Heves Megyei Hírlap, 2005. július (16. évfolyam, 152-177. szám)

2005-07-20 / 168. szám

2005. JÚLIUS 20., SZERDA - HEVES MEGYEI HÍRLAP PF. 2 3 5 Egészséges környezetet! Egyre több repülőgép fogadásá­hoz építenek újabb repülőtere­ket és korszerűsítenek régieket Az is nagyon elgondolkoztat, hogy a növekvő áruszállítás nagy kamionokkal megy végbe a jóval kisebb teherforgalomra készült magyar utakon, sok te­lepülésnek és az útkarbantar­tóknak súlyos gondokat okozva. Azt próbálom latolgatni, hogy az egyre nagyobb kapacitású lé­gi és földi járművek több ezer tonna üzemanyag elégetése kö­vetkeztében milyen levegőt szí­vunk be. Sírni tudnék, ha arra gondolok, hogy a kertben, vagy a ház körül keletkezett gaz el­égetéséért súlyos bírságot szab­nak ki az állampolgárokra. Az is egyre gyakoribb dolog, hogy sok lakott településen már szinte él­ni sem lehet a nagy teherbírású járművek által okozott bűz, zaj­ártalom, épület- és útrongálás miatt. Azt szeretném tudni, hogy a nagy ütemű modernizá­lásért oly nagyon lelkesedők el­gondolkodtak-e már azon, hogy az ilyen fajta fejlődés nemcsak káros, hanem egyenesen életve­szélyes? Gondolnak-e arra, hogy a sokkal kisebb teherforgalom­ra méretezett és szinte közleke­désre lassan alkalmatlanná váló útjaink foldozgatására fordított milliárdok feneketlen kútba tör­ténő pénzdobálást jelentenek? Gondolkoztak-e az illetékesek ezeken és azon, hogy egyeüen vasúti szerelvény hány kamiont vagy hány tonna teherárut tud­na kevesebb lég- és útkárosítás- sal elszállítani? Deli István (cím a szerkőben) lezárult egy fejezet A Heves Megyei Hírlap júl. 1-jei számában megjelent „Dohány­gyár: őrzi a múltat” c. írásra re­agálnék. Hogyan őrzi a dohány­gyár a múltat? Úgy, hogy az ott lévő buszmegállók tábláján még az áll: Dohánygyár? Sajnos ez már nem igaz, valami mást kel­lene írni. A cikk első négy sora már könnyeket csal a volt dohány- gyárosok szemébe. Ami a XIX. sz.-ig épült, az ott maradhat, ami azt követően, lebontják. Pe­dig azon időkben építettek, al­kottak és értek el eredményeket a munka, a termelés területén fiatalok, akik mára munkanél­küliek, több esetben rokkant- nyugdíjasokká váltak. Mindez 30-40 év három műszakban le­dolgozott év után. Nagy mézes­madzag volt, hogy minden dol­gozóról gondoskodnak, újra lesz munkájuk. A munkaügyi köz­pontban szembesülhettek a va­lósággal: ilyen-olyan átképzés után talán, de 50 év felett csak „fejcsóválás”. Bajában magára maradt az ember. Idősödő korá­ban már nem talál „fehér mun­kát, még minimálbérért sem. „Fekete” talán még akad alkal­manként. De arra építeni nem lehet. Még van kiskorú a család­ban, akit taníttatni kell, még van idős szülő, akit segíteni kell anyagiakban is. És van, vagy lesz unoka is, aki mindig a tás­kát kutatja: mit hoztál nagyi? Miből gazdálkodja ki mindezt a létbizonytalanság határán élő ember? Férjem 32 éven át dolgo­zott a gyárban három műszak­ban. 2004 novemberében, ami­kor végleg bezárt a gyár, lezá­rult az ő életében is egy fejezet. De új fejezetet még nem tudott nyitni. De nemcsak ő, hanem sok százan. A dohánygyár őrzi a múltat, de nagyon nagy lakattal! (név és cím a szerk.