! Csikós Sándorné, Eger Névvel és címmel ellátott leveleket várunk Önöktől felhívjuk levelezőink figyelmét, hogy röviden, egy gépelt oldal terjedelemben fogalmazzák meg gondolataikat. Az írásokat szükség esetén rövidítve tesszük közzé. A közölt levelek tartalmával szerkesztőségünk nem feltétlenül ért egyet, azokért felelősséget nem vállal. Csak a teljes névvel és címmel ellátott írásokat jelentetjük meg. A kéziratokat átmeneti időre (egy hónapig) megőrizzük. Ezúton kívánunk minden levelezőnknek sikeres 2013-as esztendőt! Idén is várjuk írásaikat szerkesztőségünk címére: 3300 Eger, Trinitárius út 1. szám, vagy a heol@heol.hu címre. ■
