Heves Megyei Hírlap, 2011. október (22. évfolyam, 230-255. szám)
2011-10-29 / 254. szám
2011. OKTÓBER 29., SZOMBAT - HEVES MEGYEI HÍRLAP 5 MEGYEI KORKÉP Éjféli borotválás a műhelyben kihaló szakmák A társasági élet középpontja is volt Sarudon a borhólyü A férfifodrász nem azonos a borbéllyal. Utóbbi nem egyszerű haj- vagy szakállvágó, hanem több: ő borotválta régen a halottakat, műhelye a társasági élet színtere volt. Szuromi Rita Többször elsírja magát Czinege Zoltán, amikor sarudi otthonában az életéről beszél. A falu utolsó borbélya ma többnyire ágyban tartózkodik, mosolyt csak az csal arcára, ha kezébe veheti régi munkaeszközeit vagy kedvenc ci- teráját. Utóbbi kedvéért az ágyából is felkel, s a hangszer pengetése közben dalra fakad.- Tizenhárom éves koromig a nagyapám mellett dolgoztam, mint kovácstanonc, de mondták, nehéz munka az, nem nekem való - meséli a ma már 92 éves férfi. - A nagybátyám fodrász volt, javasolták, legyek borbély én is. Elküldték hozzá, de a sógora miatt nem sokáig maradhattam ott. Elmentem a szomszéd borbélyhoz, de a mester verekedett. Poroszlón kötöttem ki Mester Andrásnál, ő tényleg a mesterem lett. Zoli bácsit az élet nem kímélte. A második világháborúban Munkács környékén légnyomást kapott, megromlott a hallása. Az egri hadikórházba került, ahol szintén borbély lett. Amikor a kórházvonatot elindították Nyugatra, ő is vele tartott. Régi képei között ma is őriz egy duderstadti emléket. Múltidézés. Czinege Zoltán, az utolsó klasszikus sarudi borbély különleges emlékek garmadát őrzi mesterségéről, életéről.- Öt fodrász volt régen Sarudon - segít be az emlékek felelevenítésébe Ica néni, a feleség. - Egy borbélyműhely több volt, mint üzlet, a társasági élet pici színtere. Az emberek beszélgettek, híreket cseréltek. Nálunk éjjel-nappal ment a munka. Nyáron az emberek hajnalban, a határba menet, vagy késő este onnan jövet tértek be haj- * nyírásra vagy borotválásra. Előfordult, hogy csak éjfélkor került rájuk a sor. Régen a borbélyokat halottak borotválásához is hívták. Ha az elhunytat este vagy éjszaka kelKedves szerszámok: kaparó, pamacs, olló A BORBÉLY MUNKAESZKÖZE a keze volt, szerszámai a zsebében elfértek. A mesternek a kaparó mellett pamacsra, fésűre és egy jó ollóra (képünkön) volt csak szüksége, s persze meleg vtre. A borbélyüzletek forgalmát mi sem jellemezte jobban, mint hogy hetente több zsák haj is összegyűlt. Zoli bácsi szerint a szakma legfontosabb alapja a szerszámismeret, s a kézügyesség. lett öltöztetni, borotválni, akkor szaladtak Zoli bácsiért, s ő ment, bár a munkaideje már rég lejárt. Czinege Zoltán aktív életet élt. Szeretett táncolni, focizni, horgászni, szabadidejében faragott: tiszai csendéletet, vázákat, cérnatartókat. A kedvence a citera.- Nagy volt a forgalom, mert sokan éltek a faluban, sok legényt vittek katonának. Aki nem akarta, hogy kopaszra borotválják, az eljött hozzám, és inkább levágatta a haját rövidre, akkor nem fenyegette a veszély, hogy odabent nyírják meg. Előfordult, hogy asz- szonyok jöttek. Azt mondták, megyek a fodrászhoz, aztán meg daueroltatni - meséli Zoli bácsi. Kuncsaftjai közt akadtak kislányok is. A hajukat az anyjuk még vágatta, amikor cseperedni kezdtek, utána viszont tilos volt a hajukat nyírni. Úgy tartották, akinek rövid a haja, az feslett életű. Aztán a nyeles-kaparós borbélyok aranykora leáldozott. Megjelent a borotva, s a szakma is átalakult. Lassan eltűntek a régi borbélyműhelyek, s vele a társasági élet kedves színfoltjai is. Idép is keresik az Év kórházát hazánkban az interneten Több kategóriában, közel kétszáz kórház közül választhatják ki az internetezők azt az állami finanszírozással működő egészségügyi intézményt, melyet méltónak találnak „Az év kórháza 2011” címre. December közepéig lehet szavazni a www.azevkorhaza.hu oldalon. A hazai egészségügyi portál, a HáziPatika.com már hetedszer keresi, melyik a legjobb