-ben) Uszoda-allergia Idén év elejétől mindennap jár­tam az egri uszodába, de egy idő után különböző furcsa dolgokat észleltem magamon. Fehér fol­tok jelentkeztek a bőrömön, rá­adásul egy kis idő után be is gyulladt az a rész. Piros pöttyök­kel lettem tele, s a sérült terüle­ten a szőrzet sem nőtt tovább. Egy napon hamarabb elké- redzkedtem a munkahelyemről, hogy el tudjak menni a bőr- gyógyászati szakrendelésre. Nem voltam bejelentkezve, így meglepődve tapasztaltam, hogy csupán 14 óráig volt rendelés. Eszembe jutott: vajon miért nem gondolnak a dolgozó emberek­re? A vizsgálatot követően a főor­vosnő meglehetősen lekicsinylő­én beszélt velem, ami szintén bántott. Nem sokkal később a szemem is begyulladt, feltehető­en szintén az uszoda vizétől. Kíváncsi vagyok, hogy csak az én egyéni problémáim a lentiek? K.K. (név és cím a szerkesztőségben) Egy vélemény a fociról: nem látni az alagút végét A magyar futballról szeretném véleményemet leírni, nem fel­tétlenül az izlandi VB-selejtező kapcsán, hanem úgy általában. Elmondhatom, hogy koromnál fogva még részese lehettem a sikerek okozta örömérzésnek a '60-as években, amikor a ma­gyar foci még világszínvonalú volt. Aztán műkedvelőként, majd játékvezetőként is volt be­pillantásom később, amikor már gyéren csordogáltak a si­kerek. Működésem és szurko­lói részvételem során mindig igyekeztem „szakmai” szem­mel nézni, látni a produkció va­lós értékét, bár ez nem mindig sikerült. A közelmúltban általá­ban szkeptikusan fogadtam az olyan tudósítói megjegyzést, mint: a válogatott sorsdöntő mérkőzés előtt áll. Egy ilyen sorsdöntő mérkőzésünk volt - ennek már 36 éve lesz dec. 3- án. Akkor a mexikói vb-pótse- lejtezőn 4-1-re kikaptunk Csehszlovákiától. Ezután vált szállóigévé a Szőke Szikla híres szólása: „a mi időnk lejárt...”. Ez döbbentette rá labdarúgá­sunk vezérkarát és persze ben­nünket, szurkolókat, hogy szemüvegünk túl rózsaszín. Bár már évek óta hangoztat­ták a sportág elismert szak­emberei közül a reális mértékkel mérők, hogy az utánpótlás-ne­velés terén nincs minden rendben. Hányszor hangzott el közel 40 év alatt (és nem 20, ahogyan a Hírlapban jún. 7-én megjelent), hogy a „24. órában vagyunk”, vagy „az utánpótlás-képzés a jövő záloga”? Emlékeim között van egy kép, még 1967 szeptemberéből. Az Ausztria elleni barátságos mérkőzésre Bécsbe utazó ma­gyar válogatott Sopronban, az akkor NB Il-es Textiles ellen játszott amolyan könnyed elő­készületi mérkőzést. Most is lúdbőrös leszek a nevek halla­tán: Albert, Bene, Farkas, Mé­szöly, Rákosi, Mathesz. Na és persze Göröcs, aki úgy szelídí­tett meg egy 30 m-es lőtt passzt, hogy a labda a spiccén landolt a földet érés előtt. Igaz, a mérkőzés folyamán jó, ha 5-600 m-t futott, azt sem úgy istenigazából, de neki nem ez volt a dolga. Az is igaz, az angol világbajnok csapat középpályá­sa Alan Ball ennek kb. tízszere­sét futotta átlagban, nem akár­milyen tempóban. Akkoriban nálunk az számított jó focistá­nak, ha ülve 200-szor eldeká- zott. Az, hogy 30 percnyi játék után elfogyott az oxigén? Sebaj, a labda fusson, ne a játékos - hirdette az akkori edzők nagy része. Miközben a futballvilág szép lassan elfutott mellettünk, mi ragaszkodtunk a magyaros vir­tus, a technikás, de kis terület­re szorítkozás és egyre inkább kevésbé eredményes játékhoz. Fussanak a németek, az ango­lok, no meg a szovjetek, a ma­gyar játékos, edző és szurkoló lenézte az erőn alapuló játékot, alantasnak tartva azt. Ilyet és ehhez hasonlót, no és persze a magyar és az egyre szélesebb méretekben sikeres külföldi já­tékosok mentalitása közti kü­lönbséget tapasztalták és írták le elismert szakemberek. Jelzé­sük süket fülekre után az akkori ligaelnök, Demján Sándor találta fel a spanyolviaszt, azaz: kárpátal­jai, erdélyi, vajdasági labdarú­gók honosításával talán lehet esélyünk, hogy válogatottunk végre kijut a vb-re. És ez az em­ber éveken keresztül a liga el­nöke volt... Milliárdokat költöt­tek raktárban porosodó belép­tető rendszerekre, amikor a '60-as évek elején egy Ózd— Fradi meccsen többen voltak, mint ma egy komplett NB I. és NB I/B-s forduló valamennyi mérkőzésén együttvéve. Szakemberek vallják, misze­rint a leendő labdarúgók alkati, fizikai képzését 8-12 éves kor­ban lehet és kell megalapozni. Egy 20 éves fiatal szervezete fi­zikai értelemben beállt, ott már a megszerzett tudás és képes­ség fejlesztése lehetséges csu­pán. Ne menjünk a gazdag nyu­gati országokba kémkedni, de nézzünk szét Ukrajnában, Ro­mániában, Görögországban, vagy éppen a horvátoknál. Hogy csinálják? Idehaza ugyan kiktől várhatjuk a hőn áhított és rég tapasztalt nem­zetközi sikere­ket? Ne­talált, hiszen ekkor még tartott a munícióból. 1986 óta azon­ban egyenletesen megyünk be­felé az alagútba, amelynek vé­ge még ma sem látszik. A ma­gyar labdarúgásban a játéko­sok képzése (főleg utánpótlás szinten) döbbenetesen ala­csony színvonalú és nem élet­szerű. Vezetőink eb-rendezés­ről álmodnak, remélve, hogy ez fogja majd labdarúgásunk fel- emelkedését szolgálni, miköz­ben Európa rajtunk nevet. A 2001-es vb-selejtező kudarc tán az új baj­noki re­korder, a 37 éves Illés Bélától? A megérdemelten járó elismerés mellett tény, ezt a rekordot ma­gyarként csak idehaza érhette el. Az angol, olasz, spanyol baj­nokság egy élcsapatánál nem jutott volna el. Neki volt a leg­több esze, hogy nem kapott két kézzel a külföldi szerződés után. Nem akarok a zsebében turkálni, bár manapság ez a di­vat, de produkciójáért legalább húsz északi régióbeli honfitár­sunk anyagi juttatásának meg­felelőjét vágta és vágja zsebre „Béla a király”. Szabó László Szilvásvárad Köszönet Június 7-én az Egerben találha­tó öt idősek klubjának tagjai egy egész napos kirándulást tettek az Erdőtelken található arborétumba és a Pintér-tanyá­ra. Köszönetét mondunk mind­azoknak, akik támogatásával részt vehettünk ezen a felejthe­tetlen kiránduláson. Utasi Lászlóné gondozási közp.-vezető Esélytelenül Hosszas keresgélés után tavaly ősszel végre el tudtam helyez­kedni egy oktatási intézmény­ben, közalkalmazotti jogviszony­ban. Azt hittem, végleges mun­kahelyet találtam, de tévedtem. A szerződésemet háromhavonta újították meg, s április végével megszüntették a munkaviszo­nyom. Hiába végeztem el egy újabb tanfolyamot, mégis kirúg­tak. A főnököm azt mondta: fia­talként könnyebben el tudok majd helyezkedni, de sajnos ez nem így van. Négy szakmával és érettségivel sem sikerül újabb ál­lást találnom. Többet határozott idejű szerződést nem írok alá. K.K. (név és cím a szerkesztőségben) Reflexió Sály István terpesi polgármes­ter július 13-i írására reflektál­va annyit mondhatok, hogy a szajlai képviselő-testület az ál­talam nyilatkozott tényekről ha­tározatot hozott. Mivel a két település egybe van épülve, továbbra is nyitott vagyok minden olyan terpesi javaslatra, ami a szajlai polgá­roknak is megfelel és amely mindkét település előnyét szol­gálja. Hiszem, hogy közös gond­jainkat nem az újságban vádas­kodva kell megoldani. Vincze Imréné Szajla község polgármestere Időskori alkotások A Csányi Idősek Otthonában képzőművészeti kiállítás nyílt a füzesabonyi idősek otthona lakó­inak az alkotásaiból. A tárlatot dr. Tóth Piroska, a megyei önkor­mányzat egészségügyi irodájá­nak vezetője nyitotta meg. A megnyitón a lakókon kívül részt vettek még a község vezetői kö­zül, valamint Szabó Mihályné, a füzesabonyi otthon igazgatója. A kiállított tárgyak sorstársaink te­hetségét dicsérik. Juhász Árpád Minden dolgozót megilletett a tisztességes élet? A Hírlap 2005. jún. 29-i számá­ban „Meddig lehet büntetlenül lenyúlni a népet? c. olvasói le­vélhez szólok hozzá. A nyugdí­jazáshoz közel bizony nekem is gyakran eszembe juthat a szü­leim és a nagyapám - ahogy ol­vasótársamnak. Nagyapámat kétkezi gyári munkásként 51 év munkaviszony után úgy küldték nyugdíjba, olyan meg­alázó módon és annyira nevet­ségesen kevés nyugdíjjal (az öt­venes években), hogy abba majdnem belerokkant lelkileg. Amíg aktív volt, persze nagyon nagy szükség volt a pénzére, ar­ra, hogy minden fizetési napon „önként” Békekölcsönt jegyez­zen. Ez úgy festett, hogy meg sem kérdezték, eleve levonták a fizetéséből. Apám postán dolgozó tisztvi­selő volt, akinek szépen indult a karrierje, bár a II. világháború egy kicsit rontott rajta, az ötve­nes évek elején mégis „nem kí­vánatos elem” lett. Miért? Nem volt hajlandó spicliskedni a töké­letes népi demokráciában. Ered­mény? Segédmunkásként dol­gozhatott, s egy-másfél év mun­kaviszony után mindenünnen kirúgták. Csak a hatvanas évek második felében kapott képzett­ségének megfelelő munkát. Azért senki nem kárpótolta, hogy a három gyermekét a „tisztesnél” is rosszabb szegény­ségben kényszerült nevelni. Egyik testvérem 8. osztályos ált iskolai bizonyítványát jóaka­rók úgy küldték tovább a gimná­ziumba, hogy ott kapásból visz­szautasították a felvételét. Test­vérem átküldött minősítésében az szerepelt hogy sokszor meg­bukott, és kettes átlagú, gyenge tanuló. A valóság egy kicsit más volt. Nyolc éven át színjeles vagy kitűnő volt. Ez aztán egy ember­séges pedagógus jóvoltából vé­gül is kiderült, s mégis felvették a gimnáziumba. Másik testvé­rem a vállmagasságig vizes falú, fűtetlen „hálószobánkban” TBC- s lett, s Mátraházán kötött ki ti­zenévesen. Jómagam pályakezdőként, a hatvanas évek végén 1250 Ft-os fizetéssel büszkélkedhettem dip­lomásként. A képembe is neve­tett az utca bolondjaként számon tartott értelmi fogyatékos segéd­munkás, aki kétezer fölött kere­sett árut szállítva a triciklijén. Kedves Asszonyom! Mindeze­ket nem vetettem volna papírra, ha Ön nem írta volna le ezeket a mondatokat is: „Hogy százezer ember és családja utálta a szoci­alizmust? Igen, mert ilyen is volt Tőlük vették el a tulajdonu­kat, őket üldözték, deportálták, kivégezték, lecsukták vagy el­lenzékiek lettek, de kb. 3 millió koldus és kb. 5 millió cseléd elfo­gadható életet élhetett. A döntő többség!”. Ebbe a pökhendi meg­jegyzésébe beleborzongtam. Az alig tízmilliós országban 8 millió volt a földönfutó szegény? Törté­nelmet Ön nem tanult? A való­ság nem érintette meg? A cselé­dek és koldusok mellett azért volt még más társadalmi osztály és réteg is Magyarországon, s nem csak az arisztokraták. Se­baj, fő, hogy nagyot szóljon ez a háztáji bátorság. De az már vér- lázító a XXI. sz.-ban, ahogy la­zán, csuklóból elfogadhatónak állítja be, hogy voltak, akiket ki­végeztek stb. Égyébként itt is ha­dilábon áll a számokkal. Lehet, hogy ez Önt meglepi, de kb. 600 ezer magyar állampolgárt öltek meg a lágerekben. Ehhez még hozzászámolhatja a gulág és a „málenkij robot” áldozatait, az ÁVH vendégszeretetébe bele- pusztultakat, az 56-ban és utána kivégzetteket. Tudja, asszonyom, ez a „kisemberi”, „mi a nép” című populista, olcsó és primitív szö­veg már mauzóleumba való és szégyenletes. Ilyen alapállásból igazságot osztani, s jól megmon­dani „ezeknek”, szánalmas. Az én családomban a nagyapám munkás, apám tisztviselő, anyám háztartásbeli, korán meghalt nagyanyám eladó, szin­tén korán elhunyt másik nagy­apám szabómester volt. Déd- szüleim között ács, csutora­készítő és paraszt található. Kér­dezem tehát: akkor a családom és én miért nem élvezhettük a „minden dolgozó embert megil­lető, tisztességes emberi életet” (ezek a maga szavai!) ugyanúgy, ahogyan például Ön? „A döntés jövőre a mi kezünkben lesz.” Eb­ben egyetértünk. De az — merem remélni - nem fog többé kedvez­ni az Ön által is képviselt belter­jes, szűk látókörű, kirekesztő és demagóg életfelfogásnak. Vitéz Veronika Eger I i i i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents