Heves Megyei Hírlap, 2011. augusztus (22. évfolyam, 204-229. szám)
2011-09-21 / 221. szám
14 HEVES MEGYEI HÍRLAP - 2011. SZEPTEMBER 21, SZERDA INTERJÚ Önmagunk elől nem menekülhetünk, az ember saját magát mindig, mindenhová magával viszi wahorn andrás A múltnak semmi értelme nincs, ami elmúlt, az már csak illúzió, az nem valódi David YENGiBARjAN Nem a nemzetiség, nekem először az ember számít: hogy őszinte-e Wahorn András volt az egyik fellépője az egri Ne csináld a fesztivált! című rendezvénynek. A Mezőszemerén élő művész a '80-as évek legendás zenekarának, a Bizottságnak volt alapítója. A sokszor kritikus hangú szövegek akkor nem tetszettek a kultúrpolitikának, most a Műcsarnokban rendeztek kiállítást munkásságukról.- Miért költözött Mezőszemerére?- Kerestem egy helyet néhány éve, és véletlenül ott találtam. Nem gondoltam, hogy oda akarok menni, de amikor odakerültem, akkor ott nagyon jó lett.- Élt Los Angelesben, bejárta a vüágot. Miért pont Mezőszemere?- Épp azért, mert bejártam a világot. Néztem egy pár jó helyet, de most itt jó. De hogy miért éppen ez, azt nem tudom. Az ember mindenhová viszi saját magát. Maga elől nem menekülhet. Minden helyen másképp érzed magad. Ezért is van, hogy minden nép más. Mert máshol laknak. Utazásaim során azt tapasztaltam, hogy nem a történelmi múlt határoz még, nem a vallás, hanem a hely, ahol élünk. A földrajzi hely.- A Bizottság nevű zenekar, melynek tagja volt, sok embernek több volt egyszerű zenekarnál. Segített túlélni a '80-as éveket. Most Sírba visztek címmel rendeztek a Bizottságot bemutató kiállítást a Műcsarnokban. Múzeumba letűnt korok relikviái kerülnek. Milyen érzés ez?- Rossz. A címe is innen jött: Sírba visztek. A Bizottságot nem lehet kiállítani. Az már nincs. Az akkor volt négy-öt évig, és kész. Azóta nem is. Ezt nem lehet újrajátszani, nem ugyanaz lenne. Az a fajta művészet, amit mi csináltunk, abban a pillanatban élt. Mindig az adott pillanatra reagált. Ebben volt az értelme. De erre a korra ez már nem érvényes. És mi sem vagyunk már ugyanazok. Mások lettünk. Öreg emberek lettünk.- Sokan kritikával illették a megnyitót: zártkörű volt, az érdeklődők kint rekedtek, a meghívott politikusok befértek. Mit gondol a kritikákról?- Teljesen igazuk van, ez egy árulás volt, ami nem rajtunk múlott. Ez egy esemény volt, amin politikusok, államtitkárok voltak ott. Semmi különös.- Ezzel a gesztussal mintegy beemelték a Bizottságot a hivatalos kánonba?- Nem tudom. De egyébként ezt meg ki fogja eldönteni? Ki fogja beemelni a kánonba? Az emberek fogják beemelni.- Azt nyilatkozta, hogy ez az első olyan, a Bizottsághoz kapcsolódó esemény, melyet nem tart ellenőrzése alatt, és még szerencse, hogy az ember birtokában van a felejtés adományának. Miért és mit kell vagy szeretne elfelejteni?- Nagyon jó, ha az ember elfelejt dolgokat. Szeretek felejteni. A múltnak semmi értelme nincs, mert ami elmúlt, az már csak illúzió, az nem valódi. Nagyon fájdalmas az, hogy akkor tudtam olyat alkotni, amire figyeltek, de, hogy olyat azóta se. Hogy is mondjam? Akkor ez fontos volt. Az ember kiemelkedik a semmiből, mintha a kor világítótornya éppen arra fordulna, és rátalál arra, amit bevilágít. Pedig azóta sokkal okosabb vagyok, sokkal szebb vagyok. De ma már, amit csinálok, nem fontos a világnak. Amit akkor csináltam - lehet, hogy gyengén énekeltem, egy buta alkoholista voltam -, mégis fontos volt.- Most már nem fontos?- A kultúrát, a művészetet sose hatvanéves öregemberek csinálták, hanem húszéves gyerekek. Csinálják most már mások. Ez a természetes. Amikor azt mondom, hogy a beharangozó szerint ő a buli sztárvendége, szerényen elutasítja: inkább zenésztársa, Wahorn András az. Pedig a szúrós tekintetű fiatal zenészt az egész szakma elismeri. A zenei élményekben bővelkedő hétvégén az örmény tangóharmo- nikás David Yengibarjan is föllépett.- Hogyan került Magyarországra?- Tizenkilenc éves voltam, amikor idejöttem Magyarországra tanulni. Bejártam a dzsessz-tan- szak óráira. Örményországban, Jerevánban születtem, és ott jártam zeneiskolába is.- Mik azok a zenei irányzatok, melyek hatottak Önre, amiket leginkább ötvöz a zenéjében?- Nagyon jó kérdés! Először az örmény népzene érdekelt, utána kezdtem érdeklődni a klasszikusok iránt: Bach, Mozart és Hacsaturján. Aztán később, korai kamaszkoromban már a filmzenék vonzottak. Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij, Federico Fellini és David Lynch. Egyébként zenészcsaládba születtem, ebben nőttem fel. Bakelitlemezen hallgattuk Vivaldi Négy évszakját, és élőzene volt a házibulikon. Úgy értem, megadtuk a módját bármikor, ha valakinek születésnapja volt, vagy akár ünnepek alkalmával is. Nálunk anyai ágon nagyon sokan vannak zenészek. Olyanok, akik készítenek is hangszert, aztán olyanok, akik játszanak is rajta, és vannak, akik nemcsak készítik, hanem szívesen és jól játszanak is rajta.- Ön is tud hangszert készíteni?- Nem, nem. En csak játszom rajta, és tönkreteszem. Nekem van egy hangszerkészítőm Keszthelyen, Móger Péternek hívják. Ő az, akire rá merem bízni a hangszeremet.- Azt mondta, a hangszere nem tangóharmonika, hanem egyszerűen harmonika, hiszen nemcsak tangót játszik rajta.- Igen. Ahogy például a zongorát sem hívja senki sem szonátazongorának.- De a művészetére ugyanakkor nagyban hatott az argentin tangó.- így van. De egyetlen hangszert sem lehet besorolni egyetlen stílushoz. Ezért mondtam ezt a cinikus megjegyzést. Amikor meghallottam Astor Piazzolla zenéjét nagyon megijedtem. Olyan volt, mintha egy hosszú kötél lenne kifeszítve egy nagyon mély szakadék fölé. Először csak hallgattam. Aztán összeszedtem a bátorságom, és elindultam ezen a kötélen. Át a szakadék fölött.- Kik azok, akik hatottak Önre?- Vannak magyarok és persze más nemzetiségűek is. De például vannak örmények, akiket ne is lássak az utcán se, nincs közöm hozzájuk. Nekem nem számít a nemzetiség. Nekem először az ember számít. Az, hogy igaz-e. Hogy őszinte-e. Akár jót akar, akár rosszat. Én nem igyekszem alkalmazkodni senkihez, sem az emberekhez, sem a barátaimhoz. Senkihez. Ilyen vagyok és kész. Vannak barátaim, és büszke is vagyok rájuk, hogy az utolsó gatyájukat is nekem adnák. Hatott rám Halász Péter, a színész, Eduardo Rózsa Flores, akit meggyilkoltak. Vele még oroszul beszélgettünk, mert akkor még nem tudtam magyarul. (Az emlékére a földre löttyint a vodkából, amit kortyol.) Vannak barátaim. Amikor eltörtem a lábamat tavaly, naponta jöttek. Hozták az ennivalót meg az innivalót. Mindig számíthatok rájuk, de nem élek vissza ezzel. ■ Bocsi Rita Gyengén énekeltem, egy buta alkoholista voltam - mégis fontos volt, amit csináltam. Először az örmény népzene érdekelt, aztán Bach, Mozart és Hacsaturján.
