Heves Megyei Hírlap, 2011. december (22. évfolyam, 281-306. szám)
2011-12-24 / 301. szám
2011. DECEMBER 24., SZOMBAT 5 Ecsettel festett édes élet, ezüsttálcán borbély béla Egerben él és alkot a Habsburg-torta, s megannyi ízletes csoda megálmodója KARÁCSONY 2 0 11 __________________ EG RES BELA TARCAJA Csokoládéguru, csokimester, bonbonkirály. Borbély Béla rengeteg ember életét édesítette meg, bejárta a fél világot, majd nyugdíjasként Egerbe költözött. Pécsik Attila A legtöbb kamaszt bizonyára megszidná az édesanyja, ha napról napra maszatosan járna haza. Borbély Béla azonban rossz szót sem kapott, igaz ő a Stühmer- gyárból szaladt a szülői házhoz délutánonként. Az ember el sem hinné, de a cukrászok doayenje eredetileg festőnek készült, ám az apja azt mondta, abból nem lehet megélni, mi több - ekkor az '50-es éveket írjuk - „olyan szakma kell, ahol enni lehet”. E mondatnak - állíthatjuk - sokat köszönhet az édesszájú emberiség. így történt, hogy Borbély Béla 1980-ig dolgozott a Stühmer- gyárban. Ahogy ő fogalmaz: ott lett belőle ember, mialatt együtt nőtt fel a csokoládéval. Az államosítás után oda tömörültek a legjobb cukrászmesterek, így a szakma „tálalva volt", neki csak meg kellett tanulni. Nos, Béla bácsi szorgalmas diák volt, nem véletlen hát, hogy sokan úgy emlegetik: a csokoládéguru. Több beosztásban is dolgozott, ám úgy érezte: váltani kell, s újra fizikai munkás lett. Két évig dolgozott az Astoriában, majd onnan is egy kihívás csábította el az Atrium Hyatt Hotelbe. BORBÉLY BELA CSOKOLADEGURU Nugát-barát. Borbély Béla mindenre ügyel. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a Bonbonkönyv készítésekor a fotós azt mondta, neki nincs is dolga, a mester olyan remekül tálalta az édességet. Tavasszal valósággá válhat az egri kiállítás borbély Béla soha nem tett le arról, hogy festő legyen. Életének része az ecset. Évekig a budapesti Dési Képzőművészeti Körben dolgozott, majd nyaranta Zebegényben, a Szőnyi Szabadiskolában. Otthonában külön műterme van, ahol nyugodtan hódolhat szenvedélyének. Nem hobbi ez - hárítja el a felvetést, sokkal több annál. Csak a másik énje a cukrász mellett. Egy-egy kép elkészítése pedig nagy küzdelem. Ahogy mondja: az a különbség köztük és Rembrandt között, hogy míg neki csak minden századik alkotása sikerül, addig a nagy művésznek minden második. Mindenesetre a nyári konyhát már kinézte magának, hogy újabb műteremmé varázsolja, s bízik abban: tavasszal végre Egerben is lehet önálló kiállítása,- Nem hívott senki, én jelentkeztem - meséli. - így utólag megállapíthatom, akkor, 1982- ben kértem utoljára állást. Később már csak oda mentem, ahova hívtak. , > A kihívás pedig a sütőcukrászat volt. Korábban, kizárólag az édesiparban dolgozott, s ott csak későn kapott visszajelzést arról, hogy amit készített, jó-e. A szállodaiparban azonban rögtön kiderül: elégedett-e a vendég. Nem titok, hogy mindegyik az volt. Mégis csak hat évet „szolgált” a Hyattben, mert jött az újabb kihívás.- A Fórum Hotelből szóltak, hogy a Bécsi Cukrászdában bonbonokat szeretnének fejleszteni, méghozzá svájci csokoládéból született: Budapest, 1941. január 6. család: 48 éve nős, felesége Borbély Vali táncos-színésznő. Egy lánya, egy fia és öt unokája van munkahelyei: Stühmer, As- toria, Atrium Hyatt Hotel, Fórum Hotel, Gundel Étterem, Szamos Marcipán A 45 év aktív munka alatt bejárta a fél világot Tokiótól Washingtonig. hitvallása: Az ember ismerje meg a lehető legjobban az anyagot, s legyen hozzá alázatos. mondja a váltásról. - Egy hónap múlva megjelentem az igazgatói irodában, három ezüstszínű bendorfi tállal, amelyeken majd’ 100 féle bonbon volt. A teremben vártak a főnökök, párttitkárok, mindenki. A meglepetéstől nem tudtak megszólalni. Legalább három percig síri csend volt. Végül az igazgató azt kérdezte: Borbély úr, maga honnan jött? Mondtam: innen a szomszédból. Újra kérdezett: és miért jött ide hozzánk? Azt válaszoltam: Igazgató úr, kérem...tud- ja...ebbe a szállodába sokkal jobb a közlekedés... A teremben persze kitört a nevetés, s végre elkezdhették kóstolni a finomságokat, negyvenötöt választottak ki. A Fórum után a Gundel cukrászséfje lett, majd segédkezett a Szamos-birodalom megépítésében. Aztán, amikor Csóll Péter kitalálta, hogy a Stühmer névvel együtt a tradicionális termékeket is feltámasztja, újra felmerült a neve. Az országban ugyanis senki nem tudott igazi Korfti-szeletet csinálni, s Péternek azt mondták: van egy ember, aki talán mégis. Állítólag a csokigyáros ugrált örömében, amikor Béla bácsi valódi Korfu- szelettel állt elő, így költözött nyugdíjasként Egerbe a bonbonkirály. De felsorolni is nehéz lenne, mi mindent készített a csokoládémester. Ő maga sem tudná megmondani, hányféle süteményt talált ki. Jó párat összegyűjtött, amikor megírta az első magyar Bonbonkönyvet. Tudjuk azonban, hogy az ő tortája került Carlo Ponti és Sophia Loren fiának menyegzői asztalára, de Borbély-remek a Habsburg-torta is. Béla bácsi maga is édesszájú. Meggyőződése, nem lehet jó cukrász az, aki nem szereti az édességet. Egy feltétele van csak: kizárólag minőségi süteményt hajlandó enni. Egyszerűen nem megy le a torkán az, amin lát- szódik a „spórolás csimborasz- szója.” Vallja: minden süteményt a legjobb anyagokból kell csinálni, s nem félkilósakat, hanem apróbb árukat, mert „az édesség nem arról szól, hogy jóllakjon vele az ember, hanem hogy boldogítsa az életet. Ahhoz pedig elég néhány falat”. N em értette, miért nem várhatja meg ő is az angyalokat, miért nem láthatja, ahogyan suhogó szárnyukkal berepülnek az ablakon karácsonyfával, meg persze ajándékokkal a hónuk alatt. De jól nevelt kisfiú lévén gondosan kapcsolta be hócipőjét, vette fól jó meleg teddy beer-bundáját, s szó- fogadóan fogta meg nagyanyja kezét, hogy sétálni induljanak a téli estében. Ropogott lábuk alatt a hó, s az a szikár, magas, elegáns asszony mesélt. Mindig voltak érdekes történetei, amiket ezeken a közös sétákon elmondott a kisfiúnak, aki áhítattal hallgatta minden szavát. De most, amikor mindjárt itt a Jézuska, nemigen tudott odafigyelni nagyanyja szavaira. Sokkal inkább érdekelték az ablakok, melyek mögött itt is, ott is föltűntek a kivilágított karácsonyfák. Kicsit irigyen kukucskált be azokba a lakásokba, hisz ott már jártak az angyalok, ott már valakik bontogatják az ajándékokat... Csak neki kell még várni. Aztán a távolból átszállt a jól ismert dallam: tű-rü- rü-rű rü-rü rű!- Menjünk, nézzük meg Aladárt! Láthatóan nagyanyjának nem sok kedve volt elmenni egészen a vasútállomásig, de tudta, hogy a kisfiú mennyire szereti a vonatokat, ahogy pöfögnek és csikorognak a vágányokon. Kimentek hát a főtérre, el a kastély és persze a Jereván presszó mellett, melynek kirakatában ínycsiklandozóan kínálták magukat a sarokházak, lúdlábak és természetesen a nagy, talpas poharakba porciózott gesztenyepürék. Tudta, most nem térnek be ide, hisz akkor anya hiába sütött-főzött napok óta, nem lesz étvágya az ünnepi vacsorán, ha most belakik finomságokkal. Továbbmentek a kihalt i V utcán, át „az Agyvahí- don”. Jó pár év telt el, mire ráeszmélt, hogy a várost keresztülszelő folyót nem az Agyvának, hanem a Zagyvának nevezik. Közben, hogy hasznosan teljen az idő, nagy anyja javaslatára újra elszavalta A Kis karácsonyi éneket, amit a Zady Endre bácsi írt és amit éppen erre a napra tanított meg vele apu. A népkert fái hallgatták, ahogy csengő han gon szinte már kiabálta a Aladár kedvenc sorokat: Új csizmám a sárban százszor bepiszkol- nám, csak a zúrnak szerelmemet szépen igazolnám. Aztán meglátta a víztornyot, aminek a csúcsán nem olyan szép arany csillag ragyogott magasan, mint a ° betlehemi jászol fölött, hanem egy vörös, aminek öt ága GYÖRFI ANDRÁS FESTŐMŰVÉSZ RAJZA. WWW.GYORFIANDI VDKAS.HU volt. Ekkor már tudta, mindjárt találkozik Aladárral. S mintha ezt bizonyítaná, megszólalt a tű-rü-rü-rű rü-rü rű s egy égi hang ezt zengte a vasútállomás felől: Figyelem! Figyelem! Az első vágány mellett kérjük, vigyázzanak! Az első vágányon Mozdony Áladár! Az első vágányon Mozdony Áladár! Végre beértek az állomásra, s ahogy átjutottak a dohány- füst- és embersza- gú várótermen, máris föltűnt maga Aladár. Aladár ugyan már rég nem pöfögött,' nem füstölt, prüszkölt és csikorgott, csak hatalmas valójában ott terpeszkedett egy elfűrészelt sínpáron. Csillogó dugattyúit, küllős kerekeit, nagy kéményét akár órákig el tudta volna nézegetni. Elképzelte, ahogy - majd ha nagy lesz , egy ilyen monstrummal száguldozik a végtelenbe nyúló síneken, integet majd az ilyen kis, tágra nyílt szemű lurkóknak, mint ő most, meghúz egy kart s gőzfelhő borít el mindent, aztán egy másikat, s fülsiketítőén sípolni kezd Aladár. Álmodozásából a nagyanyja rángatta elő.- Induljunk, már biztos végeztek az angyalok és jön mindjárt a Jézuska! Gyorsan búcsút intett Aladárnak, s igencsak-kapkodta hócipős lábait, hátha mégis sikerül tetten érni azokat a fránya angyalokat. Otthon aztán alig hámozta le magáról a kisbundát, rúgta le a hócipőt, máris csöngetett a Jézuska. A szava is elakadt, amikor meglátta azt a gyönyörűséget. Égtek, sercegtek a gyertyák, a csillagszórók hányták a szikrát, a karácsonyfa ágain szaloncukrok meg csillogó díszek lógtak és azok a furcsa fehér szálak szőtték be a fát, amit apu csak angyalszőrnek nevezett. A fa alatt pedig ott zakatolt Aladár! Ugyan icipici volt, meg nem is füstölt, de szakasztott mása volt a nagynak, amelyiktől épp az imént búcsúzott el. Bizony kínszenvedés volt, hogy ne rohanjon oda azonnal, s vegye birtokba az új játékot. Alig győzte együtt énekelni anyuékkal, hogy mennyből a zangyal, meg Oh Tannenbaum wie grün sind... és még hátra volt a Zady Endre... Aztán majd ötven év után újra elvetődött abba a kisvárosba, arra az állomásra. Nem volt hó, hócipő, Jereván presszó, s már vörös csillag sem volt rég a víztorony tetején. És Aladár? Ő sem állt már ott, úgy látszik, megunta, hogy az a sínpár nem vitt sehová... A régi tű-rü-rü-rű rü-rü rű után ugyanúgy szólalt meg a hangosbeszélő, de Aladárt már meg sem említették: Figyelem! Figyelem! Az első vágány mellett kérjük vigyázzanak! Az első vágányon mozdony halad át! - recsegte a személytelen hang. Latyak volt mindenfelé, úgyhogy most lehetett volna csak igazán új csizmát sározni... ♦ A 1