kórház. ■ December közepéig lehet szavazni az Év kórházára. A látogatók szavazatai alapján az egyes kategóriák legjobbjai mellett a portál az összesített abszolút győztest is kihirdeti, amely egy éven át viselheti a kitüntető címet. Az eredményhirdetésre és a díjak átadására 2012 januárjában kerül majd sor. A jelenlegi állás szerint az összesített rangsorban a gyöngyösi Bugát Pál Kórház - megosztva - a huszadik helyen található, míg a megyei Markhot Ferenc Kórház a harmincötödik. A hatvani kórház egyelőre nem büszkélkedhet értékelhető helyezéssel. Tavaly a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Kórháza nyerte el az Év kórháza címet, a gyöngyösi Bugát Pál Kórház a 18. helyezést érte el. Megyénkből ők szerepeltek a legjobban, a hatvani kórház a 90., a Mátrai Gyógyintézet a 100., az egri Markhot kórház a 173. helyre került. ■ P. A. A kert közepén, egy kerek ágyás- ban minden évben hatalmas fejeket növesztett a hortenzia. Idén azonban, bárhogy locsolta, gondozta, tápsózta anyu, sehogyan sem akart virágba borulni. Apu épp ezt a zölden burjánzó, levelező, terebélyes növényt figyelte, de a tekintete mintha egy sokkal távolabbi pontba fúródott volna. Aztán hirtelen megszorította a kisfiú kezét, s azt mondta: Induljunk! Botja koppant, vasalt cipőjének sarka megcsikordult a kapualj kockakövén, ahogy a kijárat felé fordult. Kéz a kézben indultak a sarok felé. Apu lassú, bizonytalan járásához igazította lépteit, miközben felötlött benne az első emléke. Annak idején a Szépasszony-völgy- ből, a gyümölcsösből jöhettek hazafelé apuval, aki séta közben belefeledkezett a mesélésbe, s észre sem vette, hogy az apró, még csak botladozva járó kisgyerek alig tud lépést tartani öles, lendületes lépteivel. Mostanra azonban ezek a léptek aprók és rövidek lettek, s apu valahogy úgy járt, mint a tengerészek, kicsit szétterpesztett lábbal. Az utóbbi években így is egyre gyakrabban előfordult, hogy elesett a nyílt utcán, s a piacra siető, megrakott hátyitól görnyedt asszonyok, a hivatalba indulók rosszall- va néztek a doktor úrra, aki már megint nem tud a lábán megállni... így aztán egyre gyakrabban állt meg az Irgalmaskórház felé, a rendelőjébe menet a Hibay Patikában pihenni, erőt gyűjteni a nem túl hosszú úthoz. Később pedig már inkább kocsival járt. így csak a sarokig kellett elmennie, ahonnan már látszott a tiszti kaszinó előtti droszton fólsorakozott konflisok sora. Kocsi! - kiáltotta, s a sorból máris arra fordította lovát az egyik bérkocsis. Most is a szokott mozdulattal lökte magasba botját, s kiáltására oda is léptetett az egyik konflis, amire föl is kászálódtak mindketten, hogy a ház előtt, már főnt ülve várják meg az asszonyokat, anyut meg Körösztöt - Hódmezővásárhelyről származó keresztanyját nevezte így -, akik még a csomagokkal bíbelődtek. Ők cipelték le a bőröndöket az emeletről, s a kocsis föl is rakta azokat a poggyásztartóba. Miután az aszEGRES BELA TARCAJA A vasútra érve a hordár azonnal kezelésbe vette a csomagokat, s ők a peronra siettek. Anyun suhogott az a könnyű nyári selyemruha, amit hatalmas, rózsaszín virágok díszítettek, mintha pótolnák a ki nem nyílt hortenziákat. Az útiakból búcsút intő párról csinált még egy fényképet, vadonatúj fényképezőgépével. Aztán gondolt egyet, s fölnyújtotta apunak a becses masinát.- Fényképezz le mindent, ahol jártok! - kiáltotta, miközben már érezte, Idén nem nyílnak a hortenziák szonyok is elhelyezkedtek, apu kiadta a parancsot: A vasúthoz! A ló patkói ütemesen csattogtak a kövezeten, senki nem szólt egy szót sem, csak a kisfiú fejében kattogtak a gondolatok. Tudta, hogy apu beteg. A felnőttek beszélgetéseiből olyan szófoszlányok maradtak meg a fejében, mint gyógyíthatatlan, meg esem, ami úgy gondolta, valami rövidítés lehet, mégpedig annak a kórnak a megnevezése, amitől apu így megváltozott. Azt tudta, hogy most anyu elkíséri aput egy távoli szanatóriumba, ahol talán sikerül majd meggyógyítani őt. A nagy világatlaszt hányszor emelte már le a könyvespolcról, s a szőnyegen hasalva ujjával a térképekre rajzolt vasútvonalat követve, mennyiszer bejárta már azt az utat, ahová most szülei készülnek. Egertől Budapesten át Bécs, majd a Semmering, Tirol, Olaszország és végül a francia tengerpart, ott is valami Grasse nevű helység, ahol az a bizonyos szanatórium van. Összeszorult a szíve, ha arra gondolt, miért épp ma, az ő napján, a tizedik születésnapján kell elmenniük. Az is alig vigasztalta, hogy reggel megkapta azt a kis box fényképezőgépet, amire annyira áhítozott, s most is ott fityegett a nyakában az új bőr illatát árasztó szíjon. ra szalmakalapot is biggyesztett a fejére, melynek szalagja épp olyan színű volt, mint a ruha virágai. Karcsú alakja csak úgy repült föl a vagonba. Apu azonban nehézkesen kapaszkodott föl a lépcsőn. Miután megtalálták a helyüket, kihajoltak az ablakon, s a kisfiú így, az ab3 hogy könnybe lábad a szeme, s hallotta, ahogy a mozdony egyre nagyobb hanggal fújja ki a gőzt, majd lassan megindul, s húzza maga után a vagonokat, viszi a szüleit a messzi ismeretlen felé. Anyu és apu integettek, de apu bajusza alatt valami furcsa, mosolynak nemigen nevezhető réveteg fintor játszott.' Teltek a napok, a hetek, már az iskola is elkezdődött, a napok előbb csak reggelente voltak hűvösek, később már napközben is kardigánt kellett húzni, de anyuék még mindig nem tértek vissza. Néha jött egy-egy képeslap, levél, hogy jól vannak, hogy aput kezelik és egyre jobban van, anyu pedig bérel egy kis szobát a városban. Aztán egyszer zörgetett a postás, s táviratot hozott. Köröszt átfutotta az írást, arca megkeményedett, megölelte a kisfiút, de nem szólt egy szót ( sem. Azért ő pontosan tudta, hogy baj van. Nagy baj. Várta, hogy mondjon végre valaki valami biztosat, még ha fájni fog is. De Köröszt hallgatott. Rövidesen újabb sürgönyt hoztak. Anyu táviratozott: Holnap a délutáni vonattal érkezem stop, anyu stop. Iskola után Köröszttel kisétáltak a vasúthoz. Ahogy a távoli kanyarban föltűnt a mozdony füstbe borult tömege, egyre hevesebben vert a szíve, alig várta, hogy meglássa anyu virágos ruháját a hortenziákkal. Aztán befutott a szerelvény, de nem villant föl az érkezők között az a vidám ruha. Alig ismerte meg anyut, aki láthatóan olcsó, fekete ruhában kászálódott le a vagonból, s mintha hirtelen megöregedett volna. Össze- ölelkezésük nem a viszontlátás örömének szólt, hanem egy új, közös, kétszereplős életnek, amit majd most kell elkezdeniük megtanulni. Apu nélkül. Nem, nem kellett megmondani, hogy apu nincs többé, hogy apu végleg ott maradt francia földön, hogy ott fog pihenni most már mindörökké. L assan elindult újra az élet, nehezen, akadozva, fájdalmasan, de ment valahogy. Anyu csak néhány hét múlva bontotta ki utazótáskáját, amiből előkerült a selyemruha, a szalagos kalap, kicsit összenyomódva, s benne volt a kisfiú fényképezőgépe is. Másnap el is vitte magával az iskolába, s hazafelé betért Rónai bácsi fényképészetébe, ahol az öreg fotográfús elő szokta hívni a filmeket, s le is nagyítja a fényképeket. Az öreg Rónai barackot nyomott a fejére, s azt mondta, másnap mehet is a fotográfiákért, Rónai néni - aki mindig ott segédkezett az üzletben - furcsa, szánakozó tekintettel kísérte ki a kisfiút. Már alig várta, hogy láthassa a képeket, amiket Rónai bácsi egy stanicliba rakott, s úgy adott oda másnap, iskola után. Az első képen anyu és apu látszott, amint kihajolnak a vonat ablakán, aztán volt egy-két kép, amin apu betegtársaival áll a tengerparton, a szanatóriumban, rövidnadrágban, félmeztelenül, botjára támaszkodva. Meg anyuról is készült kép virágos ruhájában valami pálmafa alatt. Az utolsó képen pedig egy láthatóan frissen hantolt sírt látott, fakereszttel, melyre az apja neve volt fölróva. A kereszt elé, a friss hantba pedig egy hatalmas fej hortenziát tűztek... i \
