Heves Megyei Hírlap, 2011. november (22. évfolyam, 256-280. szám)
2011-11-04 / 258. szám
14 HORIZONT HEVES MEGYEI HÍRLAP - 2011. NOVEMBER 4., PÉNTEK Édesapját málenkij robotra vitték, soha többé nem látta - Osztályidegennek minősítették - A forradalom a bajai laktanyában érte - November 4-én vége volt mindennek IÁTTAM, HOGY HUH l£ A VÖRÖS CSIUAG Napló. Unokája kérésére ragadott tollat. Varga Pál már Egerben nőtt fel, a forradalom eseményeit sorkatonaként Baján és Budapesten élte meg. e nái: „Gyertek már, nézzétek!” Több száz, de inkább ezer bajai lakos gyülekezett a kapunál, zászlókat lobogtatva kiabáltak, de nem értettük, mit. A kézmozdulatokból arra következtettünk, hogy „Gyertek” - de hogyan? Egy törzsőrmester futott be a körletbe, és azt mondta, hogy az ezredparancsnok tíz önkéntes jelentkező egyetemistát kér. Jelentkeztem. Futottunk a parancsnokságra, s közben láttuk, hogy a polgárok döngetik a kaput, velük szemben meg egy szakasz állig felfegyverzett katona áll, köztük néhány géppuskás. A hangszórón szinte könyörgő, de határozott hang szólt az emberekhez: „Ne törjék be a kaput, ne jöjjenek be, mert akkor ki kell adnom a tűzparan- csot.” Gyors eligazítást kaptunk. Baja népe megtudta, hogy az egyetemista század karanténban van, és most eljöttek, hogy kiszabadítsanak bennünket! A parancsnok hangja határozott volt: „Fegyvert a kézből semmilyen áron ne adjátok ki. Akinél van fegyver, az válassza meg a célt, lőhet magára vagy az édesanyjára. Menjenek ki a kapun, nyugtassák meg a népet, hogy vonuljanak vissza a városba.” OKTÓBER 26., PÉNTEK Reggel egy gépkocsi állt a laktanya előtt, azzal szállítottak be minket a tanácsházára. Kaptunk egy pihenőszobát, majd jött az eligazítás. „Szabó László a nevem - szólt egy százados. - Azért kérettem magukat ide, hogy biztosítsák - mint katonák - a rendet Baja területén. Járőrözni fognak. Forradalom van, de rendnek kell lenni. Vegyék le a sapkarózsát és tűzzék a helyre a Kossuth címert.” Közben a tanácsházán nagy lett a sürgés-forgás, jöttek az emberek a gyárakból, az üzemekből, értelmiségi, munkás és paraszt képviselő, feloszlatni a tanácsot és megalakítani a forradalmi bizottságot. Vezetője egy doktor lett, Vágvölgyi Ferenc tiszti főorvos. Megalakultak a városi bizottságok. Mi is ott sündörögtünk közöttük, hiszen ilyen nagy esemény csak egyszer adódik az ember életében. Tizenegy óra felé megszólalt a harang, de furcsán, nem szabályosan, mintha valaki félreverné. A parancsnok azt kérdezte: „Katonák, ki ismeri a templomtornyokat?” Rögtön jelentkeztem, hiszen Egerben a Ciszter gimnázium templomának tornyában süldő koromban mi harangoztunk barátaimmal minden május délutánján litániára. Tudtam, hogy az orgona karzatán át vezet az út a toronyba. Kértem a társamat, biztosítson. Csőre töltött fegyverrel kúsztam fel a lépcsőkön. OKTÓBER 27., SZOMBAT Kicsit fáradtan ébredtünk a szalmazsákos szobában. Kedvesen elláttak bennünket mindennel. Eligazítás után szabadon bekapcsolódhattunk Baja ünnepi életébe. A Sztálin-szobor helyett felépített Szabadság-szobor avatása volt délelőtt. Már előző nap megkezdődött a csillaghullás, ledőlt a szovjet emlékmű. Egy teherautó vezette a sort, hatalmas Kossuth-címerrel. Jöttek a hírek Budapestről. Mondták és írták, hogy Nagy Imre beszélt a rádióban, és bejelentette, hogy megalakult a nemzeti kormány. Egész országra kiterjedt a forradalom lángja. Délután Alava György, Molnár János és én üldögéltünk a Sugovica partján. Élveztük a fáradt októberi napsugarakat. Fegyverünket magunk mellé fektetve merengtünk. OKTÓBER 28., VASÁRNAP Reggel parancsot kaptunk, hogy azonnal vonuljunk be a laktanyába. A laktanyában megváltozott a helyzet. Az egyetemi első század már nem volt karanténban. Parancskihirdetésen közölték, hogy holnap indul az ezred Budapestre. Az előkészítésben természetesen az öreg katonák tevékenykedtek. Páncélozott járművek, lövegek előkészítése történt. Számunkra a fegyvertisztítás, lőszerkiosztás maradt. Lelkesen ismételgettük: most kaptok a pofátokra!" Nem voltunk mi sem egységesek. Legtöbbünk lelkesedett, de volt, aki csak kártyázott, olvasott, vagy közönyösen feküdt az ágyban. Mi néhányan alig vártuk a hajnalt. OKTÓBER 29., HÉTFŐ Reggel nem indult az ezred. Vártunk. Egész nap csak csellengtünk a laktanyában. Nem értettük, hogy mi történik. OKTÓBER 30., KEDD Reggel gépkocsira szálltunk. Megindult a konvoj Budapestre. Zengett az ének, hogy „Téefes gyerek sose kesereg...“ Azért is örültünk, hogy végre újra láthatjuk Budapestet, rendet teremthetünk, kizavarjuk az oroszokat, és megvalósítjuk a békés, boldog, szabad Magyarországot. Kalocsán megálltunk, pihentünk és vártunk. Azután irány Budapest. Solton újra megállt az ezred. A tanácsházán kaptunk szállást. A Forradalmi Bizottság elnöke azt kérte, mivel válságos napokat élünk, járőrözzünk és nyugtassuk az embereket a jelenlétünkkel. Estére tudtuk meg, hogy a szabadszállási ÁVO-s laktanya katonái agyba-főbe verték a Solton megalakult forradalmi tanács tagjait. Ezért kellett maradnunk. Mit tehettünk mi az ÁVO-s kiképzést kapott katonák ellen? Semmit. Féltünk, de helyt is akartunk állni. Éreztük, talán most már a mi életünkről is szó van. Nem akartam, hogy azt írják rá a fejfámra: „Élt 23 évet” Éjszaka óránként felváltva őrködtünk. Két köpenyt vettünk fel, hideg éjszaka volt. Előttünk négy kézigránát, két-két fejjel összecsavarva. Nem engedhettük, ha tehergépkocsi közeledik, hogy leszálljanak róla. Azonnal dobni kellett a kézigránátot. OKTÓBER 31., SZERDA Délelőtt eligazítás és járőrözés volt, bár legszívesebben azonnal A felkelés ideje alatt sok fiatal harcolt fegyverrel a szovjetek ellen Édesapja a Jánosi-tanya intézője volt. Málenkij robotra vitték, a család soha többé nem látta. Varga Pál már Egerben nőtt fel, Budapesten tanult, Gyöngyösön telepedett le. A forradalmat sorkatonaként Baján élte meg. Összeállította: Szuromi Rita Varga Pál, a gyöngyösi diákélet köztiszteletben álló nyugalmazott pedagógusa 2006-ban ragadott tollat, hogy unokája kérésére megírja 1956-os őszi élményeit, írása, melyből a forradalom leverésének évfordulóján szemezgetünk, a Mátra Művelődési Központ pályázatán első díjat nyert. 1956. OKTÓBER 23., KEDD Csodálatos napra ébredtünk Baján, a Vasúti Laktanyában. Testnevelési főiskolát végzett hallgatók voltunk, három hónapos tartalékos tiszti tanfolyamon vettünk részt. Tegnap leadtuk a fegyvert, ma már nincs kiképzés, leszereléshez készülődtünk. Néhányan azért tornacipőt húztunk, s a hideg októberi reggelen futottunk egy kört az alakulótéren. Mosakodás, takarítás, ágyazás, aztán sorakozó reggelihez. Soha nem volt olyan vidám a hangunk, mikor elkezdtük énekeink „Trippl/ban hagytam én a^- vem...” A nyomaték kedvéért minden negyedik ütemre nagyot dobbantottunk a bal lábunkkal. A reggeli feketekávé volt egy darab kenyérrel. Nem sok, de meleg és édes volt. Délelőtt ki-ki elfoglalta magát, már rá volt szabad feküdni az ágyra. Néhányan kártyáztak, olvastak vagy levelet írtak. Délben feltűnt, hogy nem szól a rádió. A laktanya tevábbszolgáló katonákat, mi történt? Reggeli után parancsot kaptunk, hogy nem hagyhatjuk el a körletet. Nyomatékül két katona „gitárral” a vállán az ajtó elé állt. A fegyverszoba előtt is őrség állt. Rabok vagyunk? Tíz óra felé egy öreg katona feloldotta a csendet. Ujját szájára tette, és nagyon halkan szólt: „Budapesten valami nagy zűr volt tegnap. Az egyetemisták az utcára vonultak, forradalmi a hangulat.” Otthon tegnap este a rádióban hallotta, hogy Petőfi szobránál Sinkovits Imre elIgazság, 1956. A korabeli újságok őrzik a forradalom emlékét. rületén számtalan hangszóró volt felszerelve, most mind néma volt. Később pedig lemezről táncdalokat és operarészleteket sugárzott. Az ebéd finom gulyásleves és két bukta. Délutánra kimenőm volt. Jelentkeztem a kapunál az ügyeletes tisztnél, de kifogásolta, hogy nem elég fényes a csizmám. Később a ruhámon talált kifogást, majd végül közölte, hogy az ezredparancsnok parancsára ma nincs kimenő. Nincs magyarázat, a parancs az parancs. Hiába mondtam, hogy engem nagyon várnak odakint, leszerelés előtt még van egy kis elintéznivalóm. Csak találgattuk, hogy mi történhetett. Legjobb, ha alszik a katona... OKTÓBER 24., SZERDA Nagy kondérban hozták a reggelit, el sem kellett menni érte. Zupaleves volt. Kérdeztük a toszavalta a Nemzeti dalt Az egyetemisták pedig valami petíciót szerkesztettek úgy, mint Petőfiék 1848-ban, s az első pont az volt, hogy az oroszok takarodjanak haza! Sajnos, akkor még nem volt zsebrádiónk, így hát csak ültünk és könnyeztünk. Szerettem volna többet tudni, ezért a kerítésparancsnokságot választottam, de ott is két katona várt és figyelmeztetett, hogy vigyázzak és üljek a seggemen, mert élesre van töltve az őrség fegyvere. Éjjel lövéssorozat dördült. Reggel megtudtuk, hogy az őr felszólította a mozgó egyént, hogy „Állj, vagy lövök!” - de az nem állt meg. Csak hajnalban lehetett felismerni a szomszéd disznóját, holtan. OKTÓBER 25., CSÜTÖRTÖK Kilenc óra felé kiabáltak az emeletről a másik szakasz katotovábbindultunk volna. Nyitva volt a fodrász, kértünk egy borot- válást és hajigazításL Nem engedtek fizetni. Egyik ablakból egy kedves arcú, középkorú nő magához intett, és minden tiltakozásunk ellenére jó alföldi pálinkával kínált. A kapuban álló nénike már várt és süteményt adott. Megsimogatott, és azt mondta: „A jó Isten áldja meg magukat, Vitéz urak. Az én unokámat is jól eltángálták ezek a bestiák.” NOVEMBER 1., CSÜTÖRTÖK Délelőtt lesétáltunk a solti Du- na-hídhoz. Nagy volt a forgalom. Megtudtuk, hogy az orosz csapatok itt vannak már Magyarországon, és délről erre tartanak. Egy géppuskával, tizenhárom puskával és négy kézigránáttal nincs esélyünk ellenük. Késő délután meg is érkezett az eleje. Egy kilométerre megálltak a hídtól és vártak. Aztán megindultak végeláthatatlan sorokban Budapest felé. Sírni szerettünk volna tehetetlenségünkben. Este néhányan újra lementünk a híd utáni országút mellé. Egész közeire merészkedtünk az éj leple alatt. Számoltuk a tankokat, a gépkocsikat, de belefáradtunk. Minden harmadik tank fedele nyitva volt, és derékig kimagaslott egy-egy katona. Különös gondolatom támadt. Édesapámat 1945-ban málenkij robotra vitték az oroszok. Azt mondták rá, hogy burzsuj. Sokáig reménykedtünk, hogy hazatér, de többet nem láttuk. Egy januári hideg, csillagos éjszakán, apám elvitelének évfordulóján gyerekfejjel bosszút esküdtem. Apám életéért, ha alkalmam adódik, én is megölök egy oroszt. Most eljött az alkalom. Katona vagyok, és a katonák ölhetnek. Levettem a vál- lamról a fegyverem, rátettem a puska csövét egy kis cseresznye- fa ágára, hogy biztosabban célozhassak. Csőre töltöttem. Megint apám jutott eszembe, akivel 8-10 éves koromban sokat jártam fácánra, vadkacsára vadászni. Mindig mondta, hogy egy kicsit elé kell lőni. De mennyivel? Toronykakast is úgy lőttem, hogy a fácán orra elé céloztam, és bumm, leesett. Lehajoltam és céloztam. Egyik tank ment a másik után. Nem tudtam elhúzni a ravaszt. Ha eltalálom az orosz katonát, összecsuklik és beesik a tankba. A parancsnok jelenti a többieknek, és megállnak. Össztüzet vezényelhetnek a támadó irányába. NOVEMBER 2., PÉNTEK Délelőtt gépkocsi érkezett értünk. Parancsot kaptunk, hogy az egyetemi századot leszerelik. Visszamentünk a bajai laktanyába. NOVEMBER 3., SZOMBAT Irány Budapest, de nem a rendes úton, mert az tele volt orosz tankokkal. Dunaföldvár, Székes- fehérvár útirányban jutottunk át késő délután Budapestre. A Kerepesi úton lévő Táncsics laktanyába értünk. Nagyon vártak minket. Megkaptuk a szürke katonakönyvet és szabadok lettünk. Azt kérték a parancsnokok, hogy sürgősen tűnjünk el. A Keletitől egy taxival mentünk át a testnevelési főiskolára. A kollégiumban a régi ágyamon kaptam helyet. NOVEMBER 4., VASÁRNAP Ágyúszóra ébredtünk hajnalban! „Hát minden hiába volt?!”
