Heves Megyei Hírlap, 2011. december (22. évfolyam, 281-306. szám)

2011-12-10 / 289. szám

2011. DECEMBER 10., SZOMBAT 5 MEGYEI KÖRKÉP Fesztiválkórus a Zagyva partján príma A Grassalkovich Énekegyüttes rászolgált a zeneértő közönség szeretetére A mesélő közönsége adta a sorozat tematikáját Olykor kettesével vették a fokokat a ranglétrán. Fennállásuk nyolc éve alatt sikert sikerre halmoztak, mindenütt szívesen látják őket. Tavaly, bár jelölték őket, még nem sikerült, idén viszont annál jobban. A hatvani Grassalkovich Énekegyüttes lett a me­gyei Prima Primissima közönségdíjasa. Tari Ottó- Hihetetlenül büszkék vagyunk erre - mondja Pusztai Ágnes, a városban Grasiként emlegetett kórus alapítója, majd egy kisebb titkot is megoszt velünk: - Az át­adásra nem tudtunk elmenni, így másnap a Hírlapból értesültünk az eredményről. Óriási erkölcsi elismerés ez számunkra! Hatvan legfiatalabb kóruskö­zösségét 2003 nyarán alakította a nagy múltú Hatvani Vegyeskar néhány lelkes tagja. Pusztai Ág­nes - aki a másik formációnak is erőssége - szerint azért, mert szerettek volna olyan ének- együttest létrehozni, amely más­fajta, kisebb létszámú csoport ál­tal is előadható repertoárral ren­delkezik. Az már a sors játéka, hogy időközben rengetegen csat­lakoztak hozzájuk, s így már majdnem annyian vannak, mint a „nagy” kórus.- Mindenhol tetszést aratunk, ahol fellépünk. A koncertek után pedig jönnek a jelentkezők, akik szívesen együtt énekelnének ve­lünk. Legutóbb két Pest megyei taggal gyarapodott az együttes - újságolja lelkesen Ágnes. A Grassalkovich-kórus művé­szeti vezetője és karnagya Mol­nár Tamás, a Szent Adalbert ró­mai katolikus templom kántora. Műsorukban főként reneszánsz és barokk művek szerepelnek, de szívesen énekelnek kortárs darabokat, mi több, könnyűzenét is. Rendszeres közreműködői kü­lönböző versenyeknek, s szíve­sen vállalnak fellépéseket kórus- találkozókon, kiállítás-megnyitó­kon, városi ünnepségeken, falusi templomokban, esküvőkön is.- Először 2005 őszén Egerben minősítettek bennünket, s mind­járt akkora sikert arattunk, hogy az alapminősítést átugorva a megtisztelő Fesztiválkórus cí­met érdemeltük ki a szigorú, de a grassalkovich Énekegyüttes jelenlegi tagjai: Csirmaz And­rea, Gáspár Tamás, Molnár Ta­más karnagy, Kárpáti Klemen­tina, Kis Ágnes, dr. Köles Jó­zsef, Nagy András, Varga Éva, Pusztai Ágnes, Réz Éva, Rodek igazságos zsűritől. Az Énekel az ország rendezvényein 2009 óta veszünk részt - sorolja eredmé­nyeiket az alapító. - Rá egy évre, 2006 novemberében meghívást kaptunk a Kodály Zoltán IV. Ma­gyar Kórusversenyre, amely a magyar amatőr kórusmozgalom legszélesebb körű seregszemlé­je. Itt kategóriánkban III. helye­zést értünk el, valamint ezüst­Antal, Rodek Erzsébet, Somogyváry László, Szekszárdi Marianna, Tóth Zsolt, Varga György, Korompai Ákos, Vígh Judit, Bakkné Kukla Erika, Ko­vács Zsófia, Liptai Csaba, Ortelli Erzsébet, Ziegler Cecília. diplomával tisztelt meg minket a zsűri. A sikeren felbuzdulva 2007 tavaszán neveztünk a XX. Pécsi Nemzetközi Kamarakórus Verseny és Fesztiválra, ahol a Kodály-mű legjobb előadásáért elnevezésű különdíjat vehettük át Kodály Zoltán Első áldozás cí­mű kevésbé ismert, de páratlan szépségű művének énekléséért. E verseny után sem pihentünk. Még ugyanebben az évben újra Eger látta a kórusunkat vendé­gül. Az eddigi munkát elismer­ve, színvonalas előadásunkért elnyertük a következő fokozatot: a Grassalkovich Énekegyüttes immár Hangversenykórus. Ez­zel azonban koránt sincs vége: 2010. október 23-án Egerben, az Éneklő Magyarország Regioná­lis Kórusfesztiválon újabb ran­gos díjat nyertünk: Fesztiválkó­rus minősítésre tartott érdemes­nek bennünket a zsűri. Ez a KÓTA új minősítési rendszeré­ben a hét fokozatból a hatodik, szóval majdnem a csúcs! Az énekegyüttes gyakorta sze­repel rangos külföldi kórusfesz­tiválokon is. Az idők során ellá­togattak egyebek között Lyto- misl-be és Hradec Kralovéba, a királyok városába is. Legutóbb, idén októberben pedig Szlováki­ából a szakmai zsűri első díjával térhettek haza.