Heves Megyei Hírlap, 2009. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)
2009-08-06 / 183. szám
12 RIPORT HEVES MEGYEI HÍRLAP - 2009. AUGUSZTUS 6. CSÜTÖRTÖK afganisztáni küldetés „Az európaiaknak órájuk van, nekünk meg időnk” (Afgán mondás) Szubjektív útinapló Camp Pannóniából, Baghlan tartományból Z' A jelenlegi afganisztáni PRT a harmadik misszió, melynek munkájában már pszichológus is részt vesz. A jelenleg Pol-e Khumriban szolgáló Völgyi Zoltán százados elmondta, hogy munkája a problémák megelőzésére, és a már meglévők kezelésére is kiterjed. * Bán János A pszichológus persze a katonai táborban nem pontosan úgy képzelendő el, mint a civil életben. Zoltán nem „rendelője” magányában várja a pácienseket, ennek itt nem sok értelme volna. Maga is a katonák közt él, beszélget, focizik. — Hogyan igyekeznek megelőzni a lelki eredetű problémákat a táborban? — Egyrészt működik egy úgynevezett krízishálózatunk. Ennek tagjai külön kiképzést kaptak, hogy mi a teendő, ha társaik megnyilvánulásaiban bármi kritikus jelenséget tapasztalnak. A jelentéktelennek tűnő apróságoktól kezdve, elméletben egészen a letargikus, akár az öngyilkossági szándékot fontolgatók megtalálásáig terjed a feladatok köre. A konfliktusok java részét szerencsére a közösségek önmaguk, külső segítség nélkül meg tudják oldani. Ebben segítenek a krízishálózat tagjai, akiket nyíltan választottuk ki úgymond a társaság központi figurái közül. Nem úgy kell persze elképzelni őket, mintha nagy titokban informálnának engem a katonák hangulatáról, hiszen a kiképzést éppen azért kapták, hogy maguk is beavatkozhassanak, ha problémát tapasztalnak. Ha pedig nagyobb a baj ennél, akkor tudják, hogy nekem kell szólni. A táborban huszonnyolc, harminc ilyen csomóponti személy kapott felkészítést. Természetesen működik egy hívható krízistelefon- szám is a táborban, ami bármikor hívható. Ez nálam csörög. — Élnek ezzel a lehetőséggel a katonák? — Ebben a féléves váltásban a telefonos segítségkérésre nem volt példa, azonban a krízishálózat szükségessége több alkalommal is bebizonyosodott. Afganisztán térképe, kiemelve Baghlan tartomány, amelynek biztonságáért a magyar katonák felelnek Afganisztán nem turistáknak való hely: a robbantásos merényletek minden nap áldozatokat szednek a tálibok szemében minden külföldi betolakodó, akikre Allah nevében halál vár, s ugyanez a sorsa minden afgánnak is, aki az idegeneket segíteni merészeli. A szövetségesek információi szerint nem kevesen tartózkodnak e pillanatban Baghlan tartományban is, azzal a céllal, hogy pokolgépes merényleteket hajtsanak végre katonák, segélyszervezetek munkatársai, újságírók ellen. A kiemelt célpontok közt is előkelő helyen állnak a magyar PRT katonái, akik időnként részletesebb információkat is kapnak, például arról, hogy milyen típusú, színű gépkocsikkal, melyik városrészben lesnek rájuk az öngyilkos merénylők. A probléma az, hogy nem csak az út menti támadások, rajtaütések miatt kell aggódniuk, de még inkább az úgynevezett IED-k miatt is. Az angol betűszó mögött, az Improvised Explosive Device kifejezés áll, azaz a rögtönzött robbanószerkezetek okozzák a legtöbb halálos áldozatot. A robbanóanyagot elrejthetik egy autóban az út mentén, egy szemétkupac alján, egy bódéban, rákötözheti magára bármely öngyilkos merénylő, de előfordult már, hogy utca közepére helyezett játék baba, vagy egyszerű doboz rejtette a halálos küldeményt. Az ellenállók fantáziája ebből a szempontból végtelen: arra is akadt példa, hogy az út mentén egy elpusztult állatban helyeztek el robbanóanyagot. Sajnos gyakorlattá vált a körükben az is, hogy az első (kisebb) robbanás után megvárják, míg a katonák, köztük a tűzszerészek a helyszínre sietnek, és akkor, a már köréjük csődült tömeggel együtt repítik levegőbe a második, immár jóval nagyobb hatékonyságú bombát. errefelé rendszeresek azm- berrablások is. Bizonyos sealpontból még jobb is, ha rolók fogják el az embert, hisz’len- tősebb váltságdíj fejébenik minden további nélkül Hjlan- dóak szabadon engednfoglya- ikat. Egy olasz NGO altilma- zottat, és az ENSZ egyi választásokat felügyelő munatársát néhány éve szabadownged- ték, miután sikeresetvégződ- tek a túszejtőkkel a trgyalá- sok a váltságdíj össsgéről. Baghlanban néhánéve egy kempingező (!) némt házaspárt fejeztek le és rboltak ki a hegyi bandák. — Elfogadják önt a katonák? Nem néznek önre gyanakodva, tudván, hogy pszichológus? — Nem, szerencsére hamar sikerült elfogadtatnom magam. Pszichológus vagyok, ez a munkám, de végtére is a saját személyiségemmel, önmagam advav veszek részt a hétköznapokban: ha elfogadtak, akkor ezért fogadtak el. A spontán beszélgetések során könnyebben megosztanak velem is olyan problémákat a katonák, melyeket egyébként, hivatalos minőségemben talán elhallgatnának előlem. — A katonák hat hónapot szolgálnak Afganisztánban. Lelki szempontból milyen szakaszai vannak egy ilyen féléves missziónak? Gondolom, az első hónapok feldobottan telnek, de egy idő után óhatatlanul eluralkodik rajtuk a fásultság...- Személyesen is megkeresik problémáikkal a katonák?- Alapvetően két ok miatt jönnek hozzám. Az egyik csoportot az alkalmazkodási problémákkal küszködök jelentik: az itteni körülményekhez, a társasághoz való alkalmazkodás gondjai. A másik gócpontot az otthoni problémák jelentik. Ez utóbbi sokkal nehezebben kezelhető. Ezekkel hajlamos az ember arra, hogy inkább befelé emészti magát, mert nem tud mit tenni, nincs otthon, nem tudja megoldani a felmerülő gondokat.- Javasolhatja azt ilyenkor, hogy az illető inkább menjen haza?- Nem. Elsősorban nem is katonai szempontból, hanem szakmai szempontból nem javasolhatom ezt. Az én feladatom, hogy alapos átgondolásra késztessem az illetőt, milyen előnyökkel és hátrányokkal járhatnak a döntései. Senki helyett nem dönthetek. Völgyi Zoltán százados, pszichológus — Valóban, jól nyomon követhető a változás. Mielőtt kijöttünk volna, kitöltettünk mindenkivel egy kérdőívet. Ebben megkérdeztük őket, hogy mi az, amitől előzetesen tartanak, mi az, ami szerintük gondot okoz majd Afganisztánban a számukra. Már idekint, a második hónap végén újra kitöltettem a kérdőíveket, és összehasonlítottam az eredményeket a korábbiakkal. Nagyon tanulságos következtetéseket lehet levonni az eredményből. Kiderült, hogy a vártnál sokkal jobb elhelyezési, étkezési, tisztálkodási feltételek fogadták itt a katonákat, a még otthon feltételezetteknél. Viszont a család hiánya jobban megviseli őket, mint amire számítottak. Ezt valamennyire mérsékelheti, hogy az otthoniakkal viszonylag jók a kapcsolattartási lehetőségek: telefon, internet, skype. Nehezen viselik viszont azt, hogy itt, a táborban nem lehet az ember egyedül, senki sem húzódhat félre, hogy néhány órára magára maradjon a gondolataival.- Milyen hatása van a katonákra a néha kimondottan ellenséges környezet? Gondolok itt a lakosságnak a katonákkal nem kimondottan szimpatizáló rétegére, akik gesztusai, kiabálásai kimondottan nyomasztóak lehetnek egy idő után.- Ezzel nem sokat tudunk kezdeni, legfeljebb az itt lakókkal szembeni esetleges előítéletekkel kapcsolatban tudunk segíteni a srácoknak. A stresszel nehezebb mit kezdeni, már csak azért is, mert a különböző problémák szépen egymásra rakódnak. És aztán egyszer csak, ahogy mondani szokás, kicsordul a pohár. Ezért nagyon fontos számunkra, hogy legalább a kizárható stressz- faktorokat zárjuk ki, akár a benti, személyes konfliktusokat, vagy a családdal kapcsolatos konfliktusokat, és akkor méltán bízhatunk benne, hogy az a bizonyos pohár nem fog túlcsordulni. Ami a pohárban marad: az, hogy műveleti területen vagyunk, s bizony van harci stressz, ez kiküszöbölhetetlen. — Milyen segítséget lehet nyújtani azoknak a katonáknak, akik éppen tűzharcból érkeznek vissza? Hiszen már erre is volt példa...- Ilyenkor a legfontosabb az élmény-feldolgozás segítése. Mindenki beszéljen egy kicsit arról, hogy mi történt, mit érzett, mit gondolt ezekben a pillanatokban. A baj az, hogy az ember nehezen beszél az érzéseiről, a katona pedig még az átlagnál is nehezebben. Éppen ezért egy kicsit strukturáltabban kell megközelíteni ezt a kérdést, mert ha az érzéseket eltemetik, magukba fojtják az érintettek, akkor abból utólag azért lehetnek problémák.
