Heves Megyei Hírlap, 2012. március (23. évfolyam, 52-77. szám)
2012-03-14 / 63. szám
4 I 2012. MÁRCIUS 14., SZERDA MEGYEI KÖRKÉP Csütörtökön ünnepélyesen felbontják az Egri Csillagot Szabadságharcos a pszichiátrián RusAi László Egy ősellenzékiből lett gondnokolt muszáj-börtönbéli pokoljárása összefogás Bár már a második évjárata kerül holnap hivatalosan is a polcokra, csütörtöktől ünnepli igazi születésnapját az Egri Csillag, a borvidék borászai által az Egri Bikavér fehér párjának szánt cuvée. A helyi borásztársadalom ösz- szefogását is hirdető házasítás gondolata 2010 februárjában fogant meg, a kezdeményezés pedig hamar követőkre talált, így már azon a nyáron nevet kapott a bor; közel 3500 javaslatból esett a választás az Egri Csillagra. Egy évre rá a hivatalos legenda is megszületett, idén pedig már 23 pincészet jelezte, készített e szigorú szabályokkal kör- bebástyázott cuvée-ből. Az Egri Csillag az egyetlen márkanévvel ellátott fehér házasítás a világon, szabályzata szerint minden évben március 15-én kerülhet forgalomba legkorábban az előző évjárat. Ennek megfelelően holnap Egerben, Debrecenben, Budapesten, a felvidéki Érsekújváron és a finnországi Poriban kerül ki a dugó a Csillagból. Az egri hagyományteremtő ünnepség helyszíne a kis Dobó téri Bikavér Borház lesz: ide érkezik 19 órára az a borbarát hölgyekből, borlovagokból és vitézlő oskolá- sokból álló menet, ami 18.45-kor indul a várból. ■ Először március 15-én a bontás, majd április 8án a fesztivál jön. Ezzel persze nem ér véget a sorozat: a hosszú hétvégén végig Csillag-kóstolóval várja a borbarátokat a borház, pénteken és szombaton pedig az Agria Parkban is lesznek bemutatók. Ez utóbbi helyszínen koncertekkel színesített pálinkafesztivál zajlik. Ennek keretében pénteken délben egy világrekord-kísérletre kerül majd sor: egy ezeradagos üstben Egri Csillag tokány készül, amelyből az adagokat cipóba merve szolgálják fel. A fesztivál idejére felállítanak egy Egri Csillag sátrat is, ahol a borászok felváltva kínálják majd a fehér cuvée-jüket. Az ünnepségsorozat április 8-án az egri várban ér a tetőpontjára, ekkor tartják az Egri Csillag Borfesztivált. ■ Kühne Gábor Rusai László már akkor a szabadságeszmény bűvöletében élt, amikor még szitokszó volt március tizenötödike. Kálváriája is ezen a napon kezdődött huszonhét esztendővel ezelőtt. Litya László - Tari Ottó „Minden vagy Te!” - írta Pesten 1985. március 15-én hajnalban Rusai László. Aztán így folytatta: „Régen óhajtott / Mindig várt / Örök hiány”. Verse fölött ez a cím állt: „Szabadság”. Élete 1985-ös forgatókönyvébe azonban a fogságot is beleírta valaki - vagy a politikai rendőrség, vagy a Mindenható. ■ A politikai rendőrség nem nézhette tétlenül Rusai rendszerellenes tiltakozásait. Hatvanban is kétjelöltes országgyűlési választásra szólított a Hazafias Népfront. Ám Rusai röpcédulákat szórt a postaládákba arra buzdítva, hogy a választópolgárok ne menjenek el szavazni. A politikai rendőrség lefülelte, hogy aztán a megyeszékhely cellájában kivallassa és megagyabugyálja. Jó két évvel később ismét elkapták. Ekkor meg kétszavas plakátot tűzött ki az utcán azzal, hogy „Ruszkik, haza!” Két baj is volt e rövidke óhajjal. Egyrészt ez volt 1956 legfőbb jelszava, másfelől pedig éppen a kihelyezése napján, november 7-én ünnepelte az internacionalista elvtársi közösség a nagy októberi szocialista forradalom hetvenedik évfordulóját. A politikai rendőrség nem nézhette tétlenül Rusai rendszerellenes tiltakozásait - nem is nézte. A Mengele ragadványnévvel illetett pszichiáterrel elektrosokkos kezelést hajtattak végre rajta. Ekkortól kezdődött Rusai László útvesztőkkel nehezített pokoljárása. Stencil-szamizda- tos énjét akarták megtörni - sikertelenül. Sokan máig nem tudták elfelejtetni vele az „Égtájak között” című ellenzéki folyóiratot, az abban közölt verseit, írásait. Továbbá azt sem, hogy a bölcsészhallgatók magyar-, történelem- és néprajzóráira járt; Rusai László. Az ország egyik legismertebb szaktekintélye szerint helyi hatalmaskodás terhelte ügyét. hogy a szombathelyi tanárképzőnek is vizsgázott diákja volt, s hogy' nevelőtanári minőségben dolgozhatott egy pesti kollégiumban. A rendszerváltozás évében „Őrjítő mandragóra” címmel megjelent egy karcsú kötet a politikai pszichiátriáról. Róla az országos hírű ideg- és elmeorvos, dr. Veér András mondott kijózanító szakvéleményt: „Helyi hatalmaskodás terhelte az ügyét. Csakhogy az elmeorvosoknak mindig gyanakodniuk kell; küÉgtájak Között est Őszirózsa Szamizdat Rusai írásaival. A Jurta Színházban mutatták be 1988-ban. lönösen akkor, ha a diagnózist a pártbizottság meg a rendőrség sugallja. Rusairól ugyanis kiderült, hogy épelméjű.” Ám mit sem számított az orvosi diagnózis: a bíróság gondnokság alá helyezte, házát eladták, Hatvanból is kijelentették. A poklok poklát járatták és járatják vele: Lipótmezőn, Hidegkúton, Pomá- zon, Gyöngyösön, Visontán is kezelték - hol a már szóba hozott Mengele, hol a szintén gúnynéven emlegetett Görény, hol meg maga a Sakál - a kezelt Szabadság Minden vagy Te! Éltető levegő Fényben lebegő Vadvirág szemöldökű Félénk madárka Régen óhajtott Mindig várt Örök hiány Illanó remény Önfeledt szerelem. Rusai Z. Lascaux betegek így beszélnek róluk maguk között. Legújabban pedig Füzesabonyban van tartós ágya, már állandó lakása is oda van bejegyezve. Szinte a börtöne, ahol majd életfogytiglan szenvedhet. Jóakarói konspirációs közreműködésével tavaly pár napra kiengedték október 23-ára. Igen ám, de úgy legyengült a pszichiátriai kezeléstől, hogy nem kelhetett fel édesanyja ágyából, és nem is lehetett jelen az ünnepségen. Épp akkoriban, halottak napján lett 56 éves; ő maga ennek nagy jelentőséget tulajdonít: ha néhány órával korábban, mindenszentekkor születik, talán a rendszerváltozás hőse lehetne, aki tette a dolgát, amikor még nem lehetett. Ehelyett... A Sakál-csapás útvesztőin cset- lik-botlik, s nincs, aki kézen fogná, hogy kiszabadítsa muszáj- börtönéből. Rusai László, mint fentebb említettük, olykor verseket farigcsál. A „Laza vagyok” tavalyi ihletésű; a füzesabonyi pszichiátrián írta. Ebből van ez a tiszta és megrendítő négy sor: „Szívemben nincs/ sem harag, sem indulat. / Érted haragszom, nem ellened. / Struggle for life!” Az utolsó sor azt jelenti: „Küzdelem az életért!” Epilógus: RUSAiT - többek közbenjárására - az év elején zárójelentéssel hazaengedték Füzesabonyból, és'már be is jelentkezett az anyja lakásába. A hatvani gyámhivatal hamarosan gondnokot jelöl ki számára. SZILVAS ISTVÁN TARCAJA A hársak alatt március idusát - igaz, a rohanó idő egyre nagyobb távlatából - évről évre sajátos pátosz- szál fogadjuk. Ha tehetjük, tavaszi kabátot öltünk, s hagyjuk, hogy gondosan fésült hajunkba beletúrjon a zászlólengető szél. És persze körbefodrozott kokárdát tűzünk a szívünk fölé, mert bő másfél évszázaddal ezelőtt így tettek az egykori negyven- nyolcasok is. Hol vannak már azok az idők! Soha nem ismert nagyapám nagyapja még friss történésként idézhette fel azokat a napokat, amikor példa nélküli nemzeti egység alakult ki ezen a sorsverte tájon. Amikor Windischgrätz megdöbbenten tapasztalta, hogy a vele szemben álló nép „...nem lázadó csorda többé, hanem hadsereg.” Amikor - mint Petőfi Sándor írta az akkoriban is Nagyszalontán élő Arany Jánosnak - „...a halál kézzel-lábban dolgozott, s dőlt belé az ember, mint bőgőbe a húszas.” Azok az idők mára ólombetűs leírásokká szelídültek, méretes bronzszobrokba merevedtek, hogy legyen mit fellapoznunk, legyen hová zarándokolnunk. A színes képek rriögül azonban nem hallatszik a dörgő csatazaj, a talapzaton álló, kardját kivont hadvezér szájából nem harsog a rohamra hívó vezényszó. Mindez a képzeletünk révén dobol csupán a fülünkben, amikor ott állunk a kápolnai hársak alatt, s nézzük a lováról sebzetten aláha- nyatló harcost, a kerekét vesztett ágyút, s a keresztet magasba emelő pap, Mednyánszky Cézár szomorú arcvonásait. Az önfeláldozó küzdelem és a fájdalmas kudarc megörökített pillanatképeit. A vénséges fák alatt arra gondolok, hogy amint nemzedékről nemzedékre távolodunk Dembinszky és Bem apó, Petőfi és az öreg zászlótartó korától, úgy kopnak meg ezek a szép, erkölcsiségükben makulátlan tisztaságú történelmi emlékek. Szégyenkező fejjel kell tudomásul vennie az embernek, hogy az ifjabb korosztály tagjai körében a lezser viselkedés dívik a ceremóniák alatt, s hogy egy műveltségi vetélkedő harmincas éveiben járó résztvevőjének halvány fogalma sincs arról, hol nyomtatták ki anno a tizenkét pontot. Amelyre újkori történelmünk elmúlt két évtizedében oly rendületlenül és magasztosan hivatkoztunk, hogy csak a sajtó- és szólásszabadság ügyében folytatott ádáz polémiát említsem. A ’48-as szabadságharc nem volt népünnepély, mert mit is lehetett volna ünnepelni egy vérrel vert forradalomban. Példamutató volt viszont abban a tekintetben, ahogy a hívó szóra talpra állt a magyar, s a vesztes csata után megtanult élni és túlélni. Megtanult közös erővel küzdeni egy és ugyanazon célért. Félre tudta tenni az önös érdekeket, nem szabdalta szét az erejét a meg nem értés, amire manapság ijesztő példákat látunk. Mert március idusa az utóbbi években nem a közös főhajtás eseménye ebben az országban. Gazdasági botrányokkal, politikai intrikákkal terhelt korunkban ki-ki a magáénak próbálja kisajátítani a szabadságot jelképező ünnepünket, amelyről Kossuth Lajos így írt: „A magyar szabadság születési napját, március 15-ét erdélyi vitéz seregeink e roppant eredményű győzelem által a legméltóbban ünnepelték meg.” Csakhogy mi - csupán azzal, hogy fedetlen fővel állunk a tavaszi szélben, s hogy egyforma kokárdát viselünk az évforduló napján - méltónak bizonyulunk-e őseink hagyatékára? Tiszta lelkiismerettel emléke- zünk-e meg tetteikről, örökségükről, amelyek nélkül - mint meghatározó gyökerek nélkül - nincs és nem is lehet jövőnk? A szilárd alap adott, de hogy lélekben és a mindennapi gyakorlatban miként építkezünk rá, az csupán önmagunkon múlik. Ehhez pedig minden tekintetben fel kellene végre emelkednünk, hogy ne csak akkor álljunk egymás mellé a képletes hársak alatt, amikor bever oda bennünket az eső. Petőfi erről azt mondta: „Legyünk nagyok, amint illik mihozzánk.” Március idusán és a hétköznapokon egyaránt.