- Nincs megállás - jelenti ki Pusztai Ágnes. - A Príma Primissima közönségdíja egy­ben kötelezettséget Is jelent szá­munkra. Luzsi Margó, az egri Bródy Sán­dor Megyei és Városi Könyvtár gyermekrészlegének vezetője szerkesztette a Manókönyvek Ki­adó Mesélj nekem! sorozatát A18 kötetesre tervezett tematikus vá­logatás hatodik darabja a napok­ban jelenik meg. A Szeretet és jó­ság című gyűjtemény már a kará­csonyra gondolva kerül a hírlap­árusokhoz és a Líra könyvesbolt­okba. Az egri gyermekkönyvtár­ban Luzsi Margó maga is sokat mesél a gyerekeknek, innen a ta­pasztalata: a kicsik legtöbbször nem konkrét meséket kérnek, csupán annyit mondanak: manós, sárkányos vagy éppen királylá­nyos történetet szeretnének halla­ni. Van tehát létjogosultsága az ilyen kérésekre épülő válogatás­nak. A sorozatszerkesztő azt mondja, azért fontos, hogy ä kis­gyermekeknek sokat, lehetőleg mindennap meséljünk, mert ezek a történetek élni tanítanak. «G. R. Leleszen kétszáz muzsikust várnak az örömzenélésre Tarnaleleszen idén ünnepli fenn­állásának 36. évfordulóját a Szűk Mátyás Ifjúsági Fúvószenekar. Miután tavaly elmaradt a 35 éves koncert, idén szeretnének méltó­képpen megemlékezni az évfor­dulóról. Másfél éve új vezetők áll­nak a nagy múltú együttes élén Patkó Eszter régi zenekari tag és vőlegénye, Kerekes József trom­bitaművész személyében. A december 17-i ünnepre kö­zel kétszáz vendéget várnak az alapító tagoktól a mostani legki­sebbekig az Utassy József Általá­nos Iskolába. ■ B. K. Alapítók és új csatlakozók a basszustól a szopránig V ékony jégréteget varázsolt a haj­nali fagy a patak szélére. Egy megsárgult falevél vergődött fog­ságában, szabadulására a tavaszi eny­hülésig remény sem volt. Pár méterre a jeges csapdába esett falevéltől ült a költő és olvasott. Nehe­zen formált szavaira erősen kellett kon­centrálni. A születésétől kerekes székbe kényszerített fiatalember kezében úgy remegett a papír, mint a patakmeder fogságában ragadt falevél. Mégis volt benne valami tértől és időtől független. Ő, akitől a sors megvonta a szabadság buja érzését, a szárnyalni tudást, a két lábon járó ember száguldásának vá­gyát, fittyet hányt a fizika törvényeire, s teste helyett a lelkét küldte fel éteri magasságokba. Ott ült a költő kerekes székében és független volt tértől és időtől. Hallgató­inak karján óra ketyegett. Vajon miért veszi magát körül az ember az Idővel? Karjára rögzíti, falára akasztja, telefon­jának kijelzőjére varázsolja, számító­gépének sarkában figyeli a percek per- gésének lassú és vissza nem fordítható múlását. „Az Idő foglyai vagyunk" - fu­tott át az agyamon, amíg a költő a ver­seit olvasta. Vajon mit jelent az Idő an­nak az embernek, akitől az élet meg­vonta a rohanás kényszerét, az időre teljesítés korlátáit? Jelent-e többet, mint annak a pásztornak, aki birkáit deleltet- te a nyári forróságban? Napbarnította arcára az idő mély barázdákat vésett, szikkadt kezében a kés, mellyel katoná­kat kanyarított a vajpuha szalonnából, mégsem remegett. Áz a juhász is épp oly időtlenül ült az Időben, szemei sar­kából követte nyája rezdüléseit, miköz­ben szájával bölcs, megformált monda­tokkal mesélt. A kilencvenes évek dere­kán találkoztam vele. Egy unalmas, té­SZUROMI RITA TÁRCÁJA ból és az emberi szervezet természetes reakcióiból tudtuk követni a múló időt. Ám téged odaraktak a torony tetejébe, hogy stresszeld az embert, rohanásra, kapkodásra kényszerítsd. Hát most meg­érdemelted, hogy a digitális idő téged is a múltba ketyegjen. A nap végére egé­szen jól tájékozódtam óra nélkül