Heves Megyei Hírlap, 2006. július (17. évfolyam, 152-177. szám)
2006-07-18 / 166. szám
5 2006. JÚLIUS 18., KEDD - HEVES MEGYEI HÍRLAP MEGYEI KÖRKÉP Ot generáción átívelő történelem emlékidézés Annus néni és a lánya hazahozatták a Sturovóban elhunyt családfőt MÁTRADERECSKE Ez a világ már csak jobb, mint régen volt az én fiatalkoromban - kezdi a beszélgetést a helybéli Annus néni, aki már tavaly nyáron betöltötte a 95. életévét. Negyedik élő gyermekként született a nyolcgyermekes családban. Annus néninek is hasonló sors jutott, mert lánykorában, s fiatalasszonyként is harmadosban kapálták a krumplit, kukoricát, répát. A kicsi házuk udvarán 15-20 tyúk, 5-6 liba nevelődött föl, s egy-egy disznó a család ellátására. Tehén sajnos nem volt, a tejet úgy vették háztól. Azután férjhez ment: 1928. november 22-én, az esküvőjük napján, a menyasszony Gál Anna 18, a vőlegény, Zám István 20 éves volt. Egyesztendei udvarlás után esküdtek örök hűséget.-Szépen, megértésben éltünk több mint 15 évet - meséli Annus néni -, míg 1944 november végén el nem vitték a férjemet több mátraderecskeivel együtt a csendőrök Pétervásárára a laktanyába, ahova összeterelték a környék hadra fogható férfiait. Zám István 36 éves volt akkor. Losoncra vitték őket gyors kiképzésre, aztán mehettek a frontra visszaszorítani az oroszokat. A katonát nemcsak a felesége, hanem 13 éves lánykája, Erzsébet is hazavárta. A fiatal- asszonyok összefogtak - Varga Mari, Gungyi Mari meg Anna -, és elmentek Losoncra meglátogatni a férjeiket. Tehervona- ton, autón utaztak, gyalogoltak míg célba nem értek. A Palóc laktanyában találták meg szeretteiket. Csak egy-két percre, egy mondatra találkoztak. Zám István magához ölelte a feleségét, és azt súgta a fülébe:- Ne búsulj Annus! Karácsonykor otthon eszem már a mákos csíkot. Megnyugvással búcsúztak el egymástól. Sturovóból 1945 júliusában levelet hozott a postás Zám Istvánnénak. Az állt benne, hogy gránátszilánkot kapott a férje, s ’45 április első napjaiban elhunyt. A levelet küldő Jantosik Sándor temette el a magyar tizedest oda a kastélyudvarba, ahol holtan talált rá.- Azt sem tudtuk, hol van Sturovó, meg sem néztük a térképet jó darabig, csak sirattuk apánkat - veszi át a szót Zám Erzsébet, Annus néni egyeüen lánya -, no meg csak dolgoztunk, dolgoztunk. Annus néni egyedül nevelte fel lánykáját. Részeskapálást vállalt, cséplőgép mellett dolgozott, töreket elhúzni, kévét szétvágni. Megtanult varrni, ingaljat, blúzt szabni. Férfimunkából is kijutott neki, de - bár lett volna kérője - mégsem ment férjhez sosem. Még a fahordás nehézsége sem vitte rá a lelkét, hogy a lányának nevelőapja legyen.- Nyaranta heti két-három- szor hoztam egy hát fát az erdőről, míg összegyűlt a téli tüzelő. Talán ez volt a legnehezebb - emlékezik -, pedig vittünk ruhát, amit a hátunkra tettünk, hogy a fa ne nyomja annyira. Ez azért nehéz volt. A családfő elvesztése, sírhantjának ismert helye, csak nem hagyta nyugodni a családot. S amikor kicsit jobbra fordult a sorsuk, az asszonylány elhatározta, hogy bármi áron is, de megkeresik a párja sírját. 1974- ben indultak el először Párkányba. Még találkoztak a levelet küldő már idős Jantosik Sándorral, s azzal a néhány emberrel, akik gondozták is a magyar honvéd sírját. Igaz, a család kiérkeztére már benőtte a gaz, de az akáckereszt őrizte a bevésett nevet: ZÁM ISTVÁN.- Hát, 28 év kellett, hogy kijussunk édesapám sírjához - ösz- szegzi Erzsébet -, pedig már rég elhatároztam, hogy addig nem nyugszom, míg el nem jutok oda. A megkeresés után tavasztól őszig négyszer-ötször is elmentünk hozzá, itthoni virágot vittünk a sírjára, no meg nem győztük megköszönni az ottani magyaroknak, hogy törődtek a sírjával. Elmondták, hogy heves összecsapás volt a németek és az oroszok között azon a napon, amikor apám is megsebesült. Még a Garant is vörös volt a halottak vérétől. Egyszer aztán úgy gondolta Annus néni meg a lánya, hogy haza kellene hozni szerettük csontjait a Mátraaljába, ahol úgy szeretett élni. Sokan le akarták beszélni őket, hogy rengeteg kiadással jár majd, nem is engedik a hatóságok. De Bözsi, a lány nem tágított. Elment a Magyar Népköztársaság főkonzulátusára Pozsonyba, ahova éppen szerdai napra érkezett, amikor nem volt félfogadás. Miután előadták, mi jövetelük célja, mégis soron kívül foglalkoztak ügyükkel. Elmondták, miféle engedélyeket, befogadó nyilatkozatot kell beszerezniük. Ez utóbbit a mátraderecskei tanácstól igényelték. Természetesen megkapták, hiszen egy derecskéi tért haza örökre, igaz, már csak a temetőbe. Annus néni 61 éves volt ekkor. Nem bírta látni szeretett férje kihantolását. Bözsi volt oly erős, hogy végignézze, míg apja csontjait egy kis koporsóba helyezik. A 42 évi pihenés után persze, csak pár ruhafoszlány, az antantszíj, az egyenruha gombjai és a csontok maradtak. A koponya tarkótáji része szét volt lőve. Az apa ép fogazata megmaradt, ami az eltemetés egyértelműségén túl szintén azt bizonyította, hogy ő Zám István tizedes, a tiszti legény. A II. világháborús katonát a párkánynánai halottaskocsi hozta haza. Annus néni végigköny- nyezte a hazavezető utat fájdalmában és örömében, mert tudta, többször kimehet párjához a temetőbe. Istvánja mellett eszébe jutott a rengeteg szenvedés - a falun átvonuló orosz katonák zaklatása, a férfi nélküli keserves élet, a sok-sok „hát fa”, amit hozott az erdőről..., de megnyugvás kerítette hatalmába. Egy-egy tized rózsafüzért is imádkozott némán. A pap 1987. november 19-én tartotta a temetési szertartást, amelyen részt vett az egész rokonság, Zám István 14 és 11 éves dédunokái, Piroska és Sándor is. Az idén nyáron, mint tavaly, a nagyobbacska ükunokák, a 6 éves Eszter és a kis Máté is kimegy a temetőbe az üknagyapja sírjához, akinek elhunyta, kalandos „szerencsés” hazatérte csak egy távoli mesének tűnik számukra Budapesten, ahol élnek. Annus néni, Bözsi és Piroska, az unoka (nagymama) míg él, hálás a sorsnak, hogy szerettük, mint oly sokan - a tragédia ellenére - mégsem jeltelen tömegsírban, ismeretlen fronton nyugszik, hanem csontjait a haza szülőföldje, a Mátra göröngyei takarják. Legyen neki (nekik) könnyű a föld. ■ M. Mester Katalin Kerékpárral igyekeznek ősi mesterségek nyomába érni Eger A Bükki Nemzeti Park Igazgatósága július 30-án - a havi rendszerességgel megrendezett tematikus túrák keretében - kerékpártúrát szervez az ősi mesterségek nyomában. A biciklisek Répáshután, a Tájház előtt találkoznak 30-án 9 óra 45 perckor. A program tervezett időtartama 6 óra. A kétkerekűvel a Balla-völgyön, a Hór-völgyön karikáznak át, s megtekintik a répáshutai régi temetőt Innen a Gyertyán-völgybe mennek, ahol az üveghutát láthatják. Itt pihenhetnek és felfrissíthetik magukat. Az út a Lófő-tisztásra vezet tovább, majd a IV. Béla emlékműhöz. A következő látványosság Bükkszentkereszt, ahol az Üveghuta Múzeumot nézhetik meg. Az utat hősiesen végjgkerekező- ket a célállomáson a Bükk-szent- kereszti Önkormányzat meleg ebéddel vendégeli meg. Az igazgatóság azokra is gondolt, akiknek nincs biciklijük. Számukra díjmentesen biztosítanak járművet, amit ki is szállítanak Répáshutára. A kerékpárkölcsönzési igényt a 30/349-56- 94-es telefonszámon jelezhetik a turisták. Legkésőbb július 26-áig fogadják a jelentkezéseket. A szervezők azt tanácsolják, hogy a túrához csatlakozók vigyenek magukkal frissítőt, esőkabátot, és csak jó állapotban lévő kerékpárral vállalkozzanak az útra. Ebédet kapnak a rászoruló gyermekek Füzesabony Az önkormányzat e héttől 30 munkanapon át 115 helybéli, rászoruló gyermek számára biztosít naponta egyszeri meleg ételt. Az ebédet ételhordóban kapják meg a szüleik a Remenyik-gimnáziumnál működő konyhánál. A közétkeztetéssel a Sodexho Kft.-t bízták meg, e cég adja ki az ebédjegyek ellenében az adagokat. Azok a gyerekek kapnak étkeztetést, akik rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben részesülnek, s tíz évnél fiatalabbak. A város 1 millió 104 ezer forintot fordít az ebédekre. A pénzt az állam megtéríti. Egy ifjú költőnő kellemes léte az elvarázsolt kastélyban költemények Az egri főiskolás első verseskötete „Szembehatárátkelés” címmel jelent meg a közelmúltban eger Posta Marianna még nincs 23 esztendős. Mégis már tizenkét éve „ír, írdogál”. Ő maga fogalmaz így a „Szemhatárátkelés” című első verseskötete fülszövegében. A kiadvány a közelmúltban a Líceum Kiadónál Jónás Zoltán szerkesztésében jelent meg. Mariannával, az egri főiskola végzős, de a diplomája megszerzését egy évvel csúsztató hallgatójával a kötet apropóján ülünk le beszélgetni. Ä halasztás okáról hamar megtudjuk, hogy az nem túl bonyolult: színész szakra jelentkezett Kaposvárra, s a felkészülés miatt kellett átrendeznie a „hagyományos” menetet.- Tízévesen, amikor láttam Debrecenben a Légy jó mindhalálig-ot, és láttam ott a térdnadrágos, koszos kölyköket a színpadon, eldöntöttem, hogy én is olyan koszos kölyök akarok lenni, és énekelni, hogy az élet szép - meséli. - Körülbelül ugyanakkor kezdtem el verseket írni. Énekkaros is voltam, meg tornáztam, táncoltam. Utána kerültem Egerbe, s megint csak kapcsolatom lett a színházzal. Járkáltam be, meghallgattam, megnéztem előadásokat. Személyes a légkör itt a színház és a közönség között, s ez igen imponált. Annak, hogy a verseit publikálja is, Posta Marianna két Posta Marianna: vers és színház, két szerelem fotó: piusv elemér „okozót” említ: Szegvári Menyhért biztatását, valamint az egri Parnasszus Műhelyt, amelynek munkájában az elejétől fogva részt vett. Az viszont már bonyolultabb kérdés, hogy miért kezd verset írni az ember tízévesen, s ha elkezdte, miért nem hagyja abba egy idő után. Erre a felvetésre Marianna első reakciója, hogy van, amit nem lehet kinőni.- Én az az alkat vagyok - magyaráz -, aki már nem fogja ezt kinőni. A kötet elején olvasható egy rövid önéletrajz. Abban nagyjából benne van az indíttatásom, ha kicsit homályosan fogalmazva is. Az anyai ágú nagymamámat nagyon szerettem. A szüleim sokat dolgoztak, így gyakorlatilag ő nevelt fel tizenpáréves koromig. Amikor megbetegedett és először került kórházba, akkor írtam neki valamit, csak hogy örüljön, és abból vers lett. Miután meghalt, naplóírásba kezdtem, de az se sikerült prózában. Valahogy mindig vers lett. A nagymamához való kapcsolatáról Marianna azt mondja: nem arról van szó, hogy a szülei áthárították volna a neveléssel járó nyűgöket. Nagyon jók voltak a családon belüli kapcsolatok, de a nagyival sülve-főve együtt voltak.- Én úgy is nézek ki, mint a nagyanyám. Mindent tőle örököltem. Nagyon szerette a színházat, nagyon szerette az irodalmat. Ő tanított meg rajzolni, de abban mondjuk nincs semmi köszönet. Amikor meghalt, nehezen dolgoztam fel, és az volt az * első élményem, amikor valakit láttam halottnak. Amikor arra terelődik a szó, hogy egy sikeres kaposvári felvételi vizsga esetén itt kell hagynia Egert, Marianna azt mondja, hogy neki ez a város mindig is egy elvarázsolt kastélyként él majd az emlékei között.- Azt, hogy én bekerültem mindenféle „vérkeringésekbe” - teszi hozzá -, többnyire Egernek köszönhetem, ennek a hangulatnak. Ez egy ihletett város. Rengeteg szösszenet, zug... Ide vissza fogok térni, nagyon szeretem. Nekem mindig kell a hangulat, ha odaérek, akkor érezzék valamit, hogy hú... jó helyre jöttem! ■ Sike S. n * igy régi családi fotó. Ezen még együtt a teljes família, amely sajnos kényszerűen szétvált
