Heves Megyei Hírlap, 2011. december (22. évfolyam, 281-306. szám)

2011-12-08 / 287. szám

2011. DECEMBER 8., CSÜTÖRTÖK SA7TÓ ti TANoUS I CU I Jézusom! Hát persze, hogy ma! Nem is én lennék, ha nem ez lenne! Egy újabb pattanás, és pont az orrom közepén. Most őszintén, ekkora or­mánnyal kinek kellek?! Már azon is meglepődtem, hogy a Józsi randira hívott. No, de hogy épp a randi napján kerül rám ez az ocsmányság! Bár a családom és a barátaim el­mondása szerint szép vagyok. A szemem szinte fekete, olyan sötét. A bőröm is elég száraz. De nem elég ez, nem, még jön­nek a ragyák is! És tetőzi, hogy télen-nyáron hófehér va­gyok. Sokszor piszkálnak is, hogy: „Mi van, Julcsa, fallal tö­rölköztél?” A hajammal va­gyok csak elégedett. Már a vál­laltiig ér. No persze nem ma­rad egy szál hajam se, ha a Bo­ris kitépi és azt üvölti a fülem­be, hogy szálljak le a Lacikájá­ról. De könyörgöm, rajta se va­gyok! Tehetek én arról, hogy az ő Lacikája olyan bamba, hogy az én terebélyes hátsó fe­lemen időzik a szeme?! Ha már a fenekemről beszélünk (ami valljuk be, nem kicsi), az­zal is megvan a bajom: irtóra lapos. De legalább altkor felül lennék kerek! A fiúk csak „elöl deszka, hátul léc”-nek csúfolnak. A hasam lapos, az­zal baj nincs, de ahogy a csí­pőcsontom kiáll... és a combjaim... azokat még egy elefánt is megirigyelhetné! És ami a legrosszabb: nagyon magas vagyok, a fiúk meg olyan aprók. A hangulatválto­zásaim és a dühkitöréseim na­gyon gyakoriak. Hangulatem­ber vagyok, azt mondják. Nem vagyok mosolygós, ez van, így kell szeretni. Ezért nem va­gyok átlagos. A barátaim, na, ők például teljesen átlagosak. Ott van a Bözsi, magas és sovány, mint egy pálca, és a fiúk is szeretik, meg persze ő is őket. Ott a Ro­zi. 0 alacsony és duci, viszont jó tanuló, és egy ragyája sincs. Itt vagyok 15 évesen, és még nem voltam szerelmes. Jaj, tíz perc és itt van Józsi, én meg eldumálom az időt Gyors tükörbe nézés. Látok benne egy alakot. Igazából ez az alak teljesen tökéletes lenne... Ha nem én lennék. aZádoriAnna Szilágyi Erzsébet Gimnázium fény A szeretet ünnepe mindenkinek ugyanazt jelentse! Azt hittem, a járdára fagy a csizmám, olyan hideg volt. Ép­pen hazafelé jöttem a zöldsé­gestől. Anya megkért, hogy hozzak neki még hagymát, hogy - az ő szavaival élve - az ünnepi vacsora ízei komplet­tek legyenek. így fogtam ma­gam, és elvánszorogtam a sar­ki zöldségeshez. Amikor elin­dultam, nem volt olyan hideg, nem esett a hó és nem is csúsz­tak az utak, de hazafelé már kezdtem átérezni a Déli-sarkon fagyoskodó kutatók sorsát. Las­san haladtam, nehogy hátast dobjak a korcsolyapályává vál­tozott járdán. Mivel a csigát megszégyenítő „iramban” lép­deltem a szállingózó hóban, a back to my warm home expe­dícióm során elgondolkoztam egy-két dolgon. Két háznyira a zöldségestől volt egy kisebb ház, alacsony kerítéssel. Benéztem az abla­kokon. Első pillantásra semmi különlegeset nem láttam: egy nő állt a konyhában és valamit szeletelt. Észrevettem, hogy a homloka verejtékezett, a fruf- ruja kuszán hullott az arcába - egész biztos, már régóta dolgo­zott. Szép kerek arca volt, pisze orra és vékony ajkai, szempil­lái sűrűk és hosszúak voltak. Nem lehetett idősebb huszon­nyolc, legfeljebb harmincéves­nél. Igazán szép volt. Pont amikor úgy gondoltam, eleget láttam a fiatal háziasz- szonyból, még utoljára észlel­tem valamit. Parányi csillo­gást, könnyeket a szeme sar­kában. Itt a karácsony, ami elvileg arról szól, hogy a családunkkal pihenünk, de itt a példa rá, mennyi munka és fáradság a nőknek az ünnep. Feltettem magamnak a kérdést: ez az, amit úgy nevezünk, hogy bol­dog karácsony? Hirtelen két dörmögő hang felettébb hangos vitájára let­tem figyelmes. Meghúztam magam egy piros verda mögött a kocsifelhajtón, és onnan fi­gyeltem az eseményeket. Két idős bácsi veszekedett.- Mit képzel maga, hogy csak úgy meghatározza ne­kem, mikor éghetnek és mikor nem az égősoraim?! Az én dí­szeim, akkor használom őket, amikor én akarom!- ordított az egyik a kerítésen át a szom­szédjának,- Nem úgy van az, kérem! - kiabált a másik. - Tekintettel kell lennie a lakókörnyezetére! Képtelen megérteni, hogy az égői olyan fényt árasztanak, hogy lehetetlenség nyugovóra térni tőlük?!- Ó, szóval erről van szó! Nem tud aludni! Hadd adjak egy ingyen jó tanácsot magá­nak: vegyen be altatót, az biz­tosan segít! - mondta gonoszul a szomszéd, és csúfondárosan nevetett a saját poénján. A heves szócsata kezdett fizi­kai alakot ölteni: a dühös férfi vénsége ellenére olimpikono­kat megszégyenítő rutinosság­gal átmászott a kerítésen és le­tépte a házról az égősorokat, dí­szeket, felrúgta az angyalkás bábukat és még a konyhaab­lakban levő pitét is a földhöz vágta. Itt a karácsony, ami a szere­tet és a béke ünnepe - gondol­tam. Pár házzal arrébb elérkez­tem az utcánk legnagyobb, leg­fényűzőbb házához. A „palota” előtt egy nagy autó parkolt. A falat üveglap képviselte, így mindent tökéletesen láttam. A nappali közepén kandalló árasztott forróságot, mellette egy gyönyörűen feldíszített fa, alatta az ajándékok - mint a filmekben. Egy kislány és egy kisfiú ült a kanapén, velük szemközt a szüleik. Mindannyian moso­lyogtak. Nem telt el sok idő, a gyerekek felpattantak és oda­rohantak a fa alatt lévő színes dobozokhoz, és, vadul tépték szét a csomagolást, hogy meg­tudják, mit kaptak. Átfutott az agyamon, hogy miért ma ün­nepelnek? Holnap kellene... Le­írhatatlan örömet és boldogsá­got láttam a gyerekek arcán, amikor megpillantották a meg­lepetéseiket. Aztán az apa és az anya is az ölükbe ültették őket, és elkezdtek hozzájuk be­szélni. A gyerekek mosolya egy lefelé görbülő vonallá változott. Pár perccel később a felnőttek elhagyták a házat, és elhajtot­tak a luxusjárgányukkal. Itt a karácsony, ami arról szól, hogy együtt a család, mindenki bol­dog és örül az ajándékainak. De a boldogságot nem a drága ajándékok jelentik. Gondolkodjunk el a kará­csony igazi lényegén, keressük a varázsszert, ami olyanná te­szi december piros betűs nap­jait, mint amilyenek az álta­lunk elképzelt ideálok! ■ Révész Rebeka Szilágyi Erzsébet Gimnázium Színházban: ilyet is látni kell ludas matyi Az eredeti történet jobban tetszett Jó érzés volt másokon segíteni életmentő Tizennyolc évesen túl vagyok az első véradáson Ludas Matyi története volt gyer­mekkorom egyik legmeghatáro­zóbb meséje. Talán ezért nem nyerte el a tetszésemet a meséből készült színdarab az egri Gárdo­nyi Géza Színházban. Sokan ismerik a szegény sorsú Matyit, akit Döbrögi igazságtala­nul megveretett, ám a csalafinta szegény legény betartja ígéretét, és háromszor veri vissza a bünte­tést. Ám a színdarabban a veré­sen, a libán és a Matyi néven kí­vül semmi sem egyezik meg a jó öreg mesével. A rendező, Éry-Kovács And­rás, amikor az eredeti Ludas Ma- tyi-darabot (azaz Ludas Mátyás a libák szemszögéből című dara­bot) elolvasta, ami szintén egy át­dolgozás, azt vallotta, hogy első­ként a versek tetszettek meg ne­ki, mert bluesos hatást gyakorol­nak rá. Nos, a dalok, amiket kis­sé kényszeresen betűzdeltek, nem ezt tükrözték. Inkább moz­galmi daloknak és korábbi sláge­reknek hangzottak. Az előadáson a közönség megtisztelve érezhette magát, amikor egy-egy szereplő kiszólt a darabból. Nagyszerűen meg tudja szakítani az amúgy is za­varos cselekményt egy-egy ilyen momentum. De a beépített embernek kö­szönhetően érezhetjük csak iga­zán, igenis van szerepünk a da­rabban. Ekkor egy kicsit lelkeseb­bek leszünk, és talán felébre­dünk, ha eddig aludtunk volna. A rendező az eredetitől eltérően egy egészen más cselekménybe szö­vi bele a darabot. Ezt olyan ügye­sen teszi, hogy a néző egy izgal­mas időspirálba kerülve összeza­varodik. Ennek ellenére kellemes ki- kapcsolódást választ az, aki nem akar intellektuális darabot meg­nézni. Most értettük meg igazán azt, amit Blaskó Balázs tervéül tű­zött ki, miszerint egy nép­színházát hoz létre, könnyű és modern darabokkal. Összességében egy könnyed, modern darabot láttunk, itt-ott el­vétett primitív viccecskékkel, me­lyeken, bevallom, jómagam is el­kuncogtam, ha már máson sír- hatnékom lett volna. ■ Árvái Luca EKF Gyakorló Gimnázium Adj vért, és ments meg három életet! - szólt a felhívás a plaká­tokon, amiket iskolánkban rak­tak ki. Mivel már elmúltam ti­zennyolc éves, így erőt vettem magamon, és egy szerda dél­után beléptem az egyes ter­münkbe, amit alkalmassá tet­tek a véradásra. A Vöröskereszt munkatársai először a személyes adataimat és az igazolókártyáimat kérték el, majd megállapították a vér­csoportomat. Az általam kitöl­tött kérdőívről és a lehetséges betegségeimről is kérdeztek. Végül kiderült, hogy alkal­mas vagyok donornak, adha­tok vért. Mindenki nagyon kedves volt, de én akkor is féltem. Mint utóbb kiderült, nem kel­lett volna. Aki vért ad, az egy fél pillana­tig egy kellemetlen, csí­péshez ha­sonló ér- z é s t érez, utá­na pedig csak egy stresszlabdát szorongatva kell megvárnia, míg a négy és fél deciliter vér össze nem gyű­lik. Utána eltávolítják a tűt a véradó karjá­ból, és körülbelül tíz perc múlva elen­gedik. Kilépve az ajtón ar­ra gondoltam, meg­érte vért adni, minden félelem ellenére. De ha csak egy életet is megmenthetek a háromból, már csak azért is meg­érte. ■ Pörögi Éva Neumann Já­nos Középiskola ¥ t

Next

/
Thumbnails
Contents