is. Dél­digitális órák előtt nem volt fontos a pontos idő” - jutott eszembe. Még az órásmester is hetente egyszer elküldte a segédét egy zsebórával a toronyórá­hoz, hogy beállítsa a pontos időt. Időért ment akkor a tanonc, mert lám, még az órásműhelyből is időnként elketyegtek a percek. Akkor engem most miért iz­gat a percre pontos múlandóság? A költőt vastapssal jutalmazták. Át­szellemült arccal álltak fel a székekről a hallgatók, és álltak sorban egy dedi­kált kötetért a költőtől, aki egy kerekes­székben ülve szabadabb és időtlenebb volt, mint mi, itt a túlparton, az idő fog­lyaiként. A novemberi szürkeségben az a meg­sárgult falevél még mindig a jég fogsá­gában remegett. Esélye a szabadulásra most sem volt nagyobb, mint egy órával ezelőtt. A mátrai derengő délutánba szippantva már egyre biztosabb voltam abban, nem csak a szabadulása órája van még nagyon-nagyon messze, ha­nem hamarosan egyre több jég rakódik majd rá, hogy mozdulatlansága még biztosabb legyen. De akkor már nem volt jelentősége a patakmeder szélén vergődő őszi falevél haláltáncának, mint ahogy annak sem, hogy az arcom­ba vágott a hegyről süvítő téli szél. Mert ez az óra sem volt egyéb, csak tértől és Időtől független pillanat. C sak egy ölelést éreztem teste­men, mellyel a költő, akivel elő­ször találkoztam, ismeretlenül is elbocsátott, s mellyel kerekes széke ma­gányából mintha az egész világnak üzente volna: az Idő csak kelléke, de nem célja az ember világának... Állítsátok ma és szenzáció nélküli nap végéhez közeledve pillantottam meg a távolban. A kocsit az út szélén hagyva gyalogol­tam be hozzá. Éppúgy ült a nyári meleg­ben subáján, mintha egy Petőfi-vers díszlete volna. Körülötte valóban állt az Idő. A Nap már erősen a horizont felé járt, mikor elköszöntem tőle. Azóta, ha arra járok, mindig rápillantok a helyre, ami elnyelte az Időt. Aztán itt van a költő. Gúzsba kötötte az élet, nagyon-nagyon rossz tréfát űzött vele születése pillanatában. De ő, aki­nek mindenért triplán kell megküzde­nie, képes volt túlszárnyalni minket. Ké­pes meglátni a szépet. Vannak barátai. És vannak gondolatai. Tehát van ideje. Egyszer óra nélkül indultam útnak. Sokkolt a tudat, nem tudtam, hol tartok. A templomtorony órájáról próbáltam tájékozódni. Nem működött. Vala­hogy mifelénk a falusi toronyórák nem működnek. Ez a digitalizált vi­lág bosszúja - kuncogtam magam­ban. Véged van, toronyóra, te gyorsí­tottad fel az Időt, te szabtad át az em­berek életritmusát akkor, amikor az előtted elhaladó embert könyörtelenül emlékeztetni kezdted az Idő múlására. Addig csak a Nap állásából, az árnyékok­meg az időt! utánra ráállt a szemem a Nap mozgásá­ra, testem jeleit figyelve pontosan tud­tam, itt a szieszta ideje, jó lenne most el­heverészni azon az ősöreg subán. A novemberi szürkeség bekúszott a szobába, ahol a költő olvasott. A szemek megteltek könnyel, a lelkek felszabadul­tak. Az emberek érezni, gondolkodni, emlékezni kezdtek a szavak hallatán. Ennek az embernek sikerült hallgatói­val leküzdetni a teret és az Időt. Felsza­badította őket, magához emelte, kiragad­ta a hétköznapok fogságából, szellemi bénultságából a teremben ülőket. A leheletektől átmelegedő könyvtár­ban furcsán rossz érzésem támadt. Óra nincs a karomon, a mobiltelefont a tás­ka mélyére süllyesztettem. Nem tu­dom, hogy mennyi az idő! Pánikba es­ve zuhantam ki az emberi érzések legtisztább világából, és fürkészve kerestem egy karórát. Mindenki túl messze ült tőlem ahhoz, hogy el­lophattam volna perceit. Kizökken­tem az Időtlenségből, és az Idő új­ra üldözni kezdett. Közben a költő az utolsó versét tartotta kezében. Hangja kissé fáradtnak tűnt, ám hall­gatóinak tekintetében még mindig ott ült a vágy az ő Időtlen világa után. „A i * k y i »

